ARADI REKVIEM OKTÓBER 6. HAJNALÁN LÉLEKLÁNG FÉNYÉNÉL – Hol van már a császár, hol a cár?

ARADI REKVIEM OKTÓBER 6. HAJNALÁN  LÉLEKLÁNG FÉNYÉNÉL – Hol van már a császár, hol a cár?

Szeretlek október, talán még inkább azért, mert ilyentájt fájón  felbúgnak lelkemben az emlékezés szirénái. Arad hó eleji sejtelmes, nyirkos, lélekzimankós hajnalaiért, s ezzel dacolva mégis a reményt és biztatást üzenő tábornoki búcsúleveleiért, bennük a magyar feltámadás törhetetlen testamentumaival. Már Trianont is előre megszenvedő hős tábornokai lúdtollából. Szívemben ott kondul ilyenkor visszhangosan minden tábornok neve után az emlékezés telthangú nagyharangja, égig hangzón. Bécsig, Szentpétervárig, Bukarestig rezegtetve a levegőben a veszteség és a tragikus kivégzés fájdalmas és igazságtalan emlékét, a Habsburg hatalom önzésének, különös elrettentés-pszichológiájának brutalitását, amikor az osztrák császári sas címeres csőre magyar vércseppekkel színeződött. De hozza nemzeti sebünkre gyógyírként Damjanich tábornok akasztás előtti hajnali imáját is kedveséért, meg Aradért és a hazáért. És magam előtt látom Baló Béni aradi református lelkésztestvérem balsorstól sújtott lelkigondozott tábornokai rátestált üzenetei alatt meghajolt alakját, amint az utolsó éjszakán a Biblia vigasztalásával kopogtat be palástosan a nagy égi zarándoklat előtt állók cellájába. Hogy emberi szót, isteni vigasztaló erőt cseppentsen a közelgő halál fojtogatását érző lelkekbe. És eszembe jutnak Pöltenberg tábornok szavai arról, hogy micsoda különleges processio indul a magyarok ügyéért az Úristen elé, a vértanúk többnemzetiségű kis seregével. És nevek jönnek elém, német és szláv, magyar honvédtábornokoké, akiknek a magyar szabadság egyetemes üggyé lett, sorsukat meghatározó értelemmé, küldetéssé, önkéntes vállalássá a látszólagos értelmetlen bukás ellenére is. Vallásuktól függetlenül protestánsok voltak ők lelkük legmélyéig, hiszen megalkuvás nélkül harcoltak, tiltakoztak az önkényuralom, az idegen befolyás, a szabadságtól való megfosztottság ellen. Így lettek ők európaian magyarok, a szabadság egyetemes kincsének védelmező katonái, főtisztjei. Kifejezték, megjelenítették magyar földön azt is, hogy idegen szülőföldjük szabadságának is bajvívóivá váltak hazánkban: a szerb, lengyel, horvát, német nemzeti függetlenség és szabadság aradi előfutárai. Micsoda színek keveredtek oda a drámai fekete mellé! Sárga és kék, fehér és piros, amint e nemzetek zászlainak színei máig jelzik ezt a 48-49-es szabadságszerető és bajvívó szövetséget. Szeretlek október Arad minden kimondott és kimondatlan, magyar és európai tanulságáért!

 

 

Egyet tizenháromért

 

 

 

13 gyertya helyett egyet gyújtok ezen a hajnalon íróasztalomon, a tizenháromért, meg a többiekért. Sokakért. Sercegő, rezgő fényében, a különös lélekláng fényénél emlékezem. Magyar református lelkipásztorként. Tizenháromra hány millióan vagy százezren gondolnak ma az akkor még hatalmas történelmi nagy haza mai töredékországaiban? A szülőföldeken, szülőfalvakban és városokban, ahonnan ezek a nagyszerű hősök indultak?

