Nem kétséges, hogy a 2010-es országgyűlési választás eredménye, a kétharmados parlamenti többséggel támogatott Fidesz-KDNP kormány és Orbán Viktor miniszterelnökké választása egy új korszak kezdetét jelentik.

Ezzel az aktussal az ország visszatalált abba a hagyományos működési formába, amely hosszú időn át lehetőséget adott a nyugodt élethez és Európa sikeresebb feléhez történő lassú, hosszútávú, de biztos felzárkózásához. Ha elfogulatlanul, kizárólag az eredményes működés szempontjából tekintünk vissza az ország történetére, akkor úgy láthatjuk, hogy ennek a formának több évszázados múltja van.
    
A török háborúk két és fél évszázada meghatározta a magyar birodalom további sorsát. Amikor Buda visszafoglalása után az ország nagyobbik része ismét kormányozhatóvá vált, akkor a Habsburg királyoktól való függetlenedési törekvések is felerősödtek. A tiszteletreméltó elszakadási törekvés azonban évtizedekig tartó újabb bizonytalansággal járt, másrészt csak a Habsburg-uralom volt elég erős ahhoz, hogy a törököket végleg távol tartsa és az európai civilizációhoz való kapcsolódást erősítse. „Európára szükségünk volt, hogy megerősödjünk.
    
Tetszik – nem tetszik, végül is a Mária Terézia hosszú uralmában megtestesült erős központi kormányzás tette lehetővé, hogy Magyarország és azon belül a magyarág a török uralom, a szüntelen háborúk, és lázadások után talpra álljon. Gondoljunk a híres herderi jóslatra, amely még a XVIII. század végén is úgy ítélte meg, hogy a magyarok, Magyarország eltűnnek Európa térképéről. Nem tűntünk el.
    
Ezzel szemben a teljesen elnéptelenedett részeken, az ország területének középpontjában a magyar nyelvű lakosság lassan többségbe került és nagyjából egységes tömb jött létre.
    
Ha a távlatos gondolkozású, szilárd kormányzás meggyengült, az mindig a pangás, a bizonytalanság erősödésével járt együtt. Így volt ez a „kalapos” II. József felvilágosult korában, a napóleoni háborúk idején és az 1848-as szabadságharcot követő évtizedekben. Viszont lehet ugyan szidni Metternichet és Ferenc Józsefet, de az ő idejükben, vagyis a Reformkorban, és a Kiegyezés utáni időkben az ország hatalmas lépéseket tett előre. A metternichi idők Magyarországon valójában József nádornak és Széchenyi Istvánnak a korszakát jelentik. „Ferenc Jóska” pedig fél évszázadig egy olyan parlamentáris kormányzatot szentesített, amikor személyi változások ellenére ugyanannak a „szabadelvű”, valójában konzervatív pártnak és az alkotmányos uralkodónak a kezében volt az irányítás. Azt a kort azóta is boldog békeidőként emlegetik. A kortárs szerint „Ferenc József alatt a politikában sokféleképpen lehetett beszélni, de kormányozni csak egyféleképpen.”
    
Nagyjából hasonló politikai helyzet alakult ki a rövidebb ideig tartó Horthy-korszakban is. Nem az akkori politikusokon és Horthyn múlott, hogy ez megszakadt és ismét elhatalmasodott a zűrzavar.
    
Szokás a Kádár-korszakot is ilyen, fejlődő, állandóságot és biztonságot jelentő korszaknak tekinteni. A Különbség az, hogy a keleti típusú despotikus kormányzás is jelent bizonyos fajta állandóságot, de biztonságérzést nem, éppen, mert nem európai és nem visz előre.
    
Kádárral egyidőben, a hozzánk hasonlóan háború sújtotta Nyugaton szilárd, demokratikus, parlamentáris rendszerek kormányoztak. Még ha a pártok váltották is egymást, de azonos alapon, a szociális piacgazdaság módszereivel biztosították a nyugalmat és a fejlődést, míg a diktatórikus kommunista rendszerek nem mentek semmire.
    
Most tehát demokratikus úton, kiszámíthatóan, de adott esetben leválthatóan, egy olyan szilárd többségi állapot alakulhat ki, amely meg is valósíthatja a kitűzött programokat, amennyiben éppen a sikeres gyakorlati kormányzás eredménye a szükséges folyamatosság és a többségi támogatás.
    
A több száz éves történelmi tapasztalat bizonyítja, hogy az ilyen szilárd, elérhető célokat kitűző kormányzás tudja megteremteni a biztonságérzetet, a szilárd gazdasági alapot, a nemzetközi elismertséget és támogatást. A történelem azt is bizonyítja, hogy minden ilyen korszaknak van egy kiemelkedő személyisége, aki megtestesítette, mondhatni garantálta az eredményességet. Napjainkra számos szereplő között Orbán Viktor maradt az, aki – életkorának köszönhetően – egy hosszabb időszakon át középponti alakjává lehet annak a nagy reform-vállalkozásnak, amely a Fidesz-KDNP csoportnak kell megvalósítania.
    
Ez nem személyi kultusz, nem diktatúra, demokráciákban a „primus inter pares”, vagyis az „egyenlőek között az első” elv a politikai rendszer alapja.
    
Csakis egy ilyen politika megvalósulásától remélhetjük, hogy az ország labilis helyzete után egy szilárd, biztonságos fejlődés következik majd el, és ebben a nagy parlamenti többség is kitartóan teljesíti kötelességét.