A Kádár-korszak delelőjén valami új kezdődött. Addig a vállalati pénztáros hölgyek, esetleg egy vállalati rendész, vagy csak a sofőr kíséretében, gépkocsival, vagy taxival, sőt, nem egyszer gyalog ballagtak a nemzeti Bank fiókjába, havonta kétszer, a dolgozók munkabéréért.
d-y-ó
A nyolcvanas évek elején aztán utasítás született, hogy az ilyen expedíciókhoz fegyveres kíséretre van szükség. Na de kinek volt akkor fegyvere? Ha volt is, eldugta. Így aztán az a megoldás született, hogy a cégek a pénz kíséretéhez nyugdíjas rendőrtiszteket vegyenek igénybe, nekik van fegyverviselési engedélyük. És így is lőn. A cégeknél sorra tünedeztek fel a nyugdíjasok, kiknek foglalkoztatása abban az időben havi ötszáz forint felső határban volt megszabva. Egy nyugdíjas, ha munkát vállalt, maximum ennyit kereshetett egy hónap alatt. A beavatatlan szemlélőben ez azt a képzetet keltette, hogy a rendszer talán így akarta egy kis külön keresethez juttatni kiszolgált kiszolgálóit.
Mai szemmel nézve már kicsit másnak látszik ez a dolog. Lehetséges, hogy a nyolcvanas évek elején már kezdett elvadulni a helyzet? Erősödött az alvilág? Talán a beavatottak észlelték a romlást, esetleg történtek olyan bűntettek, támadások, amelyeket eltitkoltak a nyilvánosság elől és így akartak gátat vetni a további romlásnak.
Akkoriban jelentkezett az egyik cég pénztárában szolgálatra az egyik nyugdíjas rendőrtiszt. Hatalmas termetű, két méter magas és ennek megfelelően testes férfiú volt, lapátnyi tenyerén játékszernek látszott a 7,65-ös mordály, ha a rend kedvéért megmutatta. Amúgy lassú mozgású, jámbor óriásnak látszott. A szükségszerű várakozások szüneteiben néha epizódokat mesélt az életéből. Gondterheltnek tűnt. Kis hétvégi háza volt valahol a Csúcshegy környékén, azt kellett volna tataroznia, felesége betegeskedett, miatta is aggódott. Olyasféle örök köznapi problémák foglalkoztatták, mint minden kisembert. Mert az volt.
Apránként kiderült, hogy századosként vonult nyugdíjba és lentről küzdötte fel magát. Még a háború alatt, mikor a katonaidejét töltötte, a repülőknél szolgált. Az volt a dolga riadó esetén, hogy a gépeket gyorsan ki kellett húzniuk a hangárból, hogy minél előbb repülni tudjanak. Megesett, hogy egyedül is kihúzott egy-egy gépet a napvilágra. Ezt a történetet el is lehetett képzelni róla.
A háború után volt egy rendőri egység, amelyet az elszaporodott banditákkal, rablókkal, útonállókkal, gengszterekkel, szökevényekkel folytatott harcra vetettek be. Híres szervezet volt ez, külön nevet viseltek, amely mára feledésbe merült. Ő akkor ezeknél szolgált. Azt sem volt nehéz elképzelni, hogy ha meglátták a zsiványok, inukba szállt a bátorság. Hősünk egyszer filmszerepet is kapott. Ő volt a török hóhér a Gül Baba című operettfilmben, neki kellett volna lenyakaznia a főhőst, (A film hébe-hóba még ma is felbukkan).
Új szolgálata közben, ha behúzott nyakkal belépett a Nemzeti Bank pincéjének alacsony ajtaján, ahol a pénzt osztogatták, minden sarokból felhangzott a „Szevasz Csöpi! – Te is itt vagy? – Mi újság, hogy vagytok?” kiáltás. A régi kollégákkal, (akik hasonló ügyben várták a saját védencüket) rendszeresen itt futottak össze a fizetési napokon.
Teltek-múltak az évek, eljött a rendszerváltás ideje, mikor már itthon is kapni lehetett az emigráns, kommunista Szász Béla külföldön megjelent könyvét, az akkoriban híres „Minden kényszer nélkül” címmel. A könyv nem arról szólt, hogy a kalandos életű szerző, akit ráállítottak Csornoky Viktorra, Tildy köztársasági elnök vejére, hogyan buktatta le Csornokyt összeesküvés címén és hogyan juttatta akasztófára, ezzel kompromitálták a kisgazdapárti államelnököt. Arról sem szólt, hogy hogyan leplezett le jobboldali „összeesküvést” az egyik minisztériumban. A könyv arról szólt, hogy őt, Szász Bélát az ÁVÓ a Rajk perben, mint az összeesküvő Rajk társát letartóztatta és vallomást akart kicsikarni Rajk, az imperialista kém ellen.
Szász a könyvben azt állítja, hogy ő, bár kegyetlenül megkínozták, mindvégig ellenállt és nem vallott. Nem vállalta a kém szerepet. Miközben egy titokzatos Sváb-hegyi villában vallatták, a szoba sarkán a falat támasztotta egy hatalmas termetű ávós legény, mellén keresztbevetett géppisztollyal, időnként odaszóltak: „Csöpi, üssed” és ilyenkor Csöpi végigvágott rajta a gumibottal.
Manapság hősiesen tüntető és követelődző rendőreinket látjuk, amint harcolnak minél korábbi nyugdíjazásukért, nehéz nem arra gondolni: Vajon éppen hol voltak 2006 októberében? Meg azelőtt? Meg azóta? Nem tudhatjuk, kiben mi lakik. Bízhatunk bennük? Mikor és kinek szolgáltak, szolgálnak a leghangosabbak és kit édenek, mit védenek? A közt, a régi uraikat, a kiváltságaikat, netalán egymást? Vannak nyitott kérdések bőven.
