A „Mindszenty-Barankovics vita”, amely egyszerre volt valóság és fikció, a problémák és álproblémák végtelen sokaságát veti fel, katolikus, nemzeti és politikai szempontból egyaránt. És ezek keresztül-kasul szabdalják történelmünket és hétköznapjainkat. Kiindulópont ehhez a mindenkit egyformán fenyegető közös ellenség, az embertelen bolsevizmus volt, amely katolikust, keresztényt, és magyart válogatás nélkül, egyformán fenyegetett, egyszerre volt brutális gyilkos, szemforgató hazug és ebben a mivoltában nemcsak veszedelmes de egyúttal különösen undorító is.
d-y-ó
A magyar — ha ugyan magyar — bolsevisták keresztényüldözéseinek változatos módszereiről, a megalázó kínzásoktól a besúgásra kényszerítésig terjedő „aktáit” olvasó kortársat hányingerszerű szédülés fogja el, ha belegondol mindabba, ami a bíboros letartóztatása és az egyidejűleg a DNP politikusainak elüldöztetése körül zajlott.
Mindszenty bíboros a merev ellenállást választotta. Ezzel önmagát és paptársai egy részének véleménye szerint a papságot is, kiszolgáltatta a bolsevisták gyűlöletének és dühének. Más vélemények szerint, bármit tett volna is a bíboros, ugyanez lett volna az eredmény. És ez a valószínűbb, mert a terroristáknak a megfélemlítés és az elrettentés volt a céljuk, ürügy pedig bőven állt náluk raktáron, hiszen a hazugság volt lényük legjellemzőbb tulajdonsága.
Barankovics viszont — politikusként — tárgyalásra kényszerült.
Ez abból — a jobboldal által komolyan vett, a kommunisták által képmutatóan kihasznált — helyzetből eredt, hogy a Nyugat kedvéért demokratikus módszereket, illetve a parlamentarizmus látszatát kellett választani a helyzet megoldásához. Az állam és egyház elválasztását illetően a DNP nem taktikait okokból, hanem a kereszténydemokrata elveknek megfelelően cselekedett. Mindszenty viszont úgy vélte, hogy ez gyávaság és ha elváltak útjaik, akkor ne is lépjen fel a párt egyházi ügyekben. Annyiban talán igaza volt, hogy ha egyszer ez a helyzet, ha elváltak utaik, akkora DNP milyen alapon kéri a Püspöki Kar támogatását a választási kampányban?
Barankovicsnak csakúgy, mint társainak, nem voltak illúziói a bolsevisták valódi szándékait illetően. De, hogy ezeket bizonyíthassa, be kellett dugnia fejét — az oroszlán túl előkelő kifejezés — a hiéna szájába. Miután abban a pillanatban még a hiénák a Mindszenty-ügyet emésztették, sikerült kimenekülnie a hiéna harapásából és elmondhatta a világnak, hogy mit is akartak a bolsevisták. Ez lényeges volt, már csak azért is, mert Európa-szerte javában folyt a mérkőzés a kereszténydemokrata és a kommunista pártok között.
A háború után a nyugati országokban szinte mindenütt bekerültek a kormányokba a kommunisták, mivel úgy adták el magukat, mintha a náci németek elleni harcnak ők lettek volna a legfőbb, vagy egyetlen résztvevői. Erre az időre a nyugati jobboldal besöpörte a Marshall-terv dollármilliárdjait, a Szovjetunió viszont utolérte az USA-t az atombomba kísérletekben.
Érlelődtek a hidegháború első gyümölcsei, amelyek aztán a nyugati kommunista pártoknak abban a nyilatkozatában csúcsosodtak ki, hogy „ha a szovjet hadseregek a megvert ellenség üldözése közben országuk földjére lépnek, akkor felszabadítóként fogják őket fogadni.” Magyarán, a kommunisták már javában készülődtek hazájuk elárulására, a nyugati országokban is. Mire lehetett számítani ott, ahol már amúgy is jelen voltak a szovjet csapatok, mint például nálunk?
Az, hogy nem győztek Nyugaton, az Észak-Atlanti Szerződésnek és az USA jelenlétének köszönhető, mert a nyugat-európai országok közvéleménye ingatagabb volt, mint akkoriban akár a magyar, akár a lengyel lelki ellenállás a kommunizmussal szemben…
A „mi lett volna, ha?...” kategóriájában érdemes összevetni az országunkhoz sokban hasonló olasz politikai eseményeket. Olaszország, ha sikerült is ugyan kiugrania a német szövetségből, mégis csak a vesztes államok közé tartozott. Ráadásul ott valóban fasizmus volt és nemcsak a kommunistákat, de a liberálisokat és kereszténydemokratákat sem tűrték a fasiszták. Formailag királyság volt, de a hatalmat Mussolini diktátorként gyakorolta. A királyság ott is 1946-ban szűnt meg, de ott népszavazással és csak kis arányú köztársasági győzelemmel. Viszont a megszállók ott az Észak-Atlanti Szövetség csapatai voltak és ott maradt a pápa, akinek a tekintélye és befolyása, annak következtében, hogy az Egyház maradt az egyetlen szilárd intézmény, érvényesült a politikában és évtizedekre biztosította a kereszténydemokraták szilárd vezető szerepét. Még a 90-es években is, mikor a jóléti társadalomban a neoliberalizmus már elharapódzott és a kereszténydemokraták korrumpálódtak, az olasz Püspöki Kar állást foglalt amellett, hogy mindennek ellenére meg kell őrizni a DC párt egységét. Az akkori kereszténydemokraták nem figyeltek oda, Itáliában ma három kis néppárt is van, de csak kisegítő szerepet játszanak. Egy szétvert pártnak nehéz talpra állni.
Valószínű, hogy a szovjet megszállók nélkül a kommunisták nálunk sem kerülnek soha győztes helyzetbe. Nálunk is volt alternatíva.
Azok a kortársak, akik ismerték Barankovics Istvánt, őt tartották a korszak legnagyobb formátumú politikusának, igazi államférfinak, ma De Gasperivel, Adenauerrel, Schummannal együtt emlegetnék. Mellette rutinos, gyakorlatias, a gazdasági életben Sulyok Dezső számított még, az ő vezetésükkel Magyarország ugyanazt az utat tehette volna meg, mint a kereszténydemokrata rendszerű nyugati demokráciák, a szociális piacgazdaság megteremtői.
Folyt. köv.
