Ezt a feudális hagyományt újította fel a demokrácia a megélhetési politikus megválasztásának képében. Természetesen a politikusok zöme nem megélhetési, hanem valóban kemény munkát végző szakember. Ám, ha a versenyt nem a teljesítmény, hanem a falu népének szavazata dönti el, akkor bizony megtermi a nyakára telepedett megélhetési politikust is. Így lesz a demokráciából pünkösdi királyság.

A mai napig minden pünkösdi királyok legszívósabbikának bizonyult Demszky Gábor, székvárosunk főpolgármestere, húsz évig tartó pünkösdi királyságával, noha csak egyszer bizonyított.

Ha méltányosak kívánunk lenni, másokhoz hasonlóan ő sem gondolta kezdetben, hogy ebben a méltóságban – mármint a királyságban fog megöregedni.

Mikor a hippi-világ virágzásnak indult, amikor kitört a ’68-as diáklázadás, amely aztán a Cohn-Bendithez hasonló megélhetési politikusokat kitermelte, Demszky még gimnazista volt. Ő már csak évekkel később, a maoistává fajult hippi-korszak lanyhulása idején vált felnőtté és a pártállamban fokozatosan neoliberálissá alakuló szélsőbalos mozgalmak aktivistájává. A lassan elöregedő pártállamban kétségtelen, bár már nem igazán veszélyes kockázatokat vállalt, mint az egyetemi évhalasztás, később pedig a felfüggesztett börtönbüntetés egy illegális lapkiadó alapításáért. Tény, hogy jogi diplomájával a szakmában elhelyezkedni nem tudott (talán nem is nagyon akart), szociológiai cikkeket publikált, részben legális, részben szamizdat folyóiratokban.

„Kedvelt témája a szegények, a kisemmizettek, az ingázók világa volt. 1979-ben a SZETA alapítója volt: - akkor még – a „Szegényeket Támogató Alapé – közli 1990-es életrajza. Később természetesen az SZDSZ-nek is egyik alapítója és ügyvivője, majd 1990-ben a pesti 9. választókerületben választást nyer és fél évre rá az új fővárosi közgyűlés választja meg először főpolgármesterré.

Ez a biztatóan induló és valós érdemeket felmutató életpálya fajult aztán végtelennek látszó pünkösdi királysággá, a dogmatikus neoliberális politizálás úrhatnám semmittevésévé.

Demszky politikustársaihoz hasonlóan elhitte, hogy a totális privatizálás, a túltengő magángazdaság, amelyet ők összetévesztettek a piacgazdasággal, a fejlődés egyetlen útja. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy minden köztulajdont a lehető legrövidebb idő alatt el akartak adni, hogy aztán a kapitalisták felvirágoztassák a gazdaságot, amely képes önmagát a legokosabban szabályozni. Ezt Sorostól, a bálványtól tanulták és akkor is hittek benne, mikor már Soros sem.

Így aztán a korszerűtlen közművek, a valamit érő fővárosi ingatlanok magánkézbe kerültek és az önkormányzatnak megmaradtak a mindig mindenütt ráfizetéses, állami támogatásból működő olyan közszolgáltatások, mint a városi közlekedés, az úthálózat, egészségügy, oktatás. Demszkyt pedig behálózta a politikusnak vagy komoly vállalkozónak álcázott haszonlesők siserehada.

Történészek dolga lesz majd egyszer kideríteni, hogy volt-e valódi szerepük a pártállam bukásában azoknak a kommunista hatalomhoz képest habkönnyű mozgalmaknak, amelyek a rendszerváltozáskor a buktatással kérkedtek? De az kétségtelen, hogy a pártállam megbukott és a mozgalmak résztvevői úgy érezhették, hogy ők komoly kockázatokat vállaltak és sikeres tetteket vittek véghez. Voltak közöttük olyanok, akik a későbbiekben valódi politikusokká váltak. Mások viszont anarchista személyiségük következtében a mindenkor mindent ellenzők táborában komolytalannak bizonyultak. Ennek a típusnak egyik jellegzetes megtestesítője Demszky Gábor, aki végül elpusztította mindazt, amit építhetett volna és ebbe maga is belebukott.

Demszky főpolgármesterségének húsz éve alatt sok minden megváltozott a fővárosban. Valamit lefaragtak ebben az időben a háborús pusztítások óta folyamatos sínylődéből és a pártállam bűneit nyögő Budapest lemaradásából, Európa nyugati feléhez közeledve. De az nem Demszkynek és garnitúrájának érdeme. Mondhatnánk, hogy éppen annak ellenére sokakban élt még az egészséges életösztön és dolgozott. Demszkyé az a csődtömeg, amelyet pünkösdi királysággá fajuló működése összehozott.