Semjén Zsolt beszéde

A kereszténydemokrácia az európai és a magyar szellem- és politika történetnek szerves része. Sem Európa, sem Magyarország politikatörténetét nem lehet megérteni, ha nem ismerjük a kereszténydemokrácia történetét.

Barankovics István mondotta, hogy három dolog hatott rá alapvetően: Az egyház szociális tanítása: a Rerum Novarum és a Quadragesimo Anno szociális enciklikák; Szabó Dezső Elsodort faluja, és Prohászka Ottokár keresztényszociális hitvallása.

1891-ben XIII. Leo pápa kiadta a Rerum Novarum című nagy szociális enciklikát a munkáskérdésről, ami a keresztényszociális gondolatkör alapja, és ezt erősítette meg 1931-ben XI. Pius által kiadott Quadragesimo Anno. Mindez azért kulcsfontosságú, mert minden politikai program, minden politikai cselekvés a mögötte álló emberkép függvénye. Ha az emberkép téves, akkor az arra épülő társadalom is embertelen lesz. Tehát a keresztény antropológia a kiindulópont, mert ebből a keresztény antropológiából következik az egyház társadalmi tanítása, és ebből pedig a keresztény politikai cselekvés. Ennek a politikai filozófiának a legfontosabb sarokköve, hogy a perszonalizmust állítja középpontba. Tehát a személyiség tiszteletének az elvét, kimondva azt - Jacques Maritainre érdemes itt utalni –, hogy az emberi személy az, amire mindennek irányulnia kell, hogy az emberi személy kiteljesedhessen. De nem egy liberális individualizmus leszűkítésében, hanem a közösségre való irányultságban, hiszen csak más személyek által lehetünk azzá, amivé lennünk kell. Ugyanígy a kommunista kollektivizmus helyett a szolidaritást hirdeti, ahol a személy nem válik jelentéktelen csavarjává valamilyen gépezetnek, valamilyen kollektívumnak (hívják azt osztálynak vagy fajnak). Tehát a személyiség elve a perszonalizmus, a közösség elve a szolidaritás, és a kettőnek a szintézisbe hozása - ami Aquinói Szent Tamásra megy vissza - : a szubszidiaritás, (amin az egész önkormányzatiság gondolata nyugszik). Ennek a lényege az, hogy egy nagyobb egység nem veheti el egy kisebb egységtől azt, ami a természet rendje szerint az ő sajátos küldetése. Viszont ha a kisebb egység nem képes a saját feladatát megoldani, akkor a nagyobbnak ki kell segítenie, mégpedig úgy, hogy a későbbiekben képes legyen saját maga megoldani azt, ami az ő sajátos feladata. A keresztény politikai filozófiának fundamentuma a perszonalitás, szolidaritás, szubszidiaritás mellett, a közjónak és az igazságosságnak a gondolata. Például a magántulajdonnak igenis van közösségi vetülete, az a tulajdon legitim, ami - valamilyen formában - másnak is jó. Nem az a cél, hogy ne legyen tulajdon. Az a cél, hogy minél több embernél minél több tulajdon legyen, de olyan formában, hogy a tulajdonom ne csak nekem legyen jó, hanem másnak is. És hasonlóképpen a közjó vonatkozásában ezért vagyunk a segély helyett a munka mellett, mert mindenkinek - aki képes rá - kötelessége saját maga és családja ellátásáról gondoskodni, azzal, hogy munkát végez, amivel értelemszerűen másoknak is jót tesz. Az állam célja tehát az, hogy gazdaság- és társadalompolitikájával biztosítsa a munka lehetőségét, és nem az, hogy emberek segélyből való vegetálásra rendezkedjenek be. Az igazságosság tekintetében - amit zaklatott napjainkban érdemes feleleveníteni a pápai tanításból -, hogy a béke nem pusztán a háború hiánya, hanem az igazságosságnak a gyümölcse. Ha nincs igazságosság, akkor - a szó teljes értelmében vett - béke sem lehet.

A teológiai antropológiának van egy döntő politikai jelentősége is: a keresztény felfogás az emberről két dolgot biztosan tud. Az egyik, hogy Isten képmására teremtettünk, a másik, hogy az eredeti bűn révén az ember hajlamossá vált a rosszra. És ez a tudás megmenti az utópiától a keresztény politikát azáltal, hogy a keresztény politikai filozófia eleve tud arról,  hogy az ember Isten képmására teremtetett, ezért hisz az ember jóságában, és ezáltal elkerüli azt a pesszimista utópiát - ami például a marxizmusnak az utópiája -, ami szerint az ember eredendően rossz állat, és azért kellenek az állami struktúrák, hogy kinevelje ebből az eredendően rossz lényből a szocialista embertípust. Ettől azért menekülünk meg, mert tudjuk, hogy az ember Isten képmása, ezért legyen bármilyen szegény, beteg, legyen bármilyen élethelyzetben, elesett vagy esendő, önmagában feltétlen érték, és mindig benne a van a jóra való irányultság, a jóra való nyitottság. De ugyanígy másfelől, mivel tudunk az eredeti bűnről, ezért megmenekülünk az optimista utópiától is - aminek Rosseau a legjobb példája -, aki azt gondolta, hogy ha nincsenek társadalmi struktúrák, akkor az eredendően jó ember majd szép, okos és jó lesz. Ez nyilvánvalóan nem így van, mert miután az ember az eredeti bűn révén hajlamossá vált a bűnre, ezért a bűn a világban mindig realitás marad, ezért kellenek az olyan társadalmi struktúrák, amik a jó irányba segítik. Tehát a keresztény antropológia és az erre épülő keresztény társadalmi tanítás megóvja a keresztény politikát a legnagyobb rossztól, ami a politikában történhet: az utópiától.

Barankovicsnál Szabó Dezső Elsodort faluja a nemzeti elkötelezettség szimbóluma. Keresztény alapon a nemzet fogalmánál két tévedést kell elkerülni. Az egyik az, amelyik nem tartja értéknek a nemzeti létet. Ilyen a kozmopolitizmus vagy az internacionalizmus. Ezzel szemben Szabó Dezső úgy fogalmazott, hogy a nemzet az emberiség termőformája. Ezért az emberiség legnagyobb megszegényesülése lenne, ha a lengyel nem lenne lengyel, a francia nem lenne francia és a magyar nem lenne magyar. De van egy másik irányú tévedés is, ez a sovinizmus, amikor egy nemzet a saját életjoga alapján kétségbe vonja más nemzeteknek a létezéshez való jogát. Ezért a mi keresztény alapon való nemzeti elkötelezettségünk egyfelől az, hogy értéknek tekintjük a nemzetet, és elutasítunk minden olyan ideológiát, ami tagadja a nemzet érték voltát; másfelől viszont elutasítjuk azt, amikor egy nemzet kvázi kizárólagos jogot akar vindikálni magának az élethez, tagadva más nemzeteknek a jogát. Mi azt mondjuk, hogy minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen érték, olyan sajátos értékgazdagság, amit csak és kizárólag az az adott nemzet adhat az egyetemes emberiségnek.

És a magyar kereszténydemokrácia gyökereinél szólnunk kell Prohászka Ottokár és Gisswein Sándor keresztény-szociális elkötelezettségéről. Mert Barankovics Demokrata Néppártjának a bázisa és a sikere alapvetően a mögötte álló KALOT-nak köszönhető. A KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) Kerkai páter vezetésével 1935-ben alakult, és 500 ezer tagja volt!  A mai napig érvényes a KALOT négy karakter meghatározó célja: Krisztusibb embert, műveltebb falut, életerős népet, önérzetes magyart! És ehhez kapcsolódott az EMSZO, az Egyházközségi Munkásszakosztályok, 700 ezer taggal! A keresztényszociális karakterből következően világosan látnunk kell, hogy ez a szellemiség a Horthy korszakban – annak minden értékének elismerése mellett – de ellenzékben volt. Gondoljunk például a nagybirtokokra – beleértve az egyházi nagybirtokot is –, az elmaradt földosztásra, ami pedig a legfontosabb követelés volt. Megjegyzem, hogy ha akkor végrehajtják a földosztást, akkor a kommunista berendezkedés sokkal-sokkal nehezebb lett volna. Gondoljunk arra, hogy a kisbirtokos parasztság a lengyel politikában a vallási és nemzeti ellenállásnak a társadalmi alapját jelentette.

