A püspök a mögötte hagyott 18 esztendő történéseit elemezve az egyik legnagyobb eredménynek azt tartotta, hogy felvették a kapcsolatot a Kárpát-medence magyarságával, ennek következményeként pedig megalakult a Generális Konvent, amely közös alkotmányt hozott létre. Az eredmények közé sorolta, hogy újrafordították a Bibliát, szeretetszolgálatuk megalapítását, amely segíti a hajléktalanokat, az időseket, a nagycsaládosokat, s drog- és cigánymissziót indított. A püspök úgy véli: a fiatalokat is meg tudja szólítani az egyház, ha élményt tud nekik nyújtani; a fiatalok szomjazzák, hogy komolyan vegyék őket.

– Sikerült már elolvasnia az önnek készült, egy példányban kinyomtatott emlékkönyvet?
– Az év végi feszített tempó miatt eddig még csak átlapozni tudtam, de így is kerestem alkalmat arra, hogy néhány embernek – például a testvéregyházak képviselőinek vagy nemzetközi szervezetek vezetőinek – személyesen is megköszönjem kedves, méltató soraikat. Nagyon meglepő és jóleső ajándék volt a könyv.

– Általános tapasztalat, hogy az ember úgy érzi, nagyon hamar eltelnek az évek. Idős emberek két dolgot mindig megemlítenek: az egyik, hogy az élet nagyon gyorsan lepereg, a másik: nem úgy alakult, ahogy szerették volna.
– Az emberi igazságban benne lakozik a nyitottság, a kiszámíthatatlanság, vagyis nem lehet pontosan előre megtervezni, mit hoz a következő év. 1997-ben kezdtem a püspöki és a zsinati lelkészi elnöki szolgálatot, nyilván akkor még teljesen más történelmi és egyháztörténeti helyzetben.

– Záró zsinati visszatekintésében úgy fogalmazott: az első hat esztendő a nagy társadalmi változások utórezgéseinek időszaka volt. Mit értett ezen?
– Az első hatéves ciklus során még sok minden forrongott, nem tisztázódott, és ebben a megváltozott világban az egyház is kereste a helyét. Kijöhetett a templom falai közül, kilépett az annyira óhajtott nyilvánosságba, amelyről később kiderült, hogy kétarcú hely, ahol nemcsak szépet és jót lehet tapasztalni, hanem az ellenkezőjét is.

– Akkoriban még naivak voltak?
– Azt gondoltuk, ha az egyház felemeli a szavát egy kérdésben, az jelent valamit. Mondjuk, hogy az egyik televízió ne tűzzön a műsorára olyan filmet, amely szerintünk nem hordoz értékeket. De nem rezzentek össze… Hittük azt is, hogy elindul egy nagy társadalmi diskurzus, ahol fontos dolgokat ki és meg lehet beszélni, különböző véleményeket nyugodt körülmények között egymással ütköztetni, és nem mindig azt kérdezik, hogy mi a hátsó gondolat, ki áll az ügy mögött. Tapintható volt még egy belső feszültség, különböző irányzatok, kegyességi, urambocsá politikai vonalak között, amelyek helyet kerestek volna az egyházban. Ezért tisztázni kellett a pártpolitika és az egyház magatartásának kapcsolatát, illetve azt, hogy az újjáéledő, a két világháború között működött egyesületek letéteményesei-e annak, amit az egyház szolgálatának át kell fognia, esetleg az egy korhoz kötött megjelenési forma volt.

– Mi hagyott mély nyomot önben ebből az időszakból?
– Abban az időben született meg a magyar kormány és az Apostoli Szentszék közötti megállapodás, ami bennünket, protestánsokat is kész helyzet elé állított, ami a mintát illeti. Lezajlottak a viták az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról, bár sok esetben nehéz volt eldönteni, mi a fontosabb: visszaszerezni egy múltbeli örökséget szimbolizáló épületet, vagy azt mondani, hagyjuk ott az épületet, vegyünk ki belőle egy téglát, s építsünk belőle egy új házat. Egyes polémiák még így is a Legfelsőbb Bíróságon végződtek, mert kérdéses volt, hogy ha az egyházi iskola állami vagy önkormányzati tulajdonú épületben működött, azt visszaigényelhetjük-e. Erre volt jó példa a debreceni református általános iskola. Szerencsétlen egybeesésnek tartottam, hogy a rendszerváltoztatás egy időben zajlott az egyházi épületek visszaszolgáltatásával, mert így azonnal meg lehetett találni az ideológiai támadási felületet, hogy az egyház vissza akarja szerezni magának az ingatlanokat. Ugyanakkor más lehetőségünk nemigen kínálkozott újraindítani az iskolákat, mint a régi tulajdonainkban.

– A kilencvenes évek második felére áttevődött a hangsúly a szociális területre.
– Amit mi sem igazol jobban, mint az a tény: míg 1997-ben két szociális intézmény működött a tiszántúli gyülekezetek fenntartásában, addig ma százharminckilenc. Akkoriban derült ki, nagyon nagy igény mutatkozik arra, hogy egy-egy gyülekezet fenntartson szociális intézményeket, hiszen a falvakból a fiatalok elköltöztek, az idősek pedig ott maradtak egyedül, nem akadt, aki gondoskodjon róluk. Nyilvánvaló volt, hogy aki gondot tud rájuk viselni, az a helyi egyházközség. Kiépítettük és szélesítettük a szociális hálózatot, amely mára országos lánccá fejlődött – több tízezer munkahelyet hoztunk létre anélkül, hogy ehhez bármiféle külön állami támogatást kaptunk volna, igaz, mi ezt természetesnek tartottuk, nekünk ez a dolgunk.

– Szintén az első ciklusra esik a kormánnyal való új típusú kapcsolatrendszer kiépítésének időszaka. Ennek a másfajta nexusnak lettek máig ható eredményei?
– Nagyon fontos lépésnek számított és egyfajta jogbiztonságot is jelentett, amikor 1998-ban az első Orbán-kormánnyal megkötöttük azt az átfogó megállapodást, amely nem csupán anyagi kérdéseket taglalt, hanem például a kistelepüléseken szolgálatot teljesítő lelkipásztorok jövedelemkiegészítését. Itt jegyezném meg, hogy a kontraktus rászorult a revízióra, hiszen megváltoztak törvények, átalakult a médiavilág, az egyház közfeladatot ellátó szolgálatának új területei jelentek meg, gondolok itt a börtönlelkészi szolgálatra vagy a menekültekkel való foglalkozásra. Szükség van egy átfogó keretmegállapodásra, amely igazodik az új feltételekhez, hiszen már az akkori vatikáni megállapodást is felül kellett vizsgálni.

– A millennium idején kezdett kikristályosodni az a rendszerváltoztatás óta élő gondolat, hogy a szétszakított magyar református egységet megpróbálják helyreállítani. Ahogy ön fogalmazott a közelmúltban, ekkoriban váltak kezdeményező egyházzá: megalakult a Generális Konvent, amelynek döntő hatása volt a Kárpát-medence (református) magyarságára.
– Azt gondoltuk, szükség van arra, hogy egyrészt mi kezdeményezzünk párbeszédet, s nemcsak az egyházon belül, hanem az egyházak között, a társadalmi és a politikai élet szereplőivel is. Ebben számunkra a legmaradandóbbnak az az út számított, amikor hosszú előkészítő munka után 2009-ben létrehoztuk az alkotmányozó zsinatot, és ott kimondtuk a Trianon által szétszakított magyar református részegyházak lelki egységét. Megállapodtunk olyan szervezeti kérdésekben, illetve saját egyházi kérdések közös rendezésében, amelyek számunkra létkérdést jelentenek. Mi egy olyan különleges református egyház vagyunk – ez nem jellemző a kálvinistákra –, amelyben a XVI. század óta nem volt teológiai ok miatt belső szakadás. Mi meg tudtuk őrizni az egységünket. Hálás vagyok Isten kegyelméért, hogy részese lehettem annak az újra egymásra találásunknak, ami azóta is egyre természetesebb.

