A görcsök lassan oldódni kezdtek, a szocreál lomtárba került, éledeztek a valódi problémákat feltáró riportok és vitaírások, a költők daloltak, a kritikusok mérlegeltek, a szerkesztők pedig tartották a hátukat a Pártközpont korifeusait nyugtatgatta, ha becsusszant egy-egy ideológiailag helytelen vélekedés. Láthatatlanul működött a cenzúra, tartalomban és színvonalban egyaránt. Az írás ilyenkor terjedelmi okokból nem volt közölhető, illetőleg éppen nem volt aktuális, vagy lerágott csont, mások százszor megírták már. Még inkább működött az öncenzúra. Ki-ki tisztában volt a közölhetőség korlátaival.

Míg valamikor, Petőfitől Adyig és József Attiláig, az volt a szokás, hogy mint publicisták - de nem a költők - az ellenlábas sajtó orgánumaira és szerzőire lövöldöztek és viszont, addig az ÉS-ben az árnyalatok és vélemények egy orgánumon belül vitatkoztak. Népiek és urbánusok, marxisták, leninisták és konzervatív keresztények írtak és vitatkoztak, olyankor egy-egy markáns vélemény mellett párhuzamosan jelent meg a szögesen más ellenvélemény, esetleg egy-egy írás felett a megjegyzés, hogy a lap szerkesztősége nem ért egyet az írás tartalmával, de érdekessége miatt közli. A hatvanas évek végétől egymást követték a viták oktatási, demográfiai, gazdasági, művészetpolitikai, szociális kérdésekről, miközben kinn az életben minden folyt úgy, ahogy a lapban lezajló vitáktól érintetlenül a végkifejlet, a rendszer bukása felé. A lap hallatlanul magas, egy időben hatvanezres példányszámot is elért, az ÉS-ben megjelenni rangot jelentett. Nem érdektelen, hogy abban az időben a lapot olyan hithű kommunisták vezették, mint Nemes György, Garai Gábor, Faragó Vilmos. Emlékszik-e még valaki rájuk?

Aztán, jóval a rendszerváltást megelőzve a lap mindinkább egyoldalúvá vált. Rosszkedvű, morózus szerzők már nem a közállapotokkal foglalkoztak, hanem mindenféle, feltételezett ellenfelekkel, a másság, a demokrácia ellenzőivel, nem volt egészen világos, kikre gondolnak, pártállamot és népi ellenzéket összemosva a nyugaton virágzó ellenkultúra igézetében.

Az ÉS fokozatosan egyoldalúbbá és olvashatatlanabbá vált, míg végül a mai napig annak a liberalizmusnak lett szócsöve, amely már nincs is, és amelyet cégük már maga is kénytelen volt bírálni.

Noha a rendszerváltás óta számtalan képes és képtelen hetilap, magazin, közöttük színvonalasak is árasztották el a piacot, az ÉS bizonyos tekintetben egyeduralkodó maradt. Terjedelmes, elemző, a pillanatnyi jelenségen túlmutató írásokat, külpolitikáról, tényfeltáró, máskor pervesztes „tényfeltáró" riportokat, a pártállami titkosszolgálatok körüli machinációkról szóló írásokat máshol alig lehetett olvasni.

Most itt a Nagyítás. Az első számok alapján már érzékelhető, hogy van a magyar kultúrának egy olyan vonulata, amely eddig nem jutott szóhoz, megjelenési lehetőséghez, mintha egy friss szellem szabadult volna ki a palackból, amelyet elfojtott a más híján jobboldalinak nevezett média szegénysége, napi politizálásra kényszerített mindenes jellegű szerepe, az állandó összecsapás a másik politikai oldal agitációjával, túlsúlyával, a napról-napra felbukkanó és megmagyarázandó visszásságokról.

A Nagyítás megjelenése és lapozgatása olyanfajta érzést kelt, mint húsz-huszonegy évvel ezelőtt a közhangulat színesedése, sokak ébredése a tetszhalálból. Egyfajta felismerés, hogy vagyunk. Hogy lehetünk önmagunk és nem elszigetelt egzisztenciák, hanem rokon érzők-gondolkozók, nem a modern civilizáció páriái, nem az uniformizált tömeg darabkái, hanem saját territóriumunkban szabadon élő magunkra találó, új felismerésekkel gazdagabb szabad emberek. Ennél is több, szabad magyar emberek! nem árvalányhajasan, pitykésen, hátrafelé nyilazva, pártus-antiszemitául, kisebbrendűségtől gyötört hencegő tudatlansággal, gitáros gajdolással, hanem egyszerűen, művelten, öntudatosan, mindenkivel egyenrangúan.

Saját gondolataink, érzéseink, meggyőződésünk uraként, önazonosságunk biztos tudatában.

Csodálkozva lehet nézegetni a Nagyítás lapjait. Hát ennyien vagyunk, gondolkodunk, értünk? Árad a friss levegő, a közelgő tavasz lehelete.