– Én újdonsült elnök vagyok, bár alapító tag. Eddig főtitkárhelyettes voltam, mostani megválasztásomat Bertényi Iván professzor úr személyes kiállásának köszönhetem – mondja mosolyogva dr. Harmath Arisztid, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság új elnöke, aki a józsefvárosi Steksz Alfréd sörözőben, egy jó konyak mellett adott találkát.

–Mit illenék tudni erről a ma kevéssé ismert Társaságról?

– A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1883-ban alakult. Ennél csak a Magyar Történelmi Társulat régebbi. Még a Rákosi-rendszert is átvészelte, egy tudományos társaságot még nekik sem volt pofájuk betiltani, csak befagyasztották a működését.

Az elmúlt évtizedekben óriási tudósok működtek ezen a téren, Áldásy, Rómer Flóris, Radvánszky Béla, Fejérpataky László, Szádeczky Lajos, Nyáry Albert, Nagy Iván, Szentpéteri professzor – ők mindnyájan a mi elődeink voltak.

– Mi a heraldika?

– Címertan, lényegében a családi identitás leképezett formája. Az egyes családoknak, nemzetségeknek, aztán egyre nagyobb összetartozó egységeknek, föl egészen a nemzetekig, képben is megfogalmazódik a származása. Ennek nagyon sokrétű, érdekes és mély jelentéstartalmú szimbólumvilága van. A nemzetet alkotó családok képes definiálása, nagyon szép tudomány, sok híres művelője volt és van.

– És mire való a genealógia? Annyit azért sokan tudnak, hogy a nemességet nem szerették a kommunisták sem, meg általában sokakat idegesít, ha valaki az előkelő származására hivatkozik.

– A genealógia olyan diszciplína, amelyben látensen nem az ország, hanem az egész nemzet története benne van, mégpedig olyan minuciózusan, ahogyan az a történelemkönyvekben nem látható.

– Volt ennek tanszéke az egyetemen?

– Segédtudományi tanszék van. Magát a genealógiát művelték a kommunizmus alatt is. Bertényi Iván professzor urat váltom a társaság elnöki székében, aki most lett professor emeritus. Bertényi professzor volt az, aki a koronát a fejemre tette, hogy így fejezzem ki magamat. Ő tizenvalahány évig vezette a Társaságot.

– Mik a források?

– Természetesen az anyakönyvek a legfőbb forrásaink, de a régi anyakönyvekben az átlagosnál értelmesebb papok, lelkészek sok mindent följegyeztek, kezdve a községük napi eseményeitől, egészen a nagypolitikáig.

– Mi derül ki az anyakönyvekből?

– Az anyakönyvekből és a többi forrásból kikerekedik az egész társadalom, a nemzet története. Az egyes emberek legszorosabb, vérségi kapcsolatain keresztül kirajzolódnak a társadalom kisebb-nagyobb csoportjainak, rétegeinek, osztályainak mindennapjai. Belátunk a felszín alá, a mélyvízbe. Nagyon sok esemény, sőt mondhatom, maga az egész történelem sem érthető meg teljes mélységében a társadalmat alkotó családok története, életeseményeinek, kapcsolatainak ismerete nélkül.

– Kit érdekel ma az ilyesmi?

– Nagy örömmel mondhatom, hogy sokakat. Először is le kell szögezni, hogy a saját múltja tulajdonképpen mindenkit érdekel. Másképpen néz önmagára, aki ismeri a saját családjának a történetét, aki tudja, honnan származik, honnan jött. A családtörténet igazából nemzetmegtartó erő.

Másfelől az is tény, hogy örvendetesen sokan érdeklődnek a saját múltjuk, származásuk után. Van több ezzel foglalkozó kutatóiroda, cég is.

– Idehaza Magyarországon, vagy külföldön is?

– A genealógia virágzó tudományág Nyugat-Európában, kivált a német nyelvterületen, de Franciaországban is. A kommunizmus bukása után mindenkit meglepett, hogy mennyire népszerű lett Közép- és Délkelet-Európában. Ma például a vasfüggöny mögötti országok közül Szlovákiában a legerősebb a genealógia.

A legélénkebb genealógiai érdeklődés egyébként az USA-t jellemzi, nem utolsósorban a mormonok révén, akiknek vallási kötelességük a származás ismerete. Itt, Magyarországon is sok pénzt áldoztak arra, hogy az anyakönyveket digitalizálják. Állták a digitális technikát, cserébe elvittek egy digitalizált másolatot.

Állandóan élénk az érdeklődés Izraelből is.

– A származás ismerete vallási kötelesség Mózes hitében.

– Van benne ráció. Az izraeli zsidóság többsége Európából vándorolt be, a gyökereik itt vannak.

– Sok nemesi család él Amerikában?
    
Másképpen néz önmagára, aki tudja, honnan származik

– Nem. Ma már, örömünkre, az érdeklődők nagy többsége polgári származású, és a polgári családok története rendkívül színes képet fest a korabeli viszonyokról.

– Csak családtörténetet kutat?

– Nem, régebben sokat foglalkoztam bevándorlástörténettel, főleg német vonalon. A településtörténet vizeire is eleveztem, megírtam Pilisborosjenő és Üröm történetét.

– Ma szabad a családkutatás? Vagy vannak korlátok?

– A genealógia helyzetét jól jellemzi, hogy a kommunisták eltörölték a címeket és rangokat, még a doktori fokozatokat sem engedték használni egy időben. Jól is néztünk volna ki, ha kiderül, hogy ki honnan származik, például kiderül valamelyik elvtársról, hogy egyik-másik felmenője gróf.

Ma sem teljes a szabadság. Például az anyakönyvvezetésben sok volt a káder és még mostanra is maradt bőven. A kommunisták egyfelől mindenkiről mindent akartak tudni, de azt ugyanolyan fontosnak gondolták, hogy róluk senki se tudjon semmit. Ezért a személyekre vonatkozó adatok sosem voltak könnyen hozzáférhetők. A személyi szabadságjogok örvén nálunk a születési anyakönyveket 90 évig, a házasságiakat 60 évig, a halálozási anyakönyveket 30 évig nem szabad kutatni.

Az információ ma is hatalom, ugye.

– Nem abszolválhatjuk ezt a beszélgetést anélkül, hogy a genealógus színt ne valljon. Ön honnan származik?

– Az édesanyám egyszerű iparos családból származott, az édesapja cserepesmester volt, aztán amikor jobban ment, építési vállalkozó lett. Családom zöme német, apai ágon bajorok a felmenők, az elpusztíthatatlan, életszerető fajta. Az első ismert ősöm, aki bevándorolt, vincellér volt. A dédapámnak már 32 ingatlana volt Budapesten. Voltak igen gazdag ágai is a tágabb rokonságnak, de a szűkebb családunkat inkább jómódúnak nevezhetem, mint gazdagnak.

– Milyen tanulmányokat folytatott? Milyen doktor Harmath Arisztid?

– Jogot végeztem Pécsett, de nem dolgoztam egy percet sem ügyvédként, 1940 óta genealógiával foglalkozom. Perfekt latin és német vagyok, és németül még gót betűs írást tanultam. Egyszer Ausