– A látvány, ahogyan evett! Az az elegancia, az az előkelőség, ahogyan az evőeszközökkel bánt… – lelkendezett B. Jancsi.

Vagyis hát Károlyi úgy költötte el a vacsoráját, ahogyan egy grófhoz illik, ahogyan abban az időben még minden jólnevelt ember bánt az evőeszközökkel. Márpedig Károlyi igencsak jólnevelt volt, sőt, nagyúrként élt sokáig, a legelőkelőbb hazai és nemzetközi körökben forgott. Már fiatalon képviselővé és az OMGE elnökévé választották. Ez volt a legfontosabb gazdasági szervezet, a nagybirtokos főnemesek végvára. Egy legenda szerint Károlyi lenézte még Tisza Istvánt is, mert annak grófi rangja újsütetű volt a Károlyiakhoz képest, és ez lett emberi és politikai konfliktusuk alapja. Ám közben Károlyinak is kézzel-lábbal kellett védekeznie az akkor éppen tetőpontját elért Rákóczi- és kuruckultusz éveiben az ősapját ért vádak ellen, miszerint Károlyi Sándor elárulta Rákóczit, a kurucokat és ennek köszönheti most ő is rangját és gazdagságát. Vagyis hát jókora identitászavarral kellett megküzdenie a gazdag főúri örökösnek kora fiatalságától kezdve.

– Szegény Károlyi – mondta egyszer édesanyám, ablakunkból letekintve az akkor éppen siralmasan lezüllött Károlyi kertre, ahol vöröskatonának maszkírozott statisztasereg táborozott a Károlyinéről szóló film felvételének szünetében. – Egyszer azt mondta – és itt anyám Károlyi hanghordozását utánozta –, én, kérem, még a disznóknak is előre köszönök! – A suta védekezés éppen a gőgjéről szóló legendákat cáfolta volna abban a régi világban, amikor minél rangosabb volt valaki, annál inkább kellett ügyelnie rá, hogy meg ne sértsen másokat. Így aztán Károlyi számtalan ismerőse a sertésekkel került egy kategóriába.

Károlyit végül is az a kamarillapolitika sodorta a baloldalra, amely az első világháború előtti állapotokat jellemezte. Főúri csoportok viaskodtak egymással közjogi kérdéseken, mintha mindez az ő belügyük lett volna. Szigorúan ügyeltek rá, hogy sem az alsóbb néposztályok, se a nemzeti kisebbségek ne juthassanak szóhoz.

Károlyi – mint Apponyi Albert és Andrássy Gyula ifjú híve lépett a színre. Ég és föld választotta el későbbi önmagától. Csak külpolitikai kérdésekben volt különvéleménye, ez is csak a háború alatt kezdett formálódni benne. Szakítani akart Németországgal, mert az Antanttal rokonszenvezett.

A váratlanul kitört világháború első napjaiban éppen külföldi politikai körúton volt és csak nagy üggyel-bajjal jutott haza.

Itthon polgári politikusok csatlakoztak hozzá, akik arra számítottak, hogy a háború következményeként az ország el tud szakadni Ausztriától és teljesen függetlenné lesz. Mások, mint Jászi Oszkár, felismerve a nemzetiségi kérdések súlyát, az ország föderációs átalakulására számítottak, a szociáldemokraták pedig az általános választójogot akarták kikövetelni.

Kezdett kialakulni egy olyan kör Károlyi körül, amely végül az ismert fejleményekbe taszította az országot. Károlyi maga pedig el sem tudta képzelni, hogy ez nem parlamentáris úton, a pártok küzdelme, régi a vezető politikusok részvétele nélkül menne végbe, az antant-hatalmak egyre valószínűbb győzelme esetén. De ez már későbbi fejlemény, ezt megelőzte egy másik tapasztalat. Kiváltságos helyzete egyre nagyobb teherként nehezedett rá politikusi szerepében. Ezért, bár negyven éves elmúlt és képviselőként sem kellett katonáskodnia, önkéntesként jelentkezett katonának a budapesti 1. Honvéd Huszár Ezredbe, amely az orosz fronton harcolt. Ez a választása is politikai lépés volt. Ugyanis az arisztokraták általában nem „honvéd”, hanem „közös”, vagyis osztrák-magyar ezredekben szolgáltak, a honvéd huszárok tartalékos tisztikara dzsentrikből és pesti polgárokból került ki, még zsidó tisztek is voltak ezredtársai között.

Kiképzése után Károlyi kikerült a harctérre is, de rájött, hogy a háta mögött óvó kezek mesterkednek, nehogy komoly helyzetbe kerüljön. Egy tábornok nyolcadik szárnysegédeként puskaport nem szagolt és folyton szabadságolták, hogy ott legyen a parlament ülésein. Végül az első vonalba kérte magát.

Ahogyan nem tudott a vezérkari társaságba illeszkedni, a lövészárokban sem találta helyét. Éppen szüneteltek a harcok, a jórészt vidéki – földbirtokos – úri, tartalékos tiszti társaságban sem találta helyét. Ehelyett a közkatonákkal próbált fraternizálni, ami a katonai hagyományokkal nem fér össze. Más a bajtársiasság harc közben tiszt és közkatona között, mint az egyébként kötelezően betartott rangbeli különbség. Nem aratott sikert.

Életútjának ebben a korszakában már erősen kiütközik a magyar társadalomtól és a valóságtól való eltávolodása egy irreális, a magyarság sorskérdéseit félreértő gondolkodása.