Ebből a gyökérzetből nőtt ki 1944. október 13-án a Kereszténydemokrata Néppárt. Varga László Galamb utcai lakásán ott volt Apor Vilmos püspök, Kerkai Jenő jezsuita páter, Pálffy József, Barankovics István és Varga László. Mindez a német megszállás árnyékában. Szemben a nyilasokkal, szemben a nácikkal. És akik a háború vége előtt ellene mertek mondani a náciknak, azoknak volt erkölcsi alapja, hogy a háború után ellene mondjanak a kommunistáknak. Akik ’44-ben ellene mertek mondani Szálasiéknak, azoknak minden alapja megvolt, hogy ’45 után ellene mondjanak Rákosiéknak. Ahogy volt bátorságuk szembe szállni a barna diktatúrával, úgy volt bátorságuk, hogy szembe szálljanak a vörös diktatúrával.

’45. szeptember 20-án hirdették meg a programot, ahol Barankovics István kimondta, hogy keresztény világnézeti párt vagyunk, és a keresztény állameszme alapján állunk. Mivel a későn megkapott indulási engedély miatt nem volt reális lehetőség arra, hogy a Demokrata Néppárt külön induljon a választáson, ezért a Független Kisgazda Párttal állapodott meg. Így a fővárosba bekerült Eckhardt Sándor és Varga László, a parlamentbe pedig Eckhardt Sándor és Bálint Sándor. Büszkék vagyunk rá, hogy boldoggá avatása folyamatban van!

A ’47. augusztus 10-i programban hirdette meg Barankovics a Kereszténydemokrata Néppárt - Demokrata Néppárt néven - programját, aminek két kulcseleme volt: a modern kereszténydemokrácia és az evangéliumi szocializmus. (Európa nyugati felén, ahol nem élték át a létező szocializmust, ott a szocialista szót nem kompromittálták. Mi  keresztényszociálisnak nevezzük, amit ők keresztényszocialistának mondtak, mert a szocializmus kompromittálódott, de például a CSU Németországban ma is keresztényszocialista pártnak nevezi magát.) Barankovics a győri zászlóbontáskor így beszélt Gisswein Sándorról:  „A Néppárt nem véletlenül bont zászlót éppen Győr városában. A modern szociális és demokratikus keresztény állameszmét innen indította el útjára a századforduló idején egy nagyszerű pap, az evangéliumi szocializmus első magyar gyakorlati apostola, a modern kereszténydemokráciának közép-európai előhírnöke, az első keresztény munkásegyesület megalapítója, a szociális és demokratikus keresztény politikának tragikus hőse, a mi nagy előfutárunk, Gisswein Sándor. A modern szociális és demokratikus keresztény politika tiszta forrása, amiből mi is meríteni akarunk, Magyarországon először Győrben fakadt fel. Méltó és igazságos tehát, hogy itt bontsuk ki újra a zászlót, ahol azt az első igehirdető felemelte, ezzel is hódolván a modern kerszténydemokrácia és az evangéliumi szocializmus korán érkezett és későn igazolt nagy magyar kezdeményezőjének szelleme előtt.

Mindezzel kapcsolatban az a korrekt, ha a kényes kérdésekre is kitérünk. A Barankovics –Mindszenty vita tény, a keresztény politika szempontjából tragikus tény. A döntő különbség köztük az volt, hogy Mindszenty József hercegprímás bíboros úgy gondolta, hogy a szovjet megszállás és a kommunista hatalom legfeljebb néhány évig fog tartani, és ezekkel nem lehet tárgyalni. Barankovics reálisan látta, hogy a szovjet érdekszféra, a vörös hadsereg jelenléte meghatározza a mozgásteret, és sokáig fog tartani, ezért ezekkel kell - és talán lehet is - tárgyalni. Mind a kettőnek volt igazsága és mind a kettőnek volt tévedése. Mindszenty tévedett abban, amikor azt gondolta, hogy ez csak néhány évig fog tartani, de abban igaza volt, hogy ezekkel nem lehet tárgyalni. Barankovicsnak igaza volt abban, hogy ez emberöltőre fog szólni, de tévedett abban, mikor azt gondolta, hogy a kommunistákkal lehet tárgyalni. Szerintem az a helyes álláspont, hogy hasonlóan értelmezzük a Mindszenty-Barankovics vitát, mint például a Széchenyi-Kossuth-Deák vitát. A magyar pantheonban ott van Kossuth, ott van Széchenyi és ott van Deák. Pontosan így együtt lehet a magyar pantheonban Barankovics István és Mindszenty József bíboros úr.

