A 2009-ig évente más és más művészeti ágban meghirdetendő pályázat első évében a kortárs irodalomra esett a választás. A felhívás olyan szépirodalmi alkotások (elbeszélés, regény, dráma) elkészítését ösztönözte, melyek témájukban a rendszerváltozást közvetlenül megelőző és az azóta eltelt időszak történéseit dolgozzák fel. A győztes pályaművek díjazásban részesültek, és a Barankovics Alapítvány felajánlásából ez évben meg is jelennek a hazai könyvpiacon.

A pályázatra 120 munka érkezett, elbeszélések, drámák és regények egyaránt szép számban: sem a pályázat kiírói, sem a zsűri nem számított ilyen fokú érdeklődésre, mint ahogy arra sem, hogy nem kevés eddig felfedezetlen írói tehetséggel lesz módja szembesülni a szövegek olvasása során. A bírálóknak külön örömöt szerzett, hogy nemcsak Magyarországról, hanem a környező országok magyarlakta területeiről is számos pályamű vett részt a versenyben.

A zsűri az alábbi szakemberekből állt: elnöke Jelenits István piarista szerzetes, a PPKE BTK Esztétika Tanszékének vezetője; tagjai Horváth Kornélia irodalomtörténész, egyetemi oktató; Karátson Gábor író, festő; Lackfi János költő, író, műfordító, egyetemi oktató; Kovács István polonista, egyetemi oktató; Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész, egyetemi oktató és Szörényi László irodalomtörténész, egyetemi oktató voltak.

A pályázat szigorúan titkos formában zajlott, a zsűritagok egyedül a szövegeket ismerték, azokról kellett értékelést mondaniuk és döntést hozniuk. A szerzők nevét és elérhetőségét tartalmazó jeligés borítékok felbontására közjegyző jelenlétében került sor március 11-én 11 órakor a képviselői irodaházban. Az ünnepélyes eredményhirdetést és díjkiosztást a KDNP vezetősége ez év március 14-én, a március 15-i ünnepsége keretében a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezte meg.

A pályázat eredményességét tekintve bátran kijelenthető, hogy az számos érdekes, izgalmas szöveg elkészítésére ösztönözte az alkotókat, s e munkák egy részét kis változtatással és szerkesztés után előadásra vagy publikációra lehetne bocsátani. Ez még több olyan pályaművel kapcsolatban is elmondható, amelyek nem feleltek meg teljességgel a pályázati kiírásnak, nem annyira nyelvi-poétikai szempontból értékelhető irodalmi szövegek lévén, mint inkább dokumentum jellegű írások vagy lírai visszaemlékezések: az ilyen műfajú munkák között is akadt néhány hatásos és informatív erejű írás, amelyeket érdemes lenne a nagyközönséggel is megismertetni (példaként, a teljesség igénye nélkül a Mindhalálig terápia vagy a Görbe vonalon egyenes sorok című szövegeket említem). Természetesen számos olyan szöveggel is találkoztunk, amelyek, habár esztétikai színvonal tekintetében nem minden esetben ítéltettek egyenletesnek, több bíráló számára élvezetes irodalmi olvasmánynak bizonyultak (például az Istennői színjáték, a Spitalgasse 4 vagy A rövidtávfutó maratonja címűek). Végül külön szót szeretnék ejteni a novellákról és kisebb elbeszélésekről, amelyek közé több irodalmi szintű szöveg is bekerült, ezek azonban különböző – terjedelmi, tematikus vagy narrációs – okokból hátrányt szenvedtek a díjnyertes regényekkel szemben (ilyen volt például a Visszatérés a tengerhez, a Zsebesek vagy az Istvánka).

Szükségszerűen díjazatlanul maradt tehát néhány jól megmunkált írás, mivel a kiosztható díjak csekély száma erősen megkötötte a zsűri kezét. Nem hallgathatom el azt sem, hogy egyes pályaművek megítélése kapcsán esetenként komoly viták is folytak a bírálók között; a zsűri összetétele azonban mind korcsoporti megoszlás, mind az irodalomtudomány általuk képviselt rész- és határterületei, mind pedig a magyar irodalom nemzetközi kapcsolatainak ismerete tekintetében változatos volt, így végeredményben kiegyensúlyozott döntés született: a díjazott munkák mindegyike színvonalas, egyéni poétikai arculattal bíró irodalmi szöveg, s egyben lebilincselő olvasmány.

