Tompa Z. Mihály

Este, amikor a szürkület egybeolvasztotta a szemközti domboldal gümölcsösének fáit és csak a sötétedésen áttörő illatok árulkodtak a virágokról, Vincze Sándor kilépett az állomásfőnöki iroda ajtaján. Egyik kezében gyertya, a másikban egy szál orgona volt. Az első sínpárhoz ballagott, rátette az orgonát. Melléállította a gyertyát és megnyújtotta.

Hatvankét éve ezen a napon vitték el, innen az állomásról, apai nagyapját az oroszok. Vincze Gergely nem volt katona, hiszen vasutas volt, így hadifogoly sem lehetett volna.

Azon a napon egy Szovjetunióba tartó hadifoglyokkal teletömött marhavagonokból álló szerelvény érkezett az állomásra. Néhány órát vesztegelt csupán az egyik vágányon, ám ez alatt valaki megszökött. A vonatparancsnok gyors döntést hozott: pótolni kell a hiányt, hiszen neki teljes létszámot kell leadnia a célállomáson.

Vincze Gergelyt indulás előtt néhány pillanattal parancsolta fel a vonatra egy géppisztolyos katona. Egy fő hiányzott még a hadifogolylétszámból. Mielőtt ráfogta a fegyvert, kettőt a levegőbe lőtt, jelezve, hogy kész lelőni, ha Vincze Gergely nem engedelmeskedik. Inkább engedelmeskedett. Azt gondolta, az első megállónál úgy is tisztázza magát, hogy véletlenül került fel a vonatra, hiszen ő nem volt katona, senki ellen nem fogott fegyvert, az oroszok ellen sem.

Vincze Gergely egy év múlva küldhette első levelét a családjának valahonnan a Kaukázusból. Azt írta, a körülményekhez képest jól van, vasútépítésen dolgozik.

Később, újabb levélben már azt tudatta, hogy jobbra fordult a sorsa, irodába került, pályatervezőként dolgozik. Még két levelet írt, aztán, amikor már kezdtek hazaszállingózni a hadifoglyok, hivatalos irat érkezett, mely tudatta, hogy Vincze Gergely meghalt.

Ezerkilencszáznegyvenhétben egy férfi jött. Együtt raboskodott Vincze Gergellyel. - Vérhas végzett vele - mondta a férfi. Járvány tört ki a fogolytáborban, sokan meghaltak. Vincze Gergely sírja a Kaukázust átszelő vasút közelében van. Egy darabka fát hozott a fejfájából. Azt adta át az özvegynek.

Hatvan éve minden májusban, tizenötödikén a családból valaki virágot és gyertyát hoz a sínekhez. Nagyanyja azt tervezte, hogy elvonatozik Oroszországba. Megérzi ő, hol van a férje sírja – hajtogatta, amikor rákérdeztek, hogy merre keresné Vincze Gergely sírhantját.

– A Kaukázusban leszállok a vonatról és megkeresem. Legalább egy szál virágot vigyek neki - mondogatta. Nyolcvanöt éves volt, amikor az elmúlt esztendőben meghalt. Nem jutott el Oroszországba.

Huszonkét éve Vincze István hozza a virágot és a gyertyát. A sínek messzire jutnak, átmennek az államhatárokon. A sínek Oroszországba is eljutnak. – Biztosan érzi érintésemet az orosz földben – mondogatta egykor nagymama és megsimogatta a síneket.

Azt kérte, hogy ha meghal, sínek mellé temessék. A sínek holtukban majd összekötik őket.

A városi temető a közelben van. Nagymama a sínek mellé került. Így volt ez megírva, jutott Vincze István eszébe nagymama mondása. Mindig ezt mondta, amikor májusban meggyújtotta a sínen a gyertyát.