A ’47. augusztus 31-i parlamenti választásokat a Demokrata Néppárt megnyerte, 16,4 százalékkal, amit a kommunisták csak a kékcédulás csalással tudtak elcsalni. De így is 60 kereszténydemokrata képviselő került az országgyűlésbe, majd pótképviselők és visszalépések folytán végül is 71-en voltak a Magyar Országgyűlés tagjai a Barankovics pártból. Heroikus küzdelem következett, aminek legnagyszerűbb pillanata Barankovicsnak az egyházi iskolák államosítása ellen elmondott beszéde volt. A magyar történelem tragikuma, hogy a ’47-es választásokat megnyerő Barankovics István nem lehetett Magyarország miniszterelnöke. Egy Adenauer, Schumann, De Gasperi formátumú államférfi volt, és a történelem tragikuma, hogy nem szolgálhatta hazáját úgy, ahogyan ezt megtehette Európa boldogabb, nyugati felén Adenauer, Schumann és De Gasperi.  

1949. február 2-án, miután Rákosi Mátyás közölte, hogy a Mindszenty perben fel akarják használni a Barankovics pártot a hercegprímással szemben, Barankovics az egyetlen lehetőséget választotta: a szökést.

Február 4-én az itthon maradottak közül néhányan bejelentették a párt megszűnését. Ezen a ponton nagyon fontos egy distinkciót tennünk: Varga László ezerszer kötötte a lelkünkre, hogy a párt soha nem oszlott fel, soha nem szűnt meg, hanem: felfüggesztette a működését. A főtitkárnak nem volt joga a pártot feloszlatni, az itthon maradt képviselők pedig egy olyan testület nevében - „politikai bizottság” - jelentették be a párt megszűnését, ami nem létezett. Tehát a Barankovics párti képviselők mindig is úgy tekintették, hogy a kommunista diktatúra miatt a párt legális működése - legalábbis Magyarországon - nem lehetséges, ezért a párt felfüggeszti a működését, de soha nem szűnt meg! A Barankovics párt nem lett „társutas”, nem lett részese a Rákosi féle panoptikumnak. A Demokrata Néppárt képviselői vagy börtönbe, vagy emigrációba mentek, de nem lettek kollaboránsok. A Barankovics párt története az egész jobbközép, polgári-keresztény-nemzeti szövetségnek mintegy történelmi előképe, vállalható normatív története.

Jött a megtorlás, például Mateovics Ferenc összesen 19 évet volt börtönben, Károlyi Bernát ferences szerzetes - aki Barankovics párti képviselő volt -, a börtön következményében 1954-ben meghalt, őt is vértanúnak tekinthetjük, az ő boldoggá avatása is folyamatban van.

1956. október 30-án az addig föld alatt lévő kereszténydemokraták - Keresztes Sándor és Mihalics Vid - megírták Nagy Imrének, hogy a párt felújítja működését, és ezt Farkas Dénes a rádióban is bejelentette. Nagy Imre mellett álltak, de ellenzéki pártnak deklarálták magukat, majd a Bibó-memorandum aláírásával Bibó Istvánt támogatták.

November 4-e után megint csak brutális megtorlás következett, Mateovics Ferencet akkor 10 évre ítélték, 1974-ig volt börtönben. Van a pártnak még egy vértanúja: Tihanyi Árpádot kifejezetten azért, mert demokrata néppárti volt, 1957. december 31-én megölték. „A megtorlás méreteinek érzékeltetésére, elég csak a 71 demokrata néppárti képviselő sorsára utalni. 1948 és 1956 között 12 képviselő emigrációba kényszerült, az itthon maradt 59 közül 18 volt honatyát elítéltek vagy ellenük bírósági eljárást kezdeményeztek, kitelepítettek 4-et, internáltak 8-at, korábbi munkahelyeiktől megfosztottak 7-et, rendőri felügyelet alá rendeltek 4-et, 5 személyt kuláklistára tettek, 4 személynek pedig el kellett hagynia a lakását.” Innentől kezdve a kereszténydemokrácia katakomba-létbe kényszerült.  És itt hadd szóljak egy szót Keresztes Sándor néhai tiszteletbeli elnökünkről, megint csak az őszinteség jegyében. Amikor őt hét gyerekkel bevitték a börtönbe, addig verték, amíg aláírt egy beszervezési nyilatkozatot, bár odaírta, hogy a lelkiismeret határain belül, de miután latinul írta, ezt nem értették. Soha senkinek nem ártott. (Később Keresztes Sándor volt a kapcsolat Illyés Gyula és Márton Áron között. Azt hogy Illyés Gyula katolikusként halt meg, abban szerepe volt Márton Áronnak.)  