– Istennek ugyanakkor nagyon különleges útjai, eszközei vannak…
– Igen… Tény, hogy ami nagyon felgyorsította a magyar református egység létrejöttét, az a 2004. december 5-i népszavazás volt.

– Hatás, ellenhatás?
– Akkor nekünk is el kellett azon gondolkodnunk: mi történt, amikor mi nagyon szép felhívással buzdítottuk az igennel voksolásra a magyarországi egyháztagjainkat? Ezért zsinatunk úgy módosította saját alkotmányát, hogy kiterjesztette az egyháztagságot minden magyar református emberre, éljen bárhol a világban. Ez lehetett az utolsó lökés: még ha mi nem is tudjuk visszaforgatni az idő kerekét, megváltoztatni a nagyhatalmi döntéseket, képesek voltunk elfogadtatni nemzetközi egyházi szervezetekkel, hogy bennünket egynek tekintsenek. Mi együtt fizetünk tagdíjat. Mára az összetartozás deklarálása az alaptörvény része, ami a 2010-ben munkába álló kormány egyik első intézkedése volt.

– A 2003 és 2008 közötti „kezdeményező egyház” időszakában alapították a Magyar Református Szeretetszolgálatot, amelynek komoly hatása lett az egyház életére.
– Nem volt rögtön mindenkinek világos, miért kell egy ilyen karitatív intézményt létrehozni, miért nem elég a többi segélyszervezet. A szeretetszolgálat azonban nagyon rövid idő alatt – a szó jó értelmében – professzionális szervezetté vált, hiszen a világ nagy katasztrófái során önkéntesekkel, ápolókkal érkeznek elsők között a helyszínre. Ezen túl a Kárpát-medencei ölelésű akciók, mint a Nyilas Misi-ösztöndíj, az adventi Kék vödör akció, ma már ismertek, várják az emberek a segítséget. Fontos, hogy a jóakarat párosult a szakszerűséggel; korábban megmutatkozott, milyen bonyodalmakat okoz, amikor mindenki segíteni akar, csak nincs, aki koordinálja. A szervezet folyamatosan segíti a hajléktalanokat, az időseket, a nagycsaládosokat, rendkívül fontos programunk a cigánymisszió, a felsőoktatási szakkollégium és a menekültek közötti szolgálat.

– A Kallódó ifjúság drogmisszióban milyen eredményeket értek el?
– Megrendítő vallomásokat tesznek a programba kerülő kábítószer-élvező fiatalok, de sokan állnak talpra, hála érte Istennek. Ez a tevékenységünk illeszkedik abba a szolgálati rendszerbe, amelyet igyekeztünk kialakítani; a túlnyomórészt elvilágiasodott társadalomban ezek mind jelzések, amelyeknek hitelesíteniük kell azt, ami az igehirdetés során a szószékről elhangzik. – A Kálvinizmus ma című konferencián elhangzott, vészesen fogynak a falvak gyülekezetei.

– Eszerint vidéken van ma több tennivaló?
– Szomorú tény ez, ugyanakkor nem azt jeleni, hogy a gyülekezet fogy el, hanem a falu, amivel egyben a fiatalok is eltűnnek a gyülekezetekből. Hová lesznek? Például a Debreceni Egyetemre járnak; a közelmúltban készítettünk egy felmérést, amely szerint messze a cívisvárosban tanul a legtöbb református fiatal. Ha pedig ott vannak, az egyetemisták közötti szolgálatra kell erőt s energiát összpontosítani.

– Hogyan lehetne a kálvinista egyházat, a hitet behatóbban megismertetni az ifjúsággal?
– Azt látom, hogy a fiatalok megszólíthatók és bevonhatók egy olyan közösségbe, amely élményt nyújt nekik. Amit a fiatalok nagyon várnak, az az, hogy valaki komolyan vegye őket. Ha valamelyiküknek az a világon a legnagyobb problémája, hogy a kislány, akibe szerelmes, öt centivel magasabb, mint ő, és nő-e még ő is öt centit, akkor a felnőtt ne legyintsen, mondván, „öcsém, majd kinövöd”, hanem úgy tekintsen rá, mint akinek valóban ez a legnagyobb gondja.

– Miként lehetne a fiatalokat a templomokba, a gyülekezetekbe hívni, majd ott is tartani? A régi eszközökkel, stilisztikával meg lehet szólítani az ifjúságot?
– Erre hadd említsek egy példát! Cigány szakkollégista fiatalokkal beszélgetve egy közös pontot találtam mindegyikük élettörténetében: mindig akadt egy ember, tanár, lelkész, nagymama, aki meglátta bennük a tehetséget, és biztatta őket. Vagyis: kellenek az új módszerek, de a lényeg nem változik, ha megvan a közösségigényre adott válasz, akkor el lehet vezetni őket a gyülekezetbe, és meg lehet ott tartani.

– Segíthet a megszólításban a hittan vagy erkölcstan kötelezővé tétele?
– Minden efféle dolog egy lehetőség, mivel sokkal több gyereket érünk el, mint a fakultatív hitoktatással. Amivel nagyon jól kell élni, de amivel károkat is lehet okozni, vigyázni kell: a gyerek első hit-, egyház- vagy Krisztus-élménye ne legyen negatív. Az oktatás, így a hitre nevelés is véleményem szerint szinte kizárólag légkör kérdése. Ha én valakit nevelni akarok, rögtön megérzi. Amennyiben azt tapasztalja a gyerek, hogy az a légkör, amelyet mi keresztény hitnek mondunk, megélhető, az életet segítő valóság, akkor fogékony lesz. Meg kell találni az oktatás gyermekbetegségeire az ellenszert!

– Hogyan lehet az ellen harcolni, hogy az egyházkerületek korábban olykor látványosan negligálták a munkát, a Generális Konventet? Hogyan sikerült legyűrni a szakadár megnyilvánulásokat?
– A református egyházban tradicionálisan erős a regionalitás, ugyanakkor annak, amit közösen eldöntünk a zsinatban, csak akkor van értelme, ha végigfut az egyházon, és minden egyházkerületben az hangzik el, hogy igen, ezt a döntést közösen hoztuk, nem úgy, hogy a többség leszavazott bennünket, mi nem értettünk vele egyet. Azt már az első keresztény gyülekezetek is tudták – bár nem így nevezték –, hogy nagyon fontos a hiteles kommunikáció. Az első zsinatot is azért hívták össze, mert vita támadt, majd tanácskoztak, s rájöttek, kell egy minimális konszenzus. Amire jutottak, azt két ember hírül vitte, hogy igen, ezt döntöttük. Fontos az egység őrzése, munkálása, az egyensúly megtalálása, ugyanakkor megőrizve a hagyományos protestáns autonómiagondolatot, ami a reformációból gyökerezik. A reformáció pedig az a változás, amikor az emberek azt mondják: „mi hinni akarunk, de mi akarunk hinni.”

– Milyen, az egyház előtt álló feladatokat hagy az elnöki székben önt követő utódjára? Rendeződött már az egyház jövő évi költségvetése?
– Minél hamarabb aktualizálni kell az állammal kötött egyezményt, legyenek tiszták a kapcsolatok! Meg kell őrizni és nem engedni megbomlani a Kárpát-medencei református egységet, illetve megkeresni és megtalálni a válaszokat a változásokra, például az elvándorlásra. Februárban alakul meg az új zsinati tanács, ám valahogy addig is működnünk kell, ezért a költségvetésünket már elfogadtuk; igaz, még módosítható.