A nagy tragédiák, vereségek, kataklizmák szélsőséges, heroikus vagy hősködő kijelentésekre, olykor csak pózokra sarkalják azokat, akik érzik, hogy az általuk előidézett katasztrófa szörnyű következményekkel jár. Hitler, mikor már vesztét érezte, azt üvöltözte, hogy pusztuljon el az a német nép, amely nem értette meg őt és méltatlanná vált az ő, mármint Hitler – végsőkig kitartó szolgálatára. Ha valaki csak filmen is, látta a porig bombázott német városok képét, a romok között támolygó éhezőket, a deportáltak hullahegyeit, aligha derül jókedvre, még ha gyűlölte is Hitlert, a nácikat és utálta is a német dölyföt.
d-y-ó
Ám ha bárki egy – különben tehetséges, tényfeltáró – riporter egetverő, kétségbeesett sikolyait olvassa egy várható választási vereség előérzetében, nevethetnékje támad. A vereségnek is van humora.
A Népszava efféle élményekkel szolgál az utóbbi időkben.
„A legaggasztóbb a bénultság. A balliberális értelmiség tekintélyesei… úgy viselkednek, mint a kígyótól hipnotizált nyulak.” (Ez mostanában a kedvenc ballib metafora. De találó.) „Tehetetlenségből, gyávaságból, … szellemi restségből hagyják magukat lefegyverezni, mint valami elkerülhetetlen természeti csapást fogadják el a köztársaság és a közszabadság bukását.”
Ím egy koszos kis, megérdemelt vereség, hiszen ő mondja, hogy kikre súlyt le az igaz balosok örök balsorsa. Bújik az üldözött, vérözön, lángtenger, oda a ballib szabadság, sőt, még a köztársaság is.
Fehér lovon jön, jön, jön a halál.
Merthogy „…ne féljünk kimondani, elvégre, egyelőre még szabad országban élünk, a fergeteges győzelemre… eltökélt nagy jobboldali párt nem a kétharmados felhatalmazás miatt jelent veszélyt a harmadik köztársaságra… hanem mert elveiben nem demokratikus párt. Nemcsak azért, mert szélsőjobbos populista…” hanem ráadásul fundamentalista „szerzetesi férfiközösség” „elnöke” „hitszónok, szektavezér, nem modern európai politikai vezető”. Ellenfeleit megsemmisítendő ellenségnek tekinti ahelyett, hogy együttműködne velük. Ráadásul olyanokat mond, hogy a haza nem lehet ellenzékben! Tehát még nacionalista is, amint már Bibó István is megjósolta, mert ezzel a kijelentéssel felrúgta a polgári jogegyenlőséget, kirekesztette a honpolgárok millióit, minden demokratára és intézményre veszélyes.
A továbbiakban szerző megállapítja, hogy Orbán és a Fidesz nem náci, „csak integrálja pártjában a rasszistákat, aktív fajgyűlölőket”, nála könnyen pozícióhoz jutnak olyanok, „akiknek egy európai politikai közösségben nincs helyük”. De ez még semmi, hanem ha győz, a közéletet kriminalizálja, „el- és leszámolással… koncepciós perekkel fenyegetőzik… fasiszta gyűlöletszövegektől hemzsegő médiát működtet, fejfájás nélkül együttműködik a szélsőjobboldal”, például Torgyán kisgazdáival is együttműködött. Most pedig helyi szinten a Jobbikkal! Vona egyenesen „Orbán zsebéből bújt elő”. „Hiszen a Jobbik… a Fidesz borzalmas tagságából rekrutálódott”. De már Kis János is megmondta, hogy a magyar jobboldal és szélsőjobb között nincs határvonal.
Szerzőnk azt is biztosan tudja, hogy a két párt titokban már meg is egyezett, sőt, a Jobbik rá fogja a szorult helyzetbe került Fideszre kényszeríteni a nyilvános koalíciót. Vonáék pedig, okulva Csurka és Torgyán szörnyű végéből, előre megkérik majd a koalíció árát. A Jobbik miniszteri posztokat kap majd, saját médiát, állami nagyvállalatok elnöki székét, pozíciókat a kultúrában és a pénzvilágban három-négy nagyváros polgármesteri székét. (Meg színarany toronyórát?)
Hol van az a politikai erő – kérdi szerzőnk – amely ennek a borzalmas jövőnek útjába állhat? „Na persze az lenne az igazi, ha az MSZP-től az MDF-SZDSZ maradékon keresztül az LMP-ig minden demokratikus párt szavazatmaximáló közös jelöltekkel és jól átgondolt visszaléptetési szisztémával állna fel. De ezt az irracionális képletet felejtsük el. Ennyi demokráciát féltő eltökéltséget és politikusi okosságot kis hazánkban feltételezni szarvashiba lenne. Maradt tehát a megroggyant, ezernyi hibájától, simlis ügyektől megviselt… nagyrészt önhibájából tehetetlen, középszinten reflexeiben még mindig kádárista mentalitást őrző, zagyva népi baloldaliságot képviselő, sehová sem vezető, harmadik utassággal agyonterhelt szocialista párt.”
De még nincs vége!
„Nyomorúságos viszonyaink között az SZDSZ az elmúlt két évben fáradtságos munkával elpusztította önmagát.” Még csak ez hiányzott!
Szerzőnk végigtekint a nagy magyar parlagon. Előtte a Moháccsal határos Muhi puszta. Jobbra Nagymajtény, balra Világos, amott Gorlice és a Don-kanyar. Buda romokban, török fasiszta náci kézen. A ballib értelmiségiek hipnotizált nyuszik, már egyezkednének a fasisztákkal, az MDF-SZDSZ „roppant gyanús konglomerátum”, az SZDSZ egyébként is „elpusztította önmagát” az MSZP megroggyant, „ócska, simlis ügyektől terhelt.”
Hát akkor kire szavazzon a szegény baloldali antifasiszta, szabadelvű, európai, balliberális demokrata” Hogy kire?
„Minden súlyos hibájukkal együtt a szocialisták képviselik az egyének és az oly sokat szidott, életünknek mégis csak keretet adó demokratikus intézmények szabadságát. Nem tartanak hisztériás nagygyűléseket, nem működtetnek aljas indulatokat keltő gyűlöletsajtót, nem anyanyelvük az uszítás és az embergyalázás… most meg kell tenniük mindazt, amivel az elmúlt húsz év alatt adósak maradtak. Végre kell hajtaniuk az európai szintű modernizációt… a nyugatosság mellett elkötelezett szocialista párttá kell válniuk…”
Vagyis szavazzunk erre a nemes, fennkölt, megroggyant, ezernyi hibájától, ócska simlis ügyektől megviselt, még mindig kádárista, zagyva, harmadik utas MSZP-re addig is, míg „egyszer talán méltó vezetőkkel a liberális párt még feltámadhat”.
Mert most majd biztosan végrehajtják mindazt, amit tizenkét év alatt elmulasztottak.
Hát nem aranyos? Nem humoros?
