Még egyszer visszatekintve a Fiatal Demokraták Szövetségének – mert ez volt a Fidesz eredeti neve – a rendszerváltás utáni években követett politikai útjára, talán annak köszönheti fennmaradását, hogy elsőnek és nagyon határozottan, nagy kockázatot vállalva rendezte belső erőviszonyait. Méghozzá nem ideológiai, hanem tisztán gyakorlati szempontok mentén. Nem kívánt az akkor mindenható SZDSZ vazallusaként jelentéktelenné válni. Most persze bírálói visszatekintve arra az időre, felhánytorgatják, hogy akkor bezzeg bárkivel hajlandó lett volna koalícióra lépni a Horn-vezette MSZP-vel is, csak Torgyánnal nem. Aztán, lám, éppen vele kötött később kormánykoalíciós szerződést. Csak éppen azt hallgatják el a hánytorgatók, hogy akkor már az erősebb helyzetéből, soraiban az MDF és KDNP szavazóinak és politikusainak egy részével, saját jobboldali szavazatok birtokában. Ez a két párt ugyanis nem tudta sikeresen rendezni sorait, hanem a nyilvánosságot traktálta belügyeivel a végső elmérgesedésig.
d-y-ó
Pártatlan elemzők akkoriban állapították meg, hogy ha az MDF, a KDNP és az FKGP összesített szavazótáborát együtt ráterítik az országra, téregyenletesen fedik az egész területet. Az MDF-ben és az FKGP-ben éppen úgy voltak kereszténydemokraták, mint a KDNP-ben kisgazda és MDF-szimpatizánsok, nomeg csurkisták. Szinte a véletlen műve volt, hogy az egyes helyeken melyikük volt az erősebb, azonos felfogású, A helyi szavazók körében és a helyi érdekek szerint aztán miért győzött egyik vagy másik. De a polgári együttműködésről volt szó, kezdetben szinte egyöntetűen zárkóztak el a Fidesztől.
Egyik vagy másik párt vonzó- és a Fidesz taszítóerejének együttes hatása alakította a jobboldali pártok belső erőviszonyait a Horn-kormány idején, mikor ellenzékben ráértek villongani és marakodni. A MIÉP viszont magához vonzotta a minden rokonpártban jelenlévő kriptocsurkistákat.
Csurka kiválásával az MDF tulajdonképpen el is vesztette a többiek számára vonzóerejét. Aki ott maradt az MDF-ben, az vagy liberálisnak, vagy agráriusnak, vagy kereszténydemokratának volt tekinthető.
Az MDF későbbi, 1996-os továbbosztódása ennek mentén zajlott. Az agráriusok, akik Torgyánt nem tartották hitelesnek, továbbá Antall legelkötelezettebb hívei maradtak a pártban, a kereszténydemokrata és a polgári, illetve nemzeti liberális hajlandóságúak kiváltak és ők alapították a Magyar Demokrata Néppártot. Az MDNP nem sokkal ezután kapcsolatba is lépett a KDNP-vel, annak már a Fidesz koalíció gondolatával megbarátkozott részével, amely egyre határozottabban fordult szembe Giczyvel és híveivel.
Giczy 1996 év végi puccsa után a KDNP már csak formailag volt egyben. Az apparátusból, és sok helyen a vezetésből is eltávolították azokat, akik nem kívánták a csurkista vonalat követni. A frakcióban napirenden voltak az összetűzések a kisebbségben lévő Giczy és a másik oldal között. A napilapok kedvenc témájává lett a párt minden belügye, sőt, az EU-tag nyugati kereszténydemokrata pártok szövetsége is kénytelen volt foglalkozni a magyar helyzettel. Végül 1997 májusában az Európai Kereszténydemokrata Unió kizárta tagjai sorából a KDNP-t.
Ezzel egyidőben egy bírósági ítélet a tisztújítás megismétlésére kötelezte a pártot. Addigra azonban a belharc odáig fajult, hogy a pártközpontot őrző-védők szállták meg az utcán imádkozó, egyházi énekeket éneklő tüntetők akadályozták a józan politikusok bejutását és Giczyt éltették, aki ilyen körülmények között harmadszor is elnök lett. A helyzet végül elmérgesedett, már százával zárták ki a csurkisták a régi tagokat. Az 1996. nyári parlamenti ülésszak végére a frakció kölcsönös kizárások után megszűnt. A frakció szétverése és megszűnése súlyos, jóvátehetetlen bűn volt. Közrejátszott ebben, hogy a Horn-kormány az eredeti tíz főről tizenötre emelte az önálló frakcióhoz előírt képviselői létszámot, de csak tizenegy frakciótag maradt beszámítható.
További öten Giczyhez csatlakoztak, egy képviselő az MDF felé tájékozódott, öten pedig kivárásra rendezkedtek be.
Az önálló frakcióhoz a létszámon kívül hiányzott a párt, márpedig frakciója csak létező pártnak lehetett, és lehet a mai napig is. Súlyos stratégiai hiba volt, hogy az adott pillanatban nem volt párt a függetlenné vált képviselők mögött. Sokan hónapok óta sürgették, hogy a KDNP helyett alakuljon egy másik kereszténydemokrata párt, de ezt – elsősorban az egykori Barankovics-párti idős, köztiszteletben álló alapítók nosztalgiából, de a jogfolytonosság védelmében is – elutasították.
Mai szemmel nézve naivitás volt felülni a 15 tagot előíró játékszabálynak. Ez a szabály már a következő választáson megbukott, amikor a többi pártok kénytelenek voltak tudomásul venni a MIÉP 14 tagú frakciójának létezését. Később, különböző pártszakadások ezt a szabályt még tovább erodálták, legutóbb már kéttagú frakció is létezett. Ha akkor a 11 tag a sarkára áll, talán minden másként alakult volna.
1996 nyarán tehát ott állt egy szétvert KDNP frakció nélkül és egy képviselőcsoport párt nélkül. Súlyos felelősség terheli a kivárásra berendezkedett néhány képviselőt, akik saját vélt érdekeik védelmében nem csatlakoztak a többséghez. Azt hitték, hogy a választók a következő alkalommal vélt érdemeikért bejuttatják őket, de örökre eltűntek a süllyesztőben, akárcsak Giczy tábora. Az MDF-hez csatlakozott egyetlen képviselő is csak hosszabb kerülőút után tért vissza a párt prominens személyiségei közé.
