Mottó: „Hogy »konzervatív«, ezt a fogalmat minden lelkesültség nélkül
használom, abban az értelemben, melyről a legjobb a sebészeknél érdeklődni,
akik arról döntenek, hogy valamit »konzerválólag« szükségeltetik-e kezelni,
avagy repül a vese, fog, kéz vagy bél; lege artis csak akkor vágunk, ha muszáj
(ha kényszerítő okok forognak fönn), egyébként nem, és soha nem vágunk ki mindent;
nincs operáció konzervatívkezelés nélkül: hisz az emberből mégsem lehet

(Odo Marquard: Az egyetemes történelem és más mesék)

 

„… kitapintható egyfajta konzervatív fordulat az elmúlt években. Tetten érhető ez 1968 negligálásától kezdve a legutóbbi, a regisztrált élettársi közösséget elutasító alkotmánybírósági határozatig nagyon sok ponton. Egyfajta konzervatív fordulat szisztematikus előkészítése érzékelhető, s ez már messze nem pártpolitikai kérdés. Engem megriaszt, ha az Alkotmánybíróság úgy gondolja, hogy korlátoznia kell két embernek azt a jogát, hogy házasságon kívül kössék össze az életüket. Nincs kétségem afelől, hogy nem a közvetlen jog birodalma határozta meg a döntést, hanem a jognak valami többszörös áttétellel való magyarázata, amelynek a legmélyén az alkotmánybírák egyéni, konzervatív értékválasztása áll. De ha így megy tovább, a házasság anyakönyvezése előbb-utóbb visszakerül az egyházakhoz, kötelező lesz a hitoktatás, míg végül a legfőbb hatalom megmondja, miként kell élni és értékeket választani. Ez nem Fidesz és az MSZP vitája, hanem egy korábban már idejétmúltnak hitt konzervativizmus és az emancipált, szekularizált, demokratikus szabadság vitája. Meg kell nyomni a vészcsengőt.” Mondta többek mellett Gyurcsány Ferenc karácsony előtt a Népszabadságnak adott interjúban.

 

Bájos szöveg, mondható lenne, drámaira hangolt foglalata mindannak, amiképp és amivé a kormány, az őt feltételek nélkül támogató szellemi kör, elsősorban a kormánypárti média interpretálni igyekszik egy ideje a bennünket körülvevő szűkebb és tágabb világ változásait. 

 

Nem érdemel túl sok szót, éppen csak beszédessége okán egy említést az az ellentmondás, hogy a végrehajtó hatalom jelenlegi birtokosa miközben azért aggódik, olyan változások következhetnek be, amikor „a legfőbb hatalom megmondja, miként kell élni és értékeket választani”, mindenféle skrupulus nélkül elítél egy döntés hátterében általa felfedezhetőnek vélt egyéni értékválasztásokat. Teszi ezt egy olyan testület esetében, amelybe paritásos alapon delegálnak jelölteket a pártok. Eddig is nyilvánvaló lehetett, hogy a lépések és pontok – közös jellemzőjük, hogy soha semmi nem lett belőlük – miniszterelnöke vajmi keveset törődik az időben egymást követő szavai, illetve szavai és tettei közötti összhanggal, az interjú csak megerősíti ezt, és ebből levonható következtetést: Gyurcsány Ferenc szavainak és tetteinek nemigen van perspektivikus értelmezési lehetősége, azokban mindig az adott pillanatban a hatalom megtartása okán, illetve az ellenfél lejáratásában fontosnak ítélt szempontok dominálnak.

 

Ha valaki végiggondolja a rendszerváltoztatás óta mögöttünk maradt éveket, egy dologban bizonyosan megtalálja a kontinuitást. Ez pedig a veszélyeztetettség. Nem volt még olyan baloldali kormány, amelyik hatalomra kerülése, illetve hatalomban maradása melletti érvek között ne tűnt volna fel előbb-utóbb, hogy az azért kell, fontos és „történelmileg szükségszerű”, mert csak ez garantálhatja valamilyen végveszedelem elhárítását, ami a parlamenti demokráciát, a magyarországi magyarok szociális biztonságát, a köztársaságot, az „emancipált, szekularizált, demokratikus szabadságot” stb. fenyegeti. Emlékezhetünk, az antikommunisták és a (poszt)kommunisták frivol nászának megágyazó Demokratikus Chartát is az úgymond feléledő fasizmus fenyegetése hívta életre. 2002-ben a polgári kormány fenyegette a parlamentáris demokráciát, huszonhárommillió beözönlő román munkavállaló a hazai munkahelyeket, Kövér László emlékezetesen interpretált beszéde úgymond akasztásokat helyezett kilátásba. A 2006-os választást az igazság nem teljes kibontásával megnyerő koalíció – a bárminemű egyezetések nélkül bevezetett intézkedéseikkel szemben pregnánsan kirajzolódó társadalmi elutasítottság nyomán – felbomlása után most éppen az van soron, hogy azért nem kellenek előrehozott választások, mert azok a „populista-fundamentalista-nacionalista” ellenzék kétharmados győzelmével fenyegetnek, ami beláthatóan halálos csapást jelentene a demokráciára és a szabadságra. Eme gondolkodásból száműzetett a megméretés egyébként meglehetősen demokratikus ismérve, nevezetesen az, hogy versengő politikai formációk teljesítményük – amibe sikeres döntéseik és hibáik egyként szerepelnek –alapján értékeltetnek, hiszen ha a legitimitást egy eljövendő kataklizma elhárítása jelenti, kevesebb figyelem irányul konkrét cselekvések értékelésére. 

 

A hitelét veszített miniszterelnök és őt a fenti logika okán lényegileg bármi áron támogató szellemi kör meg-megújulóan támadja az ellenzék vele egyet nem értő része mellett a magyarországi egyházakat is. Okkal tehető fel a kérdés: vajon az egyházak, illetve a magukat vallásosnak vallók értékei valóban összeegyeztethetetlenek a demokrácia értékvilágával, abban nincs és nem is lehet helyük? Vagy inkább arról van szó, hogy a magyar politika, kultúra és nyilvánosság egy része ezen értékek létjogosultságát is elutasítja, károsnak és veszélyesnek igyekszik beállítani, arról van szó, hogy minden az övétől eltérő értéket és gondolkodásmódot diszkvalifikálni és lejáratni kíván?

 

Azt mondta Gyurcsány Ferenc, hogy egyféle konzervatív fordulat előkészítése érzékelhető. Nos, a konzervatív fordulat tart egy ideje a világban, amin az sem változtat meg, hogy a hazai nyilvánosságban tendenciózusan kevés szó esik róla. (A téma egyik ismert tudora, Samuel P. Huntington az ünnepek előtt hunyt el.) Mi az oka a fordulatnak? Röviden az, hogy a hatvanas években kezdődött kulturális és társadalmi dekonstrukcionalista mozgalmak ideje lejárt, és úgy fest lassan lejár az eme kulturális-társadalmi talapzatra épülő politika ideje is. Elég itt a neoliberális szociáldemokrácia térvesztésére gondolni Európában. Nem lenne ezzel tisztában a magyar miniszterelnök? Dehogynem. A tavalyi év elején Munka, Tudás, Tulajdon címmel meghirdetett programja lényegében nem más, mint egy konzervatív fordulat az előzően hirdetett elvekhez és programokhoz képest – más kérdés, hogy abból mi tekinthető komolynak, illetve mi valósult meg belőle.

 

Húsz évvel a rendszerváltoztatás kezdete után elmondható, nagyjából ugyanazokkal a problémákkal szembesül a magyar társadalom, mint annak idején: reménytelenség, apátia, eladósodottság, túlélésre kényszerítettség, szabadsághiány (most nagyobb a gazdasági, mint a politikai, ám ettől még az marad) és egy vezetőréteg, amelyiknek a horizontja a saját hatalmának megtartásán nemigen ér túl. E ponton a helyzet minden tragikuma ellenére azért kezd komédiára emlékeztetni. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a miniszterelnök karácsony előtt kijelentette, Magyarországon szó sincs kisebbségi kormányzásról, noha az általa vezetett párton kívül minden más párt formálisan ellenzékben van, vagy elolvassuk a kormányfő munkatársának, Gréczy Zsoltnak néhány blogbejegyzését, elmerengünk a kormányszóvivő legfrissebb, Orbán Viktor MTI-nek adott interjújára reagáló megnyilvánulásán, amelyben előbb közli, hogy a Fidesz elnöke alantas és durva kijelentéseket tett, nem mer szembenézni Gyurcsány Ferenccel, nincs egy használható elképzelése sem az ország előtt álló problémák megoldására, majd arról értekezik, hogy együttműködésre van szükség, mintha nem tudná, hogy együttműködni pontosan azzal kellene, akit egy gondolattal előbb alantasnak, durvának, gyávának és hozzá nem értőnek titulált. Szóval, ha ezeket így együtt nézzük, akkor egy hamisíthatatlan és vérbő komédia részesei vagyunk. Egy komédiának, ahol az egyik főszereplő nem túl régen csengőt emlegetett.

 

Mit lehet erre mondani? Talán idézni a közkedvelt angol vígjáték címét: Csengetett, Mylord?