A HírTV „Ősök Tere” sorozatában legutóbb két részben foglalkozott a két világháború közötti legitimista mozgalmakkal, illetve Mindszenty és Barankovics „vitájával”. A két előadás – látszólagos időbeli és témabeli távolsága ellenére – nagyon is összefügg egymással. Mindkettő valamilyen módon a hazai kereszténydemokrácia kialakulásának előtörténetéhez tartozik. A legitimisták fő célkitűzése a köztudatban a trónfosztott királyi ház visszahelyezése jogaiba, Habsburg Ottó trónörökös visszatérése volt, egy osztrák-magyar-cseh, vagy valami hasonló közép-európai államszövetség létrehozása útján, erős katolikus befolyás érvényesítése az államéletben, az ősi arisztokrácia vezetésével, a katolikus értelmiség és parasztság bázisán. A különböző „katolikus”, „keresztény”, „keresztényszocialista” néppártok, később a katolikus KALOT és társai azonban, az idő előrehaladtával, sokkal inkább a modern kereszténydemokrácia – pápai enciklikákon alapuló – előfutáraivá és hordozóivá váltak.
d – y – ó
Miközben a két háború közötti „neokatolikus” irodalom és filozófia nyert tért az eszmei irányításban, sajtóban, irodalomban. Ebben a körben tűnt fel, már a háború előtt, Barankovics István, aki a legitimista Pethő Sándor második utóda lett, a Magyar Nemzet főszerkesztői tisztében, a német megszállást megelőző időben.
A háború utolsó évében egyre fontosabbnak látszott a különböző néppárti és katolikus csoportok közös szervezetbe tömörítése, a várható szélsőjobb, majd szélsőbal hatalom átvételi tervekkel szemben. A Katolikus Püspöki Kar Apor Vilmos püspököt, ő pedig rokonát, gróf Pálffy József akkori parlamenti képviselőt bízta meg a feladattal. A német megszállás ezt a folyamatot megszakította, a végső periódusban pedig különböző ellenálló szervezkedők több Néppárt nevű csoportot alapítottak. Ezek közvetlenül Pest ostroma után megállapodásra jutva, tiszteletben tartva a püspöki Kar szándékát, Pálffy Józsefet elnökké választották.
A párt – tekintettel a szovjet megszállásra, a kommunisták és más baloldali pártok egyházellenes propagandájára, elhagyta nevéből a „Keresztény” előnevet, Demokrata Néppártként lépett nyílt színre. A választáson 1945-ben nem indulhatott, két jelöltje a győztes Kisgazdapártban jutott be az első „szabadon választott” parlamentbe.
Időközben történt egy és más. Mindszenty Józsefet a pápa esztergomi érsekké nevezte ki, majd bíboros hercegprímási címet kapott és a bíborosi jelvények átadásánál XII. Pius tudtára adta, hogy sorsa a mártíromság lesz. Magyarország papírforma szerint, abban az időben még királyság volt, Mindszenty pedig az ország első zászlósurának tekintette magát, akinek kötelessége befolyást gyakorolni az ország politikájára. Az érsek legitimista volt, csakúgy, mint Pálffy József gróf, aki most már nem volt képviselő, de egy keresztény, lényegében katolikus párt elnöke, aki engedelmességgel tartozik a legfőbb egyházi méltóságnak.
Abban az időben az állami főhatalmat a győztesek Szövetséges Fegyverszüneti Ellenőrző Tanácsa nevében Vorislov marsal gyakorolta, a szovjet terrorszolgálat és a magyar belügy akkor alakuló hasonló terrorszervezete útján. Ezek azt tüntették el örökre, akit akartak, sőt akadtak önkényes helyi terrorbrigádjaik is. A Demokrata Néppárt, mint párt, akkoriban nem jutott szerephez az akkori médianyomorban a régi katolikus szervezeteket a nevezett „hatóságok”, mint fasiszta alakulatot, betiltották. A DNP valójában néhány tucatnyi tudósból, íróból, újságíróból és értelmiségiből állt, a katolikus tömegek feltételezett támogatásával háta mögött.
Ilyen körülmények között azt a szigorúan katolikus, mereven ellenzéki kiállást, amelyet a bíboros tanúsított és elvárt, a gyakorlati politikában érvényesíteni nem lehetett. Ez lett annak a konfliktusnak az alapja, amely Mindszenty–Barankovics vita néven örökítődött meg.
Pálffy, aki továbbra is legitimista elveket vallott, mint névleges elnök, nem játszott akkor már semmilyen szerepet a DNP-ben, de lemondatni nem akarták és Barankovics István, mint főtitkár lett a párt tényleges vezetője. Így ragadt rá a pártra később a Barankovics-párt elnevezés. Akkoriban még olyan politikusokat is számon tartottak támogatói között, mint Sulyok Dezsőt, aki szintén legitimista múltjával a Kisgazdapárt egyik legfőbb hangadója volt.
Az 1945-ös budapesti polgármester-választás és országgyűlési választás a jobboldal fényes győzelmét hozta.
Sulyok – mint ma mondanánk – „szavazatmaximalizálás” címén a Kisgazdapártot tekintette alkalmasnak a gyűjtőpárt-szerepre és a felekezeti múltat elutasította. Ez Európa-szerte annak a politikai szekularizálódásnak a kezdete volt, amelynek virágzását a német és olasz kereszténydemokrata pártok szereplésében figyelhettük – messziről.
Az 1945-ös választás volt az első az ország történetében, amikor mindenkinek volt szavazati joga – kivéve, akinek nem. A nyilasokat, kollaboránsokat, „háborús és népellenes bűnösöket” ki lehetett zárni, meglehetősen önkényes eljárással döntve el, hogy ki az és ki nem.
Az egyetlen keresztény világnézeti alapokon álló párt az FKGP volt, vezetői között az addig is jól ismert Varga Bélával, aki katolikus és Tildy Zoltánnal, aki református lelkész volt, Nagy Ferenccel és Kovács Bélával, akik vidéki gazdaemberek voltak, megtestesítve a becsületes, keresztény magyar paraszt fogalmát. Így külön magyarázat nem kellett hozzá, hogy kiket támogassanak a hasonló gondolkodásúak, nem volt szükség a keresztény jelleget még egy párt nevével külön is kidomborítani. Az FKGP „mindent vitt” a maga 58 százalékával, csak a tényleges hatalmat nem.
Folyt. köv.