 

Pozsonyban, ahonnan Aulich Lajos, a szerbiai Stazán, ahonnan Damjanich János, az abaúji Csákányban, ahonnan Dessewffy Arisztid, a zempléni Széphalmán, ahonnan Kazinczy Lajos, Temesváron, ahonnan Kiss Ernő, a horvátországi Veliki Grdevacon, ahonnan Knézics Károly, a Túróc megyei Necpálon, ahonnan Láhner György, a délvidéki Nagybecskereken, ahonnan Lázár Vilmos, a távoli Hessen Tartománybeli Ilbenstadtban, ahonnan Leiningen-Westerburg Károly, Nagyváradon, ahonnan Nagysándor József, Bécsben, ahonnan Poeltenberg Ernő, a délvidéki Zomborban, ahonnan Schweidel József, Gödöllőn, ahonnan Török Ignác, Pesten, ahonnan Vécsey Károly Aradon bevégződött földi útja elindult? Gyúlnak-e szerte e tájakon emlékező és emlékeztető gyertyák?     

 

Én gyertyát gyújtok és emlékezemMásokkal együtt, vagy talán mások helyett.

 

Halálzsámoly - Lélekzsámoly az akasztófa alatt

 

Mire is?

 

Arra, hogy e nemes lelkű és elszánt, hadtudományban, matematikában, mérnöki képzettségben, s legfőképpen szabadságszeretetben felsőfokon iskolázott férfiak képesek voltak arra, amire sokszor még e tájak mai lakói sem: túllépni nemzetiségi, nacionális korlátokon, nyelvi kerítéseken, generációs választóárkokon, vagyoni és származási különbségeken. Egyesültek a szabadság legmagasabb rendű eszmei vágyában. Az ember Istentől teremtett, földet-eget tágító, mindennemű töredékkorlátokat szétfeszítő törekvésében. Az állandó túllépés, transzcendálás, önmeghaladás, a jelent reformáló, olykor forradalmian kitágító, jövőbe emelő akarásában. És tudtak szerbként, horvátként, németként, örményként magyarokká válni.  Tudtak a szívükre hallgatni, amikor történelmi helymeghatározásukat, identitásukat és páratlan esélyüket keresték, megpillantották, s éltek is ezzel a ritkán adódó eséllyel. Amikor a hazát látták esélyesnek és többre méltónak. Tudtak a szörnyű hatalmi cinizmus, Haynau és végrehajtói magyar-gyűlöletével, valójában szabadsággyűlöletével, a függetlenségi küzdelmet az utolsó pillanatig sárba mocskoló kivégzőbírákkal és tisztekkel, hóhérokkal és pribéksegédekkel szemben olyan erkölcsi magasságokba emelkedni, s mindvégig ott maradni és ott tartani másokat, amit az akkori osztrák császárság és orosz cári birodalom még csak nem is sejtett, csak e férfiak eltökéltségéből, s a szabadságharc rendíthetetlenségéből érezhettek meg valamennyire. Mert ők tudtak úgy végbúcsút venni egymástól, szeretteiktől búcsúleveleikben fiatalon vagy idősebben, hogy az erőszakos halállal, teljes vagyonelkobzással, rangjuktól megfosztva, lőpor és golyó, illetve kötél általi halállal elrabolt életük végével szembenézni, hogy egymást megcsókolva, átölelve, vagy egymás kezét megcsókolva, az emberség magasiskolájának tiszteletadásával léptek fel az akasztófa alatti kis dobogóra.

 

Átok helyett megrendítő szerelmi vallomásokat róttak gyertyafénynél kedvesüknek,  szerető búcsúleveleket drága asszonyuknak, családjuknak, s áldó imádságokat hagytak hátra azon az éjszakán. Micsoda erkölcsi fölény, micsoda nemzetemelő lelki erő! Szemben a hatalom aljas módon találékony cinizmusával! Ez az erkölcsi fölény egyik legértékesebb és legmaradandóbb örökségük. Az, hogy bármilyen módon is igyekezett az uralkodóház hazán belül és szerte Európában lejáratni őket, mégis övék volt a győzelem. 

 

Jézus Krisztus tábornokai

 

Mégis! Mégis! Mégis! Hiszen ez az erkölcsi győzelem már-már metafizikai magasságokat ért el, égbe emelkedő lelki szoborcsoportként emelve tér és idő fölé ezeket a férfiakat, s múló hatalmi korszakok fölé a a magyar nemzeti függetlenség és szabadság eszméjével együtt. Ők égbe emelték a hazát, s onnan ajándékozzák vissza nekünk a múló időben. Mintha hallották volna, s miért is ne hallották volna meg, hiszen hívő emberek voltak, annak a Jézusnak a biztatását, akiről századokon át vallották az Ő vértanúi, az Ő mártírjai, hogy Victor, quia victima, győztél, áldozat. Annak a Jézusnak a szavát, akiért érdemes volt mindent odaadni, aki már nevében is hordozta azt, aki, hiszen a Jehosua annyit tesz: szabadító. Ennek a Szabadító Jézusnak a seregéhez tartoztak e nagyszerű férfiak, testvéreink és tiszteletre méltó eleink, a magyar ügy, a szabadság bátor katonái. Kettős értelemben is a szabadság elkötelezettjei, hírnökei egy zsarnoki világban, bajvívói egy értetlenkedő Európában. Jézus tábornokai ők, akiknek most asztalom gyertyafényében ismert rézkarcportrén túl és innen ideszól hozzám a lelkük, s érzem, amint a méltatlan és  megalázó halállal dacolva mondják a maguk maradandó üzeneteit, ahogyan azt a hiteles prédikátor-lelkész tanú, Baló Béni tiszteletes úr riporteri pontossággal lejegyeztette. Köszönet ezért neki. Köszönet, hogy palástosan végigállta és végigimádkozta már nem fiatalon e nagyszerű férfiak utolsó éjszakáját, majd utolsó szívdobbanásuknak lelki tanúja és tudósítója maradt. Ehhez is kellett lelki erő Attól, Aki ott is győztes lett a bitófán, az aradi keresztfákon is e férfiak által, s amíg magyar történelem lesz, ezeknek a vértanúknak a nevét, sorsát, helytállását győztesként fogjuk felidézni.

 

 

Tiszteletes Uram, aki nekem is, az évtizeden át börtönlelkésznek a 21. század elején tisztes elődje volt, tragikus körülmények között is az evangélium testamentumos pásztora,  írt az aradi várparancsnokról, akit ostoba tábornoknak titulált a szemtanú lelkész, s aki otromba viccel megkérdezte tőle: - Na hogy vannak a páciensei? – Arról, hogy 13 siralomház volt október 6-ára virradó éjjel a várban, s hány siralomház a váron kívül, a be nem bocsátott hitvesek, gyerekek, testvérek elsötétült lelkében. Meg arról, hogy Baló Béni és katolikus szerzetes lelkésztársai éjfél után két órakor visszatértek a halálraítéltekhez. A református Dessewffyről, akit a legnyugodtabbnak talált a tiszteletes úr, s álmából keltett fel. „Tiszta a lelkiismeretem, s az hagyott aludni” – mondta a vértanújelölt. S arról, ahogyan a hóhér Damjanichnak válaszolta: Excellenciád meg lesz velem elégedve. Tichy kivégzést vezető őrnagyról, aki a szerb tábornok, törött lábának terheit is cipelve az akasztófához, halálkínjaiban akart gyönyörködni. Micsoda perverzitás, a hatalom igazi arca! Baló Béni szerint ez a Tichy a legembertelenebbül viselkedett, brutális és kegyetlen volt. A kivégzések után előléptették, de „hóhérkodásának nem sokáig örülhetett”. A tiszteletes megfigyelte azt is, hogy a négy, golyó általi halálra ítélt tábornok közül három: Dessewffy, Lázár, Schweidel három golyó által holtan rogyott össze. A negyediknek, Kiss Ernőnek csak a vállát érték a golyók, külön kellett a fülébe lövetni. A vérző kézből kitépték a katonák a feszületet, annyira szorította. Vajon kinek a kezére gondolhatott utolsó pillanataiban?  A bitófa elé vitt kilenc áldozat egymást nagy szeretettel üdvözölte a várárokban, megölelték, megcsókolták egymást. Lábukon súlyos lánc, lakat, amit levettek, de kezüket kötéllel összekötötték. Aztán egymás után léptek fel a zsámolyra. A halálzsámolyra. A hóhér szinte valamennyiüknél hosszan erőlködött, míg el tudta törni a nyakcsigolyát. Közben két segédje húzta lefelé az áldozatok testét. Kilencszer hangzott el: Elvégeztetett. Nagysándor József ezzel lépett a zsámolyra: Ma nekem, holnap neked! Éljen a haza! Leiningen gróf engedélyt kért, kapott, hogy szóljon a kivégző katonákhoz arról, ő nem öletett meg senkit. Majd fölkapták beszéd közben a pribékek, dobszóra felakasztották, s olyan kegyetlenül tekerte-csavarta perceken át a hóhér a fiatal tábornok ellenálló nyakát, hogy a borzalom láttán a lelkészek elfödték arcukat, és térdre borulva imádkoztak. Damjanich még a bitófán is ezt mondta: Szegény Emiliám! Éljen a haza! Vécsey gróf nagy zavarodottságában, hogy már senki nincs mellette élve, megcsókolta Damjanich lelógó kezét többször is. Nagyon emberi és részvétkeltő esendőség volt az, ami Knézics tábornokkal történt. Szemüveget viselt, ami leesett, amikor a porkoláb odataszította őt a hóhérlegényekhez. Lehajolt, hogy felvegye. Mire Tichy őrnagy: - Hagyja ott! Lát maga az akasztófán úgyis.