A kereszténydemokrata emigráció tekintetében szólnunk kell Varga Lászlóról, aki az ENSZ-ben minden nyomás ellenére fenntartotta a magyar ügyet, és Kovács K. Zoltánról, aki a Szabad Európánál tette, amit csak lehetett.

1989-ben természetesen megindult a párt újraszervezése, ennek a „fedőszerve” a Márton Áron Társaság volt.  Az igazsághoz tartozik, hogy ketten különlegesen is segítették a pártalakítást és a Márton Áron Társaság rendezvényein is exponálták magukat: Pozsgai Imre és Gyulay Endre püspök.

És éppen 25 éve, 1989. szeptember 30-án, a ciszterci Szent Imre Gimnáziumban – akkor József Attilának hívták – újjáalakult a Kereszténydemokrata Néppárt, Gábor Dzsingisz és a holland kereszténydemokrata párt, a CDA hathatós segítségével.  

Az a csodálatos a magyar kereszténydemokráciában, a KDNP-ben, hogy emberi szerencsétlenkedések, gyarlóságok történhettek, de akár az 1947-es, akár az 1989-90-es 100 pontos programjainkat nézem, mind büszkén vállalhatók.

Az első szabad választásokat követően bekerültünk az Országgyűlésbe és Antall József kormányában rendszerváltoztató kormánypárt lettünk. Méltó, hogy megköszönjük az akkori miniszterek és államtitkárok munkáját. A következő választáson – miközben a Kisgazdák és az MDF szétesett, megroppant, amortizálódott – mi erősödtünk.

Minden reményünk megvolt a jó folytatáshoz, amikor közbejött Giczy György szerepe. Hőzöngéssel kezdődött és politikai ámokfutással végződött. Tanulságos, hogy a MIÉP-el való kokettálásból, radikális jobbos retorikából, hogy lettek végül az MSZP segédcsapata... Varga László így írt erről 2002 adventjén: „1995-ben az Országos Választmány Giczy Györgyöt választotta meg elnöknek azzal a reménnyel, hogy egy fiatalabb generáció veszi át a vezetést. Ez fordulópontot jelentett a KDNP történetében, mert a kereszténydemokrácia érvényesülése helyett annak romba döntése kezdődött, a megértés helyett az üldözés, a barátság helyett a gyűlölet lett úrrá. A bizottságok széthullottak, az alap- és megyei szervezetek munkája megszűnt. A képviselőcsoport és a nemzetközi kapcsolatok megszűntek. Az egykor pezsgő életet adó ragyogó épület, a Nagy Jenő utca 5. sz. alatt politikai hullaházzá vált. A megmaradt vezetők az eszme júdásai lettek.” És mi lett a vége? Az akkori – különben törvénytelen – KDNP nyomorúságos módon kiesett a parlamentből, kizárták a nemzetközi szervezetekből, az egyház elutasította – joggal – mondván: hogy se nem keresztény, se nem demokrata, ráadásul a vagyont is ellopták az utolsó fillérig, és csak adósságot hagytak hátra. Erkölcsi és politikai halottá vált a pártunk.  De Varga László akkor összehívott minket, és azt mondta, hogy: nem fogom hagyni, hogy ez a párt kiessen a történelemből. Ennyi szellemi, erkölcsi, politikai erőfeszítést nem fogok veszendőbe hagyni. Seregély István érsek úr - akkori püspökkari elnök - összehívott minket Csépe Béla lakásán, és azt mondta, hogy ne adjuk fel, hanem harcoljunk.

Gábor Dzsingisz a CDA papírján a következő levelet írta nekem: „A Torgyán által vezetett Kisgazda Párttól jobbra elhelyezkedő kereszténydemokráciának sem választási lehetősége, sem tartalmi értelme nincs. Csakis a józan középfelé tendáló politika lehet sikeres. Szerintem a június 21-i országos választmány az utolsó alkalom, hogy egy szervezett kereszténydemokrata párt porondon maradjon a magyar politikában. Ha a jelenlegi elnök posztján marad, vége mindennek. Csak egy új arc, egy új generáció mentheti meg ezt a pártot. Ha a te jelölésed az elnöki posztra kialakíthat egy többséget, akkor azzal megmenthető a józan kereszténydemokrata politika Magyarországon. Ezt természetesen nem kérhetem anélkül, hogy ne fűzzem hozzá, szívesen rendelkezésedre állok abban a formában, amire te igényt tartasz. Döntésedhez Isten áldását kérem. „

Nem adtuk fel, hanem kibontottuk a zászlót és harcoltunk. A legnehezebb időkben is azért tudtunk megmaradni, mert a párt nagy öregjei: Varga László, Kovács K. Zoltán, Keresztes Sándor megalapították - Harrach Péter és Surján László vezetésével - a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséget. Az MKDSZ volt az, ami az első Orbán kormányba átmentette a kereszténydemokrata értékeket, személyiségeket és – valamiképpen - a szervezeti létet is.  Isépy Tamás vezetésével sikerült jogi úton elérni, hogy - 5 év elteltével! - a Legfelsőbb Bíróság döntést hozzon a Kereszténydemokrata Néppárt ügyében. Varga László így írt erről: „a Legfelsőbb Bíróság 2002. szeptember 26-án elhangzott ítélete szerint november 2-án újra összeült az 1997. júniusi törvényes összetételű Országos Választmány. Felcsillant a remény arra, hogy a KDNP megtisztulva újrakezdheti működését, hogy a párt visszatérhet az eredeti politikai családjába, oda, ahova mindig is tartozott. A Kereszténydemokrácia ugyanis a harmadik évezred vezető eszmeisége, a világon mindenütt egyet jelent a közjó szolgálatával. Magyarország sem lehet ezalól kivétel.” És megtörtént a csoda, 2002. november 2-án a Legfelsőbb Bíróság ítélete alapján, 5 évvel az események után, határozatképes formában össze tudott ülni a nagyválasztmány és megtörtént – ha ez nem képzavar - a halottak napi feltámadás.

Rendeztük a sorokat: helyi szervezetek újjáalakítása, Európai Néppárti tagság, adósságok kifizetése, újra jelen voltunk a parlamentben, önkormányzatokban, az Európai Parlamentben,  és az egyházakkal is rendeztük a kapcsolatunkat. Döntő fontosságú volt a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt szövetségének a megkötése. Ami a többség és az igazság gondolatkörében fogant, ahol a Fidesz egy nagy széles gyűjtőpárt, kereszténydemokrata ihletettséggel, a Kereszténydemokrata Néppárt pedig egy keresztény világnézeti párt. És örömmel jelentem, hogy a Fidesz-KDNP szövetség Magyarország és az Európai Unió történelmének a legsikeresebb politikai konstrukciója, amit valaha létrehoztak. Hatodszor nyerjük meg abszolút többséggel a különböző választásokat! A szociális népszavazást, az előző európai uniós és önkormányzati választást, 2010-ben kétharmados többséggel a parlamenti választást. Most az áprilisi választásokon újra kétharmados többség, abszolút többség az európai uniós választásoknál, és itt állunk a küszöbén annak, hogy hetedszer is abszolút többséggel meg tudjuk nyerni az önkormányzati választásokat.

De látnunk kell, hogy a párt végső soron: eszköz. Eszköz a célok elérésére. Mik ezek a célok? Csak hogy aktualitást mondjak, pl. a bankok elszámoltatása. Ez valóban erkölcsi forradalom! A formál jogászkodással szemben az igazság érvényesül. Most történik meg az, hogy az állam az emberek mellé áll a különböző érdekcsoportokkal szemben. Elértük, hogy keresztény Alkotmánya van Magyarországnak. Bevezettük a családi típusú adózást, ami a KDNP-nek kezdetektől fogva az egyik legfontosabb programpontja volt. A külhoni magyarok honosítása által megteremtettük a nemzet közjogi egyesítését.

Barátaim! Megcselekedtük azt, amiért az alapító atyák hetven éve megalapították a pártunkat!

(Az országos választmány 2014. szeptember 27-i ünnepi ülésén elhangzott beszéd szerkesztett változata.)