Akkoriban még semmi jele nem volt a mostanra bekövetkezett éghajlatváltozásnak. A tél igazi szép nagy havakat hozott, befagytak a folyók. háborús időkben szénhiány tetézte a bajokat. Rendszeressé váltak a tüzelőgondok, bevezették a „nyári időszámítást”, az órák előre-hátra igazítását, a karácsonyi vakáció egy hónaposra nyúlt, a „szénszünetnek” nevezett takarékosság miatt. A hadijelentések pedig „Tél tábornokot” emlegették, amely az orosz fronton a megvert szovjet seregeket támogatta. Afrikában azonban kárpótolta az időjárás a német-olasz hadjáratot, amely híressé tette a német Rommel tábornagyot, aki benyomult Egyiptomba és a Szuezi csatornát kívánta megkaparintani. A német vezérkari főnök, Rundstaedt tábornagy viszont budapesti látogatásán ért el sikereket, és tavasszal hosszú katonavonatok sorát búcsúztatták a szónokok és a könnyeiket titkoló családtagok.
d-y-ó
Egy egész magyar hadsereg kelt útra, a később annyit emlegetett II. Magyar Hadsereg indult a keleti frontra, nyári felszerelésben, közöttük tízezernyi zsidó munkaszolgálatos, saját civil ruházatában, sárga karszalaggal, mint egyetlen felszereléssel, fegyvertelenül, kisegítő szolgálatra. Őket követve a mai turistahadaknál is nagyobb számú olasz fiú ismerkedhetett meg futólag hazánkkal, útban a keleti front felé, ahonnan nem volt visszaút. Nyár végére a német csapatok elérték a Volga-parti Sztalingradot és a Kaukázust, a magyarok pedig a Don partján építették ki védővonalukat, ahová aránylag kisebb harcok árán gyalog érkeztek el és viszonylagos nyugalomban néztek farkasszemet a túlsó parton gyülekező szovjet csapatokkal.
Idehaza, a „hátországban” továbbra is nagyobb zavarok nélkül folyt az élet, vagyis a megnagyobbodott hazában, a tágabb körülményekhez való alkalmazkodás. Az egykor a trianoni határokon belülre szorultak közül számosan visszatértek szülőföldjükre, bár ez nem ritkán feszültséget is okozott. Azok, akik a megszállás húsz éve alatt kitartottak otthon, mellőzöttnek érezhették magukat, az „ejtőernyősöknek” nevezett, jobb pozíciókat kapott jövevényekkel szemben.
De már a trianoni, csonka ország sem volt a régi. Felgyorsult az ország vérkeringése. A hadiipar munkaerőt igényelt, egyre többen jártak naponta az iparosodó városokba ingázó munkásként, mások viszont vidékre, az üzletekből, piacokról eltűnt élelmiszert beszerezni. Általánossá vált a „feketézés”, a hiánycikkekhez egyre magasabb áron lehetett hozzájutni. Az emberek egyre több időt töltöttek a létfenntartással és ez a települések arculatán is meglátszott. Elhanyagolódtak a karbantartási feladatok, az utcák, házak képe lassan elnyűtté változott.
De a mindennapok egyre jobban militarizálódtak. Sok hivatalban, munkahelyen katonatisztek tűntek fel, mert hadiüzemmé nyilvánították. És sok, gyorstalpalón tisztté előléptetett félig-civil túljátszotta hirtelen támadt új szerepét. Reaktiváltak olyan régi tiszteket is, akiket valamilyen fegyelmi okból félreállítottak, közöttük olyanokat is, akik még az első háború utáni évek felfordulásaiban játszottak kétes szerepet. Most az egyre erősödő nácibarát, háborúpárti, nyilas szimpatizáns, hataloméhes rétegek pozícióit erősítették.
Egyre láthatóbbá vált egy újgazdag, a zsidók háttérbe szorításából előnyt élvező, „őskeresztény” mivoltából hasznot húzó társadalmi csoport térnyerése is.
A két háború közötti, konszolidációs korszakra jellemző konzervatív, mérsékelt, politikailag Nyugat-Európához igazodó középosztályra jellemző szellemiség egyre inkább háttérbe szorult. A szüntelen német győzelmeket visszhangzó hangulatkeltés áthatotta az egész nyilvánosságot. Fokozatosan kialakult az a kép a Horthy-korszak egészéről, ami csak az utolsó évekre volt igaz, és amit aztán a kommunista propaganda a pártállami időkben az egész Horthy-korszakra visszavetített. Mintha akkor mindenki, az egész ország náci-fasiszta-antiszemita-kizsákmányoló-burzsoá lett volna, kivéve az állítólagos kommunista ellenállók hős seregét.
Valójában a társadalomban – bár jelentős rétegek szemben álltak a nemzeti-szocializmussal, a kommunista-rokonszenvnek igen kevés jele volt érzékelhető. A nyilasokat elutasítók valójában értékkonzervatív, demokratikus gondolkozásúak, vagy a paraszti életforma megreformálói, a földreform, a szociális reformok hívei, a nemzeti érdekek védelmezői voltak. Tartottak a nemzetiszocialista német terpeszkedéstől, amely fenyegette a magyarságot. És egy kis töredéket leszámítva a bolsevizmustól is, amely akkor még nem látszott közeli lehetőségnek. Egyre többen, főleg fiatalok figyeltek a népi írók harmadik utas elképzeléseire, magara csapott a paraszti életforma, és az erdélyiek kultusza. Ennek hallhatatlan emléke, az egyetemes filmtörténet egyik legmaradandóbb alkotása, Szőts István „Emberek a havason”című filmje, amely az olasz neorealizmus előfutára volt.
A moziba-járás, a fejlődő filmművészet akkor öltött nagyobb méreteket. Franciaországból a háború ellenére sok művészfilm jutott el akkor hozzánk és 1940-41-ben még látni lehetett a bolsevizmust kigúnyoló Ninocskát, sok amerikai vígjáték és revüfilm mellett. De helyüket fokozatosan elfoglalták a német és olasz háborús filmek.
Ugyancsak német mintára rendszeressé váltak a „kívánsághangversenyek” amelyeken a népszerű magyar filmsztárok produkálták magukat. Elszaporodtak az egyre ostobább magyar filmvígjátékok is, a hátország szabad óráiban jól szórakozott.
Ekkor érkezett a megdöbbentő hír: Horthy István, a kormányzóhelyettes, aki repülőtisztként részt vett a hadsereg előnyomulásában, repülőgépével szerencsétlenül járt, egy felderítő repülés közben lezuhant. A Horthy-családot ért tragédián kívül ez a politikai életet is újra felkavarta. Megszűnt annak esélye, hogy Horthy Miklóst, ha többé nem tudná ellátni tisztét, akadálytalanul kövesse egy utód, az akkor kritikus időszakban. Az a hír is lábra kapott, hogy a németek követtek el merényletet ellene.
