Az 1998-as országgyűlési választásokon a Fidesznek sikerült kitörnie a kispárti rezervátumból, míg az MDF és az MKDSZ csak – a hárompárti megállapodást félig-meddig pótló – közös egyéni jelöltállításnak köszönhette, hogy bejutott a parlamentbe. Az MKDSZ nem volt párt, így neve hivatalosan nem is szerepelt, az MDF pedig külön listát állítva nem érte el az öt százalékot, míg a MIÉP igen. Azok a volt KDNP-politikusok, akik MKDSZ-esként a Fidesz neve alatt előzőleg még KDNP-s egyéni körzetben indultak, mind bejutottak. Sőt, Rapcsák András volt a 176 egyéni képviselő közül az egyetlen, aki az első fordulóban ötven százalék feletti eredményt elérve futott be. A másodikban Harrach Péter a szobi, Surján László a szécsényi, egyszer már KDNP-s, és Nógrádi László a lenti-i kerületben győztek. További négy-öt fő pedig listán jutott be. Az igazi áttörést azonban az a félmilliónyi Fidesz-szavazó jelentette, aki a Dunántúlon és Budapesten, illetve környékén az SZDSZ-től pártolt át a jobboldalhoz. Az SZDSZ ettől kezdve már csak az MSZP kegyelméből élte a parlamenti létet. Érdemes ennél a Dunántúl-kérdésnél elidőznünk kereszténydemokrata szemmel.
d-y-ó
Az 1947-es kereszténydemokrata néppárti siker színhelye elsősorban a Dunántúl volt. Az egykor katolikus Dunántúl, amely már a millenniumi időktől kezdve a katolikus pártpolitikai mozgalmak fő színhelye volt. Egyben ez a régió volt a Trianon utáni Magyarország polgárosultabb, a „nyugati” eszményekhez közelebb álló, gazdaságilag is fejlettebb része.
Az idősebb, hajdani Barankovics-párti politikusok csalódva vették tudomásul, hogy ez a régió az SZDSZ-re szavazott 1990-ben, és még ennél is nagyobb mértékben 1994-ben. Utólag – és az 1998-as Fidesz-áttörés fényében – ma már világos, hogy a dunántúliakat a polgári, nyugatias tollakkal ékeskedő SZDSZ-hez fűződő illúziók tévesztették meg és az MSZP–SZDSZ-koalíciós időszak mutatta meg a szabaddemokraták igazi arcát. A Fidesz pedig 1998-ra sikeresen véghezvitte jobbközép párti átalakulását, kebelében a kereszténydemokratákkal. A KDNP viszont addigra szétesett, emberileg és politikailag züllött figurák fészkévé vált. A KDNP hiteles, kereszténydemokrata politikusai kivétel nélkül a Fidesz egyéni, vagy listás jelöltjei között szerepeltek.
A Giczy-féle KDNP 1998-ban választói felét, közel 200 ezer főt elveszítve nem jutott be a parlamentbe, és ezt követően személyi botrányok és pénzügyi visszásságok közepette eltűnt a politikai porondról. A márkanevet azonban bírósági mesterkedések és huzavona következtében még évekig birtokolta és csak 2002-re tűnt el végleg a politikából, súlyos károkat okozva. Következményeit a mai napig és még ki tudja, meddig viseli a kereszténydemokrata sors. Ebben azonban benne van az a stratégiai hiba is, amelyet a frakció szétesése és a társadalmi szervezet formájában való társutaskodás jelentett az önállósodási kísérlet helyett.
A Giczyéktől elpártolt választók egy kis része talán az FKGP-t erősítette, de nyilvánvaló, hogy nagy többségük a Fideszt. A volt KDNP-s képviselők választási eredményei bizonyították, hogy szavazóik követték őket. De sohasem lesz válasz az örök „mi lett volna ha” kérdése: Hogy ha a KDNP egyenes úton folytatja 1990–1994-es politikáját, milyen mértékben részesedett volna az SZDSZ-től elpártolt, valójában jobboldali és keresztény, sőt, néppárti kötődésű szavazóinak a táborából? Természetesen, ha akkor is megvalósul a Fidesz–KDNP-együttműködés. Mert az MKDSZ-es politikusok KDNP vezetőként a baloldal 1994-es győzelme után már végig a Fidesz–KDNP–MDF koalíció hívei voltak. Sőt, az MDF egykori kereszténydemokrata szárnya még így, mindkét párt romjaiban is az MKDSZ-t, illetve az újra talpraállt KDNP-t erősítette. Végül aztán az 1990-es jobboldali pártok maradék kereszténydemokratái mind a Fideszben találtak egymásra.
A Fidesz számára megkönnyítette a megüresedett jobboldal helyének betöltését is az MKDSZ, illetve az utód-KDNP jelenléte, noha a Fidesz ma sem tekinthető az Európai Néppárton belül kereszténydemokratának. A Fidesz már hosszabb ideje gyűjtőpárttá változott. Az ilyen típusút a többiektől az különbözteti meg, hogy erősen centralizált és a létező, kitapintható belső nézetkülönbségek ellenére egységesen lép fel minden körülmények között. Egyre sikeresebben működik, ellentétben a rendszerváltás után indult jobboldali pártokkal, amelyeket szétvertek a dilettáns csoportérdekek, az önjelölt vezérkedők.
A Fideszen belüli közös alap a nemzeti összetartozás és a hatalomtechnika fejlettsége, amely az elmúlt húsz évben formálódott ki. Szerencséje még a viszonylag fiatal tagság, amely hosszú időre szóló stabilitást biztosíthat és a közös kulturális identitásuk is. A Fidesz támogatói a mai közép- és alsó középosztály viszonylag konszolidált többségét is jelentik és semmi okuk, hogy jelenlegi gazdasági, kulturális és társadalmi kereteikből másfelé forduljanak, hogy jövőjüket kockáztassák. A Fideszben jelenlévő kripto-KDNP ettől csak annyiban különbözik, hogy idősebb gárdája katolikus hagyományait ápolja és keresztényszociális elveket kíván érvényesíteni. Ez utóbbi motívum azonban mégis jelentős különbség az eszmeileg semleges, szekularizált, kizárólag a pragmatikus hatalom megtartásban érdekelt nagy többséggel összehasonlítva.
