A napirend előtti hangos parlamenti összeszólalásokat megszakítva, ezúttal csendesen szólt dr. Hoffmann Rózsa. A kereszténydemokrata képviselő asszony „Ünnepeink és iskoláink” címmel. osztotta meg aggodalmát a Tisztelt Házzal.  Aggodalmát nem titkolva mondotta: 

– Október 6, október 23: ezt a két dátum magyar történelem megrázó mozzanataihoz köt bennünket. Évek óta megszoktuk, hogy ezeken a megemlékezéseken, lett légyen szó akár október 23-áról, akár más nemzeti ünnepről, zömmel idősebb, felnőtt emberek vesznek részt. És hol vannak a fiataljaink? És hogyan ünnepelnek ők? Hogyan tudjuk elérni a fiataloknál, hogy ismerjék a tényeket, hogy tudják az eseményeket, tudják az okokat, hogy mi vezetett október 6-ához és október 23-ához; hogy emlékezzenek is ezekre, és el tudják mondani, tovább tudják adni majdan fiaiknak, hogy érzelmekkel is viszonyuljanak ezekhez az ünnepekhez, mert érzelem nélkül az ünnep nem igazán ünnep. És mi célt szolgálnak ezek az ünnepek a fiataljainknál és a felnőtteknél? Nyilván nem mást, mint azt, hogy kialakuljon bennünk az a nemzeti azonosságtudat, az a hazaszeretet, az a magyarságtudat, amely megtanít bennünket összefogni, amely megtanít bennünket arra, hogy tiszteljük, becsüljük az értékeinket, és ezekre méltán legyünk büszkék a nagyvilág előtt, amikor a magyarság sorskérdéseiről van szó.

Nos, hogy lehet ezt elérni, tette fel a „költői kérdést”, s válaszolt is rá:  – Nem hallgatható el a családok felelőssége! Pedagógiai kutatások sokasága igazolja, hogy a családok, a szülők, nagyon-nagyon keveset beszélnek a gyerekeikkel. Nincs témájuk, mondják a kutatók kérdéseire. Ha megkérdezik tőlük, hogy hányast kaptál az iskolában, a gyerek azt mondja, semmit vagy éppen hármast, ezzel minden el van intézve. Miért ne lehetne arról is beszélgetni velük, hogy miért lyukas a magyar zászló október 23-án, miről emlékezünk október 6-án, miért megyünk ki a Fiumei úti temetőbe, nemcsak azért, hogy szép katonazenét hallgassunk, hanem ennek valami előzménye van. Amit a gyerek a családban magába szív, azt magával viszi, és képes lesz arra, hogy az iskolában a társaival is beszéljen róla.

Hangsúlyozta: – A család mellett természetesen az óvodáknak. iskolának is mással nem helyettesíthető dolga van abban, hogy a gyerekeink az ünnepeket megéljék. Mindannyian láttunk olyan jeleneteket, amikor március 15-én leszúrják a kis nebulók a nemzeti színű zászlókat. Még nem értenek ugyan az egészből semmit, de az élmény ott marad bennük, erre visszaemlékeznek, és az éveken keresztül ismételt ünneplések elérik a maguk hatását.

Emlékeztetett: – Bevett szokás az iskolákban, hogy az ünnepek idején elmennek múzeumba, elmennek valamilyen filmet megnézni a gyerekek. Ezek néha egy kicsit kiüresednek, előfordulhat, hogy az iskolai ünnepségek szürkék lesznek, ezért azok az ünneplések, azok a megemlékezések jók, ahol a gyerekek feladatot kapnak.

Felidézte: – Tavaly arról értesültem, hogy október 23-a előtt budapesti középiskolások ’56-os sírokat tettek rendbe. És lám, most az is tudomásomra jutott, hogy ugyanezek a gyerekek e feladatra ismét jelentkeztek. Ez nem más, mint amit úgy hívunk: cselekvő szeretet! És ha erre neveljük a gyerekeket, ha ezeket az ünnepeket tartalommal, érzelemmel töltjük meg, akkor talán joggal remélhetjük azt, hogy egy újabb nemzedék majd itt a Parlament falai között is nemcsak képmutató módon fog beszélni a háromharmados magyarságkérdésekről, hanem valóban megéli ezt érzelemmel, tudattal, és úgy fog cselekedni a nagyvilágban, hogy a magyarság visszanyerje a becsületét!