(A KDNP OHNSZB tagtársunk látogatása és beszéde az erdélyi Mezőségben található Mezőcsávás testvér gyülekezetünk templomában.)

 

Kedves Mezőcsávási Magyarok!

Tisztelt Ünneplő Közösség!

 

Kedves Barátaim!

„Amely nemzet önmagát elhagyja, az nem méltó a szabadságra.”

 

A bátor lelkületű, eszményi jellemű fiatal forradalmár, Vasvári Pál szavaival köszöntöm Önöket a magyar polgári forradalom, a magyar nemzet forradalma kirobbanásának 169. évfordulójára emlékező ünnepségünkön, itt Erdélyben, Mezőcsáváson.

Az eltelt 169 év súlya és tekintélye adja meg ebben az évben is ennek az ünnepnek a hangulatát, amely kitörölhetetlenül mély jeleket és üzeneteket hagyott hátra minden magyarnak, amíg hangzik magyar szó, amíg él a nemzet ezen a földön, e hazában, a Kárpát-medencében és szerte a világban. 

Március 15-ről emlékezni e napon szólni, és ami hozzá kötődik hálás dolog. Hogy miért? Mert e napot 1848 március 15-én Pesten fiatalok tették örök időre emlékezetessé és nagyszerűvé, az ő bátorságuk, energiájuk, tehetségük, bevállalásuk és lelkesedésük kellett e sorsfordító nap sikeréhez. 

 

Mihez is kellettek ezek a tulajdonságok? 

Ők adták meg egy nép újrakezdésének és a hitben való gazdagodásnak örök üzenetét. Mert felismerték, hogy egy nép életében mikor jön el a sorsfordító idő pillanata, mely találkozik a szabadság és a polgári fejlődését óhajtó milliók vágyával. 

Így történt ez 169 éve, amikor a márciusi ifjak, Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór és a többiek először fogalmazták meg, hogy mit kíván a magyar nemzet. Az a nemzet, amelyeknek soraiba vártak mindenkit, azokat, akik vállalják a közös célokat. Melyek voltak ezek, s melyek ezek ma, 2017. márciusában is?

 

Az, hogy a szabadság a legdrágább kincs,

az, hogy egy nemzet csak egyenes derékkal élhet a világon, 

az, hogy a népek, emberek összefogásával küzdhető le minden, mindenhol és bármikor,

az, hogy az önfeláldozásnak sorsfordító időkben tettekben kell megnyilvánulni, 

az, hogy a fiatalos lángolás és akarat hegyeket is képes elmozdítani, 

az, hogy a bölcsesség, a másokkal való megbékélés és harmónia munkálkodjon tetteinkben,

s végül, de nem utolsó sorban március 15-e hirdeti a magyar zászlónk szentségét: a három színét, a pirosnak, a fehérnek és a zöldnek méltóságát és összetartozását. 

 

Tehát, ha a történelmet nem is, de annak jelképrendszerét sűríthetjük egyetlen napba. Ezt tették azon a március 15-én a Márciusi ifjak, majd fogtak fegyvert a hős honvédok azokért az eszmékét, melyekről az előbb szóltam, amelyeknek megvalósítása, állandó csiszolása és finomítása, azóta is szakadatlan feladatként van jelen életünkben, döntéseinkben, napi tetteinkben, a világban való eligazodásunkban. 

A reformkor nagy gondolkodói – Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc – látták Magyarország elmaradását a világtól, éppen ezért tenni, használni kívántak nemzetüknek. Önmagukat, vagyonukat sem kímélve tetteiket nem az önzés vezette, mikor a Haza és haladás eszméjét meghirdették. 

 

Deák Ferenc, a jogrendszer legjobb ismerője arra törekedett, hogy a magyar törvények korszerűek legyenek.

Kossuth Lajos elveiért börtönt kapott, majd hazájától távol száműzetésben élt, de életét úgy tekintette, mint aki milliókért felelős.

Ott voltak a Fiatal Magyarország hívei és a Pilvax kávéház hősei, Petőfi Sándor, aki megírta a „Talpra magyar, hí a haza” költeményét, 1848 Himnuszát, s Jókai Mór, aki megfogalmazta az új Magyarország 12 pontját. 

Március 15-én már tízezer ember skandálta a „Mit kíván a Magyar Nemzet” pontjait, s tízezrek zúgták Petőfivel együtt a vers refrénjét „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”.

A reményt felváltotta a bizakodás. 1848/49-ben, 169 évvel ezelőtt rendkívüli időket éltek meg elődeink, általuk mi magunk is. A változások – s erre tanít mindnyájunkat a történelem – nem mindenkinek tetszenek, vannak erők, akik ellene minden eszközzel fellépni készek. 

Ezt történt a márciusi forradalommal, az első Független Magyar Kormánnyal is. 

A kivívott forradalmat véres szabadságharc követte, a sorsukat bátran vállaló vértanúk, bebörtönözöttek, az életüket adó honvédkatonák és civilek szenvedtek, haltak a forradalmi álomért. 

Igen, kedves ünneplő hallgatóság, vannak a nemzetünk életében olyan helyzetek és időszakok, amikor a tettek az elsődlegesek, csak az minősít, amiről le tudunk mondani, amiért áldozatokat tudunk együtt hozni.

 

 

Kedves Mezőcsávási magyarok!

Talán nem leszek ünneprontó, ha azt mondom: tudom, nem minden magyart érdekli a múlt, a jövő még annyira sem, legfeljebb a jelen. 

Ám Önök, akik az elszakított országrészben élnek, Önöknek tudniuk kell valamit, valami többet, mint másoknak: azt, hogy sem Istent, sem önmagukat nem ismerhetik meg a múlt nélkül. 

Ha valaki elveszíti múltját, elveszíti jelenét és jövőjét is. Elveszíti önmagát és meg kell találnia újra meg újra. 

A magyar nép sorsa azon múlik, emlékezünk-e mi itt valamennyien az előttünk járókra, vagy átírjuk és meghamisítjuk, esetleg végképp eltöröljük a múltat, bele fulladunk a mindent leromboló közömbösségbe.

Az igaz megismerésében az Önök hite, ez a belső biztonság, az egymásért vállalt s mindenben megnyilvánuló figyelem és segítő felelősség érzet, az anyaország, mint hátország segítenek. 

 

Tisztelt Ünneplők!

Ma itt, a Mezőségben 1848. március 15-ére emlékezünk. Az ünnepünkhöz kapcsolódó gondolatinkat, érzelmeinket hordozza és adja tovább a kokárda, ez a pici zászló, amit ezen a napon láthatóan is feltűzünk ingünkre, blúzunkra, ahogy azt először a márciusi ifjak viselték büszkén. 

Legyen ez az ő hitük, összefogásuk és céljaik örökké megőrizendő emléke és jelképe, legyen a szülőföld szeretete. 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. 

 

(Báthori Gábor)