 

Történelmi hiábavalóságok

 

Hiábavaló volt ebben a nagy és igazságtalan történelmi pörben a jóindulatúnak látszó nemzetközi közbenjárás. Mert hogy ilyen is adódott. I. Miklós orosz cár, akinek seregei Erdélyben kivéreztették a szabadságharcot, 1849. augusztus 16-án Varsóból levelet  írt a „kedves baráthoz”, Ferenc József császárhoz. Ebben arra kéri, hogy „uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd…. Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra”. Mindhiába. Ami elvégeztetett Bécsben, az elvégeztetett. Vagy mégsem egészen? Netán mégis másképp? Mert láttuk, hogy amit ellenükre gondolt ki az önmentésben, a túlélésében tévesen reménykedő császári hatalom, egész alattvalói sisere hadával, hogy a magyarok ezzel a kivégzéssel egy évszázadra kemény leckét kapnak, s elmegy kedvük mindenféle rebelliótól, lázadástól, mégsem jött be. Számszerűleg igen, lényegileg azonban mégsem. Számoltak Őfelségéék, de elszámolták magukat. Az osztrák-magyar birodalom összeomlott, szétesett.

 

Figyelünk Rátok, míg magyar él a Kárpátok alatt

 

 

Majd 1849 után 107 évvel, 1956-ban jött a feltámadás, igaz, akkor csak pár hétre. Aztán 140 év múltával, 1989-ben az igazi. Véglegesen? S megérdemeljük? Tudunk vigyázni rá? Élünk vele úgy, hogy az emlékezet számadásán arcunk pirulása nélkül állhatunk meg a 13 és társaik előtt?

 

Kérdések, melyek felvetődnek, miközben gyertyám sercegve ég, lángja léleklángként lobog. Értük. A láng kissé inog, hol magasabbra csap, hol oxigén után kapkodva mintha kialudni készülne. De újra fellángol. Majd tisztán, nyugodtan ég. Hol van már a császár, hol a cár? De ti velünk vagytok, bennünk éltek, égtek ti Tizenhármak és veletek mindazok, akik együtt alkottatok meg egy Hazát nekünk, s üzenitek ma is: figyeljetek, legyetek éberek, vigyázzatok. Becsüljétek meg, hogy magyarok vagytok, s vagytok még a Kárpátok alatt…Léleklángunk ég, s figyelünk Rátok a Kárpátok alatt!

 

Damjanich János imája

 

Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!

 

Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.

 

Írta: Dr. Békefy Lajos PhD, a KDNP PM külügyi titkára