„Retro”

A baloldal egyik utolsó, rendíthetetlen védőbástyája a dicső szocdem, de főleg a kevésbé dicső pártállami múlttal, ballib jelennel ékeskedő Népszava. Hónapokon át olvashattuk felhívását, amelyben adományokat gyűjtött egy méltó karácsonyi különszám megjelentetésére.

d-y-ó

A nemes és bizonyára jótékony célú különszám jelentőségének megértéséhez kissé vissza kell kanyarodnunk a nagy múltú orgánum egyik történelminek vallott korszakába, amelyről így ír egy 1959-ben megjelent, még a Rákosi-kor hangvételét erősen magán viselő történeti munka, a „Magyarország és a Második Világháború” című, az MTA által kiadott titkos diplomáciai szöveggyűjtemény előszava:

„A demokratikus, antifasiszta erők kibontakozó szövetsége jegyében született meg a Népszava 1941 karácsonyi ünnepi száma, amelyben a kommunistákon és a szociáldemokratákon kívül a magyar közélet olyan tekintélyes személyiségei is hitet tettek a magyar függetlenségi gondolat mellett, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre és Szegfű Gyula”.

Ez a vállalkozás akkor bátor, sőt, vakmerő és a mai napig is elismerésre méltó cselekedet volt. Annak kinyilvánítása, hogy a magyar nép nem kívánja sem a német nácizmus, sem az olasz fasizmus, sem a szovjet bolsevizmus igáját magára venni, hanem független és szabad országként kíván fennmaradni. Szegfű Gyula bevezető cikkének címe is ezt fejezte ki: „Valahol utat vesztettünk…”

Mai, európai szemmel szinte elképzelhetetlenül félelmetes és bonyolult helyzet bontakozott ki éppen azokban a hetekben, amikor ez, a magyar közvéleménynek szóló figyelmeztetés megíródott.

Még nem sokkal korábban, 1941 elején Magyarország a béke szigetének számított a háborús Európában. Igaz, hogy Németország és Olaszország szövetségese voltunk, de nem voltunk hadviselő fél, diplomáciai kapcsolatban álltunk Angliával, az USA-val és a Szovjetunióval is. Éppen barátsági szerződést kötöttünk Jugoszláviával, amikor azt a németek lerohanták és ezt követően magyar csapatok szállták meg az ősi magyar Bácskát, vagyis a Duna-Tiszaköz déli részét, valamint a Dráva torkolatvidékét és a Muraközt. Azon a nyáron kitört a német–szovjet háború és hadat üzentünk a Szovjetuniónak, egy magyar hadtest benyomult Ukrajnába. Ekkor Anglia megszakította a diplomáciai kapcsolatot az országgal, de az USA-val még mindig fennállt a kapcsolat. Aztán, éppen december elején, karácsony előtt Japán megtámadta az USA-t és a távol-keleti angol és francia gyarmatokat. Ekkor, karácsony előtt Anglia és az USA is hadat üzent Magyarországnak, így keveredtünk háborúba a világ legerősebb nagyhatalmaival, a világháború későbbi győzteseivel. A magyar közvélemény nagyobb része azonban akkor még abban a hitben élt, hogy a háborút Hitler, Mussolini és a japánok nyerik meg. A hadiállapottal együtt járt a szigorú cenzúra is, a lapoknak még azt is előírták, mit kell írniuk a nemzetközi helyzetről és a hadihelyzetről, a vezércikkeket a Külügyminisztérium fogalmazta meg, az újságoknak csak a stiláris cifrázás volt megengedett, sőt, kötelező.

Ilyen körülmények között szinte hőstettnek tekinthető a Népszava akkori vállalkozása és a cikkírók személyes bátorsága.

Kimondatlanul ezt a magatartást akarja a mostani Népszava karácsonyi száma utánozni, mintha a mai közállapotok, és a mai világhelyzet összehasonlítható lenne az akkorival, és a mai Népszava ballib szerzői egzisztenciájukat, esetleg szabadságukat és életüket kockáztatnák. A világ színe előtt megpróbálják a mai, demokratikusan megválasztott kormányt fasiszta diktatúra látszatába keverni és úgy feltüntetni, mintha a még életbe sem lépett új sajtótörvény összevethető lenne a háborús cenzúrával. Ebben a szellemben, a magyar értelmiség „haláláról” cikkezik Tamás Gáspár Miklós, aki a mai magyar értelmiségtől megtagadja, hogy az értelmiség lenne, őszerinte a magyar értelmiség azonos volt azzal a jelentéktelen, felfuvalkodott neoliberális klikkel, amely világgá trombitálta a maga nagyságát és – őszerinte – most halálra ítéltetett. Vagyis nagyjából azokkal, akik most teleírták a Népszavát, meg még azokkal a szoclib politikusokkal, akik totálisan lejáratták magukat, az országot és remélhetőleg örökre elvesztették hatalmukat.

Egyúttal persze a Népszava és jeles szerzőgárdája félszemmel az örökkévalóságra kacsint abban a reményben, hogy a mostani halálmegvető bátorságukat az utókor majd az 1941-es karácsonyi Népszava bátor tettével együtt fogja emlegetni.

Egy latin közmondás szerint „si duc faciunt idem, non est idem”. Ha ketten teszik ugyanazt, mégsem ugyanaz.

Nem mindegy, hogy valakit Bajcsy-Zsilinszky Endrének hívtak és 1941-ben lépett fel a magyar függetlenségért a nácizmus ellen, vagy Paul Lendvainak, aki a Szabad Népnél kezdte, és most Bécsből üzenget a nagyvilágba.

De még Szegfű Gyulával sem mérhetik magukat, aki ugyan Rákosi idején a bolsikkal kollaborált, de legalább 1941-ben kiállt a nemzeti függetlenségért a nácikkal szemben. Magyarország a mai epigonok csak a nemlétező fasizmustól rettegnek, miközben végig kollaboráltak a késő bolsevisták korrupt seregével és most a veszni látszó húsosfazekat védelmezik.

Fogadj örökbeegy keresztet!

Országos akciónk célja az utak mentén, a települések közterületein álló keresztek megmentése, felújítása és állaguk megóvása az utókor számára.

Ha Ön is szeretne részt venni az akcióban, az alábbi gombra kattintva tájékozódhat a Fogadj örökbe egy keresztet! program részleteiről!

Hernádkércs
Bárdudvarnok
Sopron
Sopron
Sopron
Magyarszerdahely külterület
Felsőörs
Lőrinci
Újnéppuszta külterület

Kérdése van? Írjon nekünk!

Kérjük, vegye fel velünk a kapcsolatot!
Küldjön üzenetet munkatársainknak az alábbi lehetőségre kattintva!
Készséggel állunk rendelkezésére!