Ki hitte volna? A liberálisok diadalmenetének egyik legfontosabb stációja volt a kötelező katonai szolgálat eltörlése. Most pedig az ÉS, amely immár harminc éve a liberálisok szócsöveként működik, kolumnás cikket közöl egy „honi gárda” jellegű tartalékos félkatonai szervezet hasznosságáról és fontosságáról, támogató hangnemben. Az írás szerzői érzékelhetően a kérdés szakemberei és számos ponton egyetértenek Simicskó Istvánnal, a KDNP képviselőjével, aki még államtitkársága idejétől számítva legalább tíz éve szorgalmazza ennek a szervezetnek a felállítását. A szerzők több mint tíz állam hasonló jellegű tartalékos egységeinek rendszerét sorolják fel az USA-tól a németekig és Lettországig.
d-y-ó
Ezek feladata békeidőben is a készenlét, rendkívüli feladatok, elsősorban katasztrófák esetére, de rendfenntartásra is felhasználhatóak.
Tagjaik évente néhány hetes gyakorlaton vesznek részt, fizetést kapnak, természetesen, ha az induláskor már megfelelő kiképzésben részesültek. Részben felválthatják az eddig kizárólag aktív katonák által ellátott nemzetközi békefenntartó szolgálatot is.
Végső esetben pedig háborús helyzetben a hátországi feladatoktól mentesíthetik a harcoló egységeket.
Természetesen az, hogy ilyen tartalékos szervezet ugyanolyan politikamentes, mint amilyennek a reguláris hadseregnek, rendőrségnek és a többi hivatásos, állami feladatokat ellátó intézménynek kell lennie.
A szakértők véleménye szerint, ha létezne ilyen félkatonai alakulat, valószínűleg nem jött volna létre a Magyar Gárda sem, amelyet éppen az ilyen feladatok ürügyén lehetett pártkatonaságként létrehozni, mert alapszabályában a tartalékosok feladatainak ellátására hivatkozik, és azokat tűzi ki céljául.
Az általános hadkötelezettség eltörléséig ez a probléma nálunk hivatalosan nem létezett, hiszen elméletileg minden felnőtt férfi kapott valamiféle katonai kiképzést, bármikor behívható volt és emellett léteztek mindenféle hivatalos vagy eltűrt, katonásdit játszó önkéntes és kényszeralakulatok a Levente Mozgalomtól a Munkásőrségig.
Igazi szükség erre a Horthy-korszak első tizenöt évében merült fel először. A trianoni békeszerződés szerint Magyarország csak 35 ezer fős zsoldos hadsereget tarthatott fenn könnyű fegyverzettel, vagyis mintha igazi hadserege nem is lett volna, csak egy tartalék serege. És valójában nem is volt. Ki emlékezhet ma már azoknak az időknek a szánalmas felszereltségére? Amikor egy ütőképes hadsereg már repülőflottával, gépesített gyalogsággal és páncélosokkal rendelkezett, ha pedig tengere is volt, akkor komoly hadiflottával. Nálunk még mindig a ló, a szekér, a kerékpár, de leginkább a bakancs volt a közlekedési eszköz és a puska, a szurony és a kézigránát a tűzerő. Igaz viszont, hogy a férfilakosság katonaköteles, lassan kiöregedő része harcedzett és egyben fegyelmezett, hazaszerető és harcrakész volt, aktív részese az első világháborúnak.
A sanyarú helyzetet, a tilalom okozta utánpótlás hiányát az akkoriak iparkodtak kijátszani különböző bajtársi egyesületekkel, a MOVE-tól a Turáni Vadászokon át a Rongyos Gárdáig és a Frontharcos Szövetségig. A katonakötelesek nyilvántartását átkeresztelték népmozgalmi nyilvántartásnak, így legalább elméletileg fennállt a hadsereg mozgósításának lehetősége.
A katonai kiképzés pótlékául létrejött a Levente Mozgalom. Katonaviselt és képzett leventeoktatók, vagyis tartalékos tisztek,-altisztek hálózata végezte ezt a feladatot, a serdülő fiatalok kiképzését, mindazokét, akik már az elemi iskola után nem tanultak tovább, hanem a kor szokása szerint vagy szakmát tanultak, vagy réten-mezőn dolgoztak a családi gazdaságban, vagy elszegődtek béresnek, sommásnak. A fiatalok nagy többsége a mezőgazdaságban dolgozott, szántani, vetni tanult, állatot gondozott, legeltetett, egyszóval parasztlegény volt. Ezeket most már nem katonaköteles korban, hanem azt megelőzően is megpróbálták a legelemibb katonai fegyelemre szoktatni, legalább „alaki” kiképzésben, vagyis katonai alakzatban való mozgása, viselkedésre, parancsteljesítésre szoktatni. Ha mást nem, egy fapuskát a kezébe adtak, hogy fogni tudja. Az élet maga olyan volt, hogy testi erőre, az időjárás, nehéz munka, parancs, durvaság, éhség-szomjúság elviselésére maguk a körülmények szoktatták a férfiakat. Ehhez járult még a köznapi viselkedés bárdolatlansága, ami a katonaságnál erénynek számít, a felnőttek parancsolgató, fenyegető, követelő, fenyítő viselkedése. Mindezekre épült rá a „leventézés”, illetve később a katonai képzés, amely legtöbbek számára nem jelentett lelki megrázkódtatást. Megszokták.
A második világháború után a helyzet lassan megváltozott. A fiatalok körülményei megjavultak, városiasodtak, legtöbben ma már felnőttkorukig iskolába járnak. A katonai kiképzés természetes durvasága a pártállami időkben sok esetben öncélú bunkósággá fajult minden haszon nélkül. Ma már egyes felmérések szerint a fiatal fiúk-férfiak több mint fele alkalmatlan a katonai szolgálatra. Már a pártállami időkben kialakult az általános ellenszenv a katonaság intézményével szemben, erőltetett átpolitizáltsága is sokakban ellenszenvet keltett.
De mégis, akkor is volt, ma is él a fiatalok egy részében természetes vonzalom a rend, a fegyelem, a fizikai és idegi megpróbáltatások iránt. Ezek normális körülmények között ember-mivoltunk részei, részben öröklött, részben tanult hajlamok, ezekre a pártállam is rájátszott, amikor olyan félig-meddig önkéntes alakulatokat éltetett, mint a munkásőrség vagy a honvédelmi szövetség speciális képzési formái. Ez a belső szükséglet hajtja bizonyára a Magyar Gárda tgjainak egy részét is a katonásdi felé és mutatja, hogy a probléma él, létezik.
A világ számos gondja és maga az ember pedig ma sem különb, mint száz vagy ezer, vagy több ezer éve. Naivitás volt azt képzelni, hogy a fegyveres rend ősi intézménye kiküszöbölhető. A katonaság a szükséges rosszak kategóriájába tartozik, de módjával élni kell vele.
