A jobboldali politika egyik rosszemlékű terméke a sikertelen népszavazás a kettős állampolgárságról, amelyet azóta is, mint a fájós fogat, csak tapogatunk, de a radikális felülvizsgálatára senki nem mer vállalkozni. Az emlékező szentmise prédikációjában, sok keserű emlék felidézése mellett elhangzott egy Klebersberg-idézet is Trianonról, amely valahogy így hangzott: „Vannak, akik szónokolnak, vannak, akik szomorkodnak, vannak, akik cselekszenek.” Szónoklásban, szomorkodásban dúskálunk, a fiaskó végiggondolásában semmi sem történik. Hogyan is volt? A két világháború között létrejött egy társadalmi egyesület Magyarok Világszövetsége néven. célja az volt, hogy az emigráns, leginkább tengerentúli magyarokat ellássa magyarságuk, kultúrájuk, identitásuk megőrzését segíti hírekkel, sajtóval, irodalommal.
d-y-ó
A pártállami időkben, mint mindent, ezt a szervezetet is iparkodtak a kommunista propaganda szolgálatába állítani, némi nemzeti pántlikával átkötözve a vörös tartalmat. És persze fedőszervként is, nyilván az emigránsok közötti hírszerzés szolgálatában.
A rendszerváltozás hajnalán valamilyen titokzatos okból ez a Magyarok Világszövetsége egyszerre roppant fontossá lett, emigráns és honi magyarok nagy terveket szőttek vele kapcsolatban. Egyféle nagy népi hurálnak szánták, ahol a nép okos gyülekezete végre megoldja a szétszakított magyarság minden égető gondját-baját. Ambiciózus lelkek egyenesen úgy gondolták el, mint egy szuperparlamentet, amely felette áll a választottnak és dirigálja majd, mi a helyes út, mit kell tennünk.
Önjelölt messiások tűntek fel a magyar égbolton, szétzüllesztették a Világszövetséget, állandó marakodások színhelyévé tették. Végül minden komoly, számba vehető közéleti személyiség otthagyta, egy szűk csoport martalékául. Közöttük kitűnt egy Erdélyből származó, Patrubány Miklós nevű személy, aki a világszövetséget teljesen a maga elképzelései szerint formálta és miután egyetlen reprezentatív nevet nem sikerült megnyerni elnöknek, maga ült az elnöki székbe.
Különböző, ellenőrizhetetlen vélemények keltek arról, hogy ő kinek-minek ügynöke, de ilyesmire nem akadt bizonyíték.
A Fidesz is másokkal együtt elhatárolódott a Világszövetségtől, sőt, a Fidesz-kormány az állami támogatást is megvonta tőle, de válságos állapotok között a szervezet valahogyan mégis talpon maradt, otthont biztosított hazafias megmozdulásoknak, összejöveteleknek, eseményeknek.
Már jócskán benne jártunk az MSZP/kormányzásban és az EU-tagság küszöbén álltunk, amikor az MVSZ előállt a kettős állampolgárság érdekében rendezendő népszavazás ötletével. Akkor, amikor már előrelátható volt, hogy az elszakított magyarság zöme, a romániai és szlovákiai magyarok is számíthatnak az EU-tagságra és így a határon túliaknak csak egy kisebbsége szenved hátrányt, ez pedig vízumkönnyítések útján orvosolható. Azt is tudni lehetett, hogy a Fidesz-kormány magyar igazolványa sem váltott ki előzőleg akkora érdeklődést, mint amit szántak neki.
Ilyen előzmények után a Magyarok Világszövetsége mégis meghirdette a népszavazást, egy olyan időpontban, amikor az ügy aktuálisnak már nem volt nevezhető, az ország népét más problémák foglalkoztatták, a belpolitikai viták egyre élesedtek és előrelátható volt, hogy ez az ügy is a belpolitika martalékává válik. A közöny akkora volt, hogy jól látszott, a Világszövetség még a kiíráshoz szükséges 200 ezer aláírást sem tudja összeszedni társadalmi támogatás híján.
Ekkor a Fidesz röviddel a határidő letelte előtt az MVSZ mellé állt, megváltoztatva a vele kapcsolatos eddigi véleményét. Ez, az adott helyzetben súlyos politikai hiba volt – mindezt a mai napig talán csak Kövér László mondta ki – és talán még a 2006-os választási vereségben is szerepet játszott. Ha nem jön össze a 200 ezer aláírás, az az MVSZ kudarca lett volna, elmarad a népszavazás, ma már senki sem emlékezne az egész fiaskóra, amelyért elsősorban Patrubány lenne felelős. A szavazók nem a határon túliak iránti ellenszenvüket, hanem a népszavazás és a politika iránti ellenszenvüket nyilvánították ki távolmaradásukkal, fel sem fogva az ügy speciális nemzeti jelentőségét. Így viszont sikerült a határontúliakat, elsősorban az erdélyieket mélységesen megbántani, folyik a huszonhárommillió románozás, a nemzetárulózás, második trianonozás, vagyis a klebelsbergi kritériumok első kettőjének, a szónoklásnak és a búsongásnak rítussá emelése. Egyik-másik megnyilvánulás már hat és félmillió bűnös magyart marasztal el a nemzet cserbenhagyásának bűnében, egy kalap alá véve a hatmillió távolmaradtat és azt a ténylegesen nemmel szavazó félmilliót, akik nyilván az MSZP parancsára-óhajára szavaztak nemmel. Mert nehéz elhinni, hogy akár csak az a másfélmillió ember elhitte volna a huszonhárommillió románról kiagyalt gyurcsányi-kovácslászlói marhaságot, amelyet ma már mindenki készpénznek vesz és a vereség fő okaként emleget.
A valóság pedig az, hogy a második világháború óta sem a csonka országbeli avagy határon inneni, sem a határon túli magyarságnak nincs semmiféle stratégiai koncepciója a követendő helyes politikáról: az egységes kultúra és nemzettudat fenntartásáról, gazdasági együttműködésről, az értelmiség otthontartásáról, egységes nemzetközi fellépésről és távlati szemléletről, annak tudatáról, hogy semmi sem marad fenn örökké és idő múltával minden változik, a jövő milyen lehetőségeket rejt még magában, és hogyan kell elébe menni.