Az első díjat az „Újvilág” jelige alatt beérkező Mire minden jóra fordul című kisregény nyerte el, szerzője az 1972 óta az Egyesült Államokban élő Bányai Tamás. A nem lineárisan előadott és több narrátor által közvetített történet egy a kádárizmus évei alatt állami fuvarozó vállalatnál dolgozó teherautósofőrről szól, aki fekete fuvarok révén biztosítja a szokásos szocialista „jólétet” maga és felesége számára, vagyis lakást, ruhákat, némi ékszert, végül egy több év alatt saját erőből felépített velencei nyaralót. Az asszony elégedetlensége miatt azonban vállalkozásba kezd, tönkremegy, s feleségét és az országot elhagyva Amerikába vándorol, ahol nyelvtudás híján mindenféle munkát kénytelen elvállalni; a történet végén egy félig szenilis öregember ápolójaként él egy mobilházban. A történet azonban befejezetlen, az öregember halálával zárul, s a főhős további sorsa felől csak találgathat az olvasó.

A kisregény egyenletes poétikai színvonalával, kiváló kompozicionális megoldásaival és változatos narrációs technikájával emelkedett ki a mezőnyből. Egyes fejezeteinek történései eltérő idősíkokban és két különböző térben − Amerikában, illetve Magyarországon − játszódnak, s hol harmadik személyű, többnyire semleges narrátori hang számol be róluk (a főhős Sárdi Mátyás jelenlegi amerikai életét bemutató fejezetek esetében), hol pedig első személyű szereplői elbeszélést kap az olvasó. A mű figyelemfelkeltő narratív eljárása, hogy a formailag egységesen első személyű beszámolók különböző elbeszélői alanyokhoz tartoznak: a grammatikai én-forma egyszer Sárdi Mátyás, másszor a felesége, majd korábban kivándorolt barátja, sógora és további szereplők beszédének biztosít nyelvi teret, s ez a megoldás az olvasót a szereplők személyiségszerkezetének, egymáshoz való viszonyának feltérképezésére, s végső soron magának a történetnek a megalkotására szólítja fel. Az egyes én-narrációkat különösen elevenné teszi, hogy az elbeszélők sokszor egy képzeletbeli beszédpartner megjegyzéseire, kérdéseire és cselekedeteire replikáznak (Sárdi Mátyás a felesége észrevételeire, számos szereplő Sárdi tetteire reflektál stb.), s ily módon minden alkalommal sajátos dialógus-szituációban szólalnak meg.

Külön említést érdemel a regény rétegzett, változatos lexikájú nyelve, mely az amerikai fejezetek elbeszéléseiben az angol szavak gyakori és funkcionális előfordulásával. míg a magyarországi részek szövegében a szocialista „szókincs” és a városi munkások rétegnyelvének dominanciájával jellemezhető. Ezek a nyelvi-stilisztikai sajátosságok azonban nem sematizálják az amerikai, illetve a magyarországi fejezetek szövegét, mert minden esetben illeszkednek az egyes én-elbeszélők egyéni nyelvhasználatához.  

A második díjat Az állomásfőnök megkísértése című regényéért (jelige: „Az állomásfőnök”) Tompa Z. Mihály újságíró nyerte el. A regény egy vidéki vasútállomás bezárása körüli eseményeket, az ennek előzményeiként és következményeként változó emberi viszonylatokat és cselekvéseket tárja elénk, ugyancsak eredeti narratív megoldásokkal élve. Vincze István állomásfőnök munkájának, házasságának, későbbi képviselőségének és új szerelmének történetével, s ezen keresztül az állomás bezárásához, majd a vonatok újraindításához vezető eseményekkel egy többnyire semleges hangvételű, néhol azonban szentimentalizmusra is hajló harmadik személyű narrátor elbeszélése során ismerkedhet meg az olvasó. Ebbe a nem kronologikus rendű elbeszélésbe illeszkednek azok a fejezetek, amelyek a regényben egy jegyzőkönyv leírt szövegeként azonosítódnak, s ily módon a dráma szituációs szövegműködésével helyettesítik a prózai elbeszélésformát. E fejezetek kivétel nélkül a „Jegyzőkönyv. Készült ekkor és ekkor. A rögzítés módja: kamerák.” kijelentésekkel kezdődnek, ezt követi a helyszín megjelölése, néha rövid leírása szerzői utasítások formájában, majd a szereplők drámában szokásos dialógusai. Figyelemreméltó, hogy a drámai szövegrészek is két jellemző formában váltakoznak: Algyergyői Eszter színésznő története a színésznő monológjain keresztül bontakozik ki, míg a megfigyelőkkel és a megfigyeléssel kapcsolatos eseményekről mindig dialógusos formában „tudósít” a regény. A monológra, illetve a párbeszédekre épülő két drámai szövegtípus Algyergyői Eszter halálának jelenetében ér össze, amikor a II. tiszt mintegy erőszakosan belelép a színésznő monológjába, s egy másik színésznővel összetévesztve lelövi őt, a cselekményben realizálva tulajdon korábbi verbális agresszióját. Algyergyői monológjai mindig a színházi próbateremben hangzanak el, míg a párbeszédek a megfigyelőtisztek irodájában vagy a kiskocsmában, ahol a beszervezett ügynökök találkoznak egymással és a tartótisztjükkel, később a pártirodában, illetve két alkalommal egy hálószobában. A helyszínek skálája önmagában is jelzi, hogy a megfigyelés az élet és a privát szféra minden területére kiterjed. Az a tény pedig, hogy az első jegyzőkönyv 2007. március 16-án kelt, míg az utolsó dátuma 2007. október 16., azt sugallja az olvasónak, hogy a megfigyelési háló a mai napig is működik, s az ő nyilvános és intim cselekvései potenciálisan éppúgy megfigyelés és adatgyűjtés tárgyát képezhetik, mint a regény szereplőinek életeseményei.

A regény különlegessége tehát, hogy a megfigyelés beépül az irodalmi reprezentációba és az iseri értelemben vett színrevitel része lesz. Másik érdekessége a központi vasút-téma metaforizálása, néhol kissé didaktikus allegorizálása: a szövegben sűrűn feltűnnek a vasút és az emberi test analógiáját, az emberi sorsok és a sínek metaforikus párhuzamát kibontó szereplői vagy narrátori fejtegetések. Még egyes hősök neve is sajátos térbeli metaforaként működik, amennyiben helységneveket mozgósíthat a befogadói tudatban: Algyergyői Eszter vezetéknevének Al- előtagja számos településnév kezdeteként ismert nyelvünkben, ahogyan szerelmének, Felvinczi Ottó vezetéknevének Fel- részlete is, miközben a színésznő neve Gyergyó földrajzi nevére is alludál.

A regényszöveg kiegyensúlyozottságát a dialógusok, a monologikus és elbeszélő részek kiegyenlített aránya biztosítja, míg az eleven párbeszédek, a változó szituációk és szereplők, a regényi elbeszélés és a színpadi szöveg dinamikus együtthatása, s végül a néhol keserű, néhol szentimentális, összességében sokszor groteszkbe hajló humor izgalmas, érdekfeszítő olvasmánnyá teszik.

Különdíjban részesült Kállai Vilmos Nádszálak az őszi szélben című nagyszabású regénye (Jelige: „Megszólal a szemtanú”), melynek szerzője nyugdíjas tanár és kultúrházvezető. A cselekmény 1956-ban játszódik és szorosan a forradalom történéseit dolgozza fel. Nagy érdemének látom, hogy lényege szerint nem dokumentum- vagy tudósításszerű írásról van szó, hanem többszálú, jól megkomponált regényről, amely a lehetőségekhez képest messzemenően nélkülöz mindenféle ideológiát. Regénytechnikailag erre az ad módot, hogy a harmadik személyű elbeszélés az eseményekre, illetve az egyes hősök ezekkel kapcsolatos reflexióira koncentrál, miközben a számos szereplő sokféle, egymással gyakorta szembehelyezkedő nézőpontot kínál az olvasónak. A történéseket ugyanis nemcsak a fiatal harcolók, egy középkorú egyetemi tanár vagy éppen a hadifogságba hurcolt, de a határról visszafordított vonatról visszaszökő vidéki fiú szemszögéből ismerhetjük meg, hanem a sürgősen Budapestre érkező orosz tábornok, különösen pedig a régóta Magyarországon élő, a magyarok iránt sajátos együttérzést és rokonszenvet tanúsító orosz titkosügynök nézőpontjából és elmélkedéseiből is. „Hagyományos”, tárgyilagos narrátorral dolgozó, történetközpontú nagyregénnyel állunk tehát szemben, amely kifejezetten sok szereplőt vonultat fel, ám történeteiket nem bontja ki egész életükre vetítve. Nyelve választékos, mégis könnyen befogadható, stílusa végig egyenletes színvonalú. Kállai Vilmos műve kétségtelenül élvezetes és izgalmas alkotás, amely az ’56-os forradalom eseményei kapcsán számos új információt is az olvasó elé tár.

A zsűri a másik különdíjat a Jézus menyasszonya című regényéért (jeligéje „Tiszavirág”) Dr. Molnár János egyháztörténész egyetemi oktatónak ítélte, aki később a mű címét Apokrifra módosította. A regény nyelvi-narratív felépítése egészen különleges: kétszáz oldalon keresztül egyetlen belső monológot olvashatunk, amely belülről dialogizált és sokszólamúvá tett nyelvként működik. Ez a megoldás önmagában is akadályt állít a kizárólag a történésekre koncentráló befogadás elé, mivel az olvasó minden eseményről egy sajátos, „torz” tudatszerkezetről árulkodó én-elbeszélő beszédéből értesül. E perszonális elbeszélő nyelvén belül, mintegy azon átszűrve jelennek meg a többi szereplő megnyilatkozásai, melyeket a szerző tipográfiailag, a betűtípusok változtatásával is jelez. Az elbeszélő-főhős és a szereplők nyelve így megszakítatlan dialógusban áll egymással, ami az olvasót nézőpontja és ítélete folytonos mozgásban tartására készteti.

Az elbeszélést végig erőteljes pszichikus látásmód jellemzi, amennyiben egy vénkisasszony megőrülés-történetén és polifonikus elbeszélésén keresztül mutatja be egy Romániából Magyarországra menekült fiatal lelkészcsalád útkeresését és kálváriáját, a romániai magyarok, közöttük is a református lelkészek életlehetőségeit, eltérő gondolkodásmódjait, a nemzedéki és ideológiai konfliktusokat. Az egyetlen apró ellenvetés a regénnyel kapcsolatban az lehet, hogy helyenként talán bőbeszédűbb a szükségesnél. Ám kimagasló a saját ösztönös megnyilvánulásait egész életén át elfojtó, magát egy elferdített ideológia keretei közé kényszerítő, s ennek következtében zavaros vágyak és gondolatok közt vergődő tudat önmagával folytatott harcának nyelvi megjelenítése, mely belső konfliktussorozat a regény végére az elbeszélői nyelv és tudat felbomlásához vezet.

A zsűri tagjaként nem titkolom, hogy számomra ez a bravúros, sokszólamú és sodró nyelv, amely folyamatosan dialogizál és konfliktusban áll mind a saját, mind mások megnyilatkozásaival, jelentette a pályázat legnagyobb felfedezését. A regény irodalmi megalkotottságát jelzi a számos intertextuális utalás, melyek az olvasó folyamatos intellektuális aktivitására számítanak, s miközben − Riffaterre szavával − érzékelhető „nyomot” hagynak a szövegben, nem hatnak erőltetettnek, nem is didaktikusak, hanem szervesülnek a zaklatott narrátori beszédben. Molnár János regénye témájában és belső nézőpontú polifonikus elbeszélésmódjában Németh László Gyász című művére emlékeztet, s irodalmi színvonalát tekintve méltó is erre az összehasonlításra.