Ennek az akkori évfordulónak volt egy kis németellenes hangulat is. Az ellenzéki mozgalmak már az előző évek márciusi ünnepségein is iparkodtak a nemzeti függetlenség szellemét ébreszteni, de a rendőrség kemény kézzel akadályozta, hogy ezek az alkalmak náciellenes és háborúellenes tömegtüntetéssé erősödjenek. Igaz, hogy a belügyminiszter a nyilas mozgalmakat is féken tartotta.

Ha az utas manapság München felé tart, Salzburgot elhagyva a sztrádáról ma is látható a klessheimi kastély, ahová azokban a napokban Hitler Horthyt meghívta. Tanácsadói próbálták a kormányzót visszatartani az utazástól, de a találkozó elől nem lehetett kitérni. Míg a két államfő „tárgyalt”, német csapatok szállták meg az országot, az eddigi vezető politikusok illegalitásba vonultak. Akiknek ez nem sikerült, azokat a Gestapo elhurcolta. Horthy szerepe ezek után formálissá vált, a tényleges hatalmat egy Wesenmayer nevű német náci tartotta a kezében.

A német megszállás valójában egy nagyobb német hadművelet része volt. A szovjet csapatok elérték a magyar határt, az ágyúszót már az ország belsejében is hallani lehetett. Így nagyobb német egységek vonultak át az országon kelet felé, egyúttal végrehajtották a megszállás műveletét is, az ország gyakorlatilag hadszíntérré változott.

Horthy néhány nap után az eddigi berlini követet, Sztójay tábornokot „kinevezte” miniszterelnökké, az pedig nagyrészt Imrédy híveiből és más, közismert szélsőséges antiszemitákból állította össze a kormányt, amelynek legsürgősebb dolga a zsidóság elleni megtorlás és a német hadigépezet maximális kiszolgálása lett. Alig két héttel a német bevonulás után hatalmas angolszász bombatámadások érték a fővárost, gyárak, olajtárolók, vasúti csomópontok dőltek romba, sok polgári áldozatot temettek a romok maguk alá.

Sokak számára most vált érthetővé, hogy az országot eddig sok tekintetben megkímélték a háborús felek, de vége a kivételes helyzetnek. A zsidóknak sárga csillagot kellett viselniük az utcán, és korlátozták mozgásszabadságukat, miközben a polgári lakosság egy része, aki tehette, a nagyobb városokból, hadi célpontok környékéről, lehetőleg bidékre települt. Nagyarányú hadi készülődés is kezdődött, a Keleti Kárpátokban erődvonal kiépítésébe fogtak, fokozódtak a behívások, sorozások, mentő-tűzoltó-romeltakarító, a légiveszélyt jelző polgári csoportokat állítottak fel. A rádió különböző magyar és német nyelvű híradásai figyelmeztették az amerikai légierőd-konvojok megjelenésére, útvonalára.

A sikeresen elrejtőzött ellenzéki politikusok a megszállás után néhány héttel felvették a kapcsolatot egymással, és nagyon hamar rájöttek, hogy valójában nincs olyan erő mögöttük, amely képes lenne felvenni a harcot a megszállókkal. „A Horthy-korszak langyos légkörében, a jólét leplezte megszállás narkózisában nehezen születik meg az aktív ellenállás partizán szelleme. Budapest lakossága ekkor még nem nagyon érezte meg a háborút. A németek csak azokat üldözték, akiket nyílt ellenségnek tartottak. A zsidóbérencek… mi éreztük a nyomást.

Általános németellenes fellépéshez hiányzott a lélektani feltétel, a végső elkeseredés…” írta utólag azokról a hetekről Dessewffy Gyula, a Magyar Front néven megalakult ellenállási szervezetnek a kisgazdák részéről megbízott elnöke, aki ezekben az időkben egy csepeli munkás lakásában húzódott meg, míg elnöktársa, a szocdem Szakasits Árpád egy Pallavicini őrgróf budai villájában rejtőzködött illegalitásban. „A Magyar Front véget nem érő tárgyalásain megvitattuk a teendőket – folytatódik az emlékirat – törekvéseinket Horthy és környezete a várható sok rossz közül még a legelfogadhatóbb megoldásnak találta. „

Az ellenállás szervezőit a baloldaliak a harcra kész munkásság felkelésével biztatták, ők maguk pedig arra számítottak, hogy adott pillanatban a magyar hadsereg betartja Horthynak adott esküjét, ő pedig idejében felveszi a kapcsolatot a győztes hatalmakkal.

Míg az ellenállók terveiket szövögették, a hatalmat gyakorló kormány, háta mögött a Gestapóval hozzálátott a zsidókérdés hitleri megoldásához, az Erlösunghoz. Május végére magyar hatósági segédlettel a zsidókat a nagyobb településekre, ideiglenes gettókba gyűjtötték össze, csak a minimálisan szükséges ruhát és élelmet engedélyezve számukra.

Hátrahagyott javaikat elméletileg az állam vette át, gyakorlatilag azonban sokszor ellopták, akik hozzáfértek, vagy felprédálták. Senki sem tudta, maguk a végrehajtó hatóságok sem, hogy mi történik a továbbiakban. A gettókba gyűjtött vidéki zsidóságot rövidesen német alapossággal, szervezetten tehervagonokba zsúfolták magyar karhatalmi segédlettel, embertelen körülmények között útnak indították. Mint később kiderült, Auschwitzba. Nálunk akkor még nagyon kevesen és nagyon keveset tudtak a zsidók várható sorsáról. Mint már annyiszor, akik tudat valamit titkolták, a polgári lakosságnak sejtelme sem volt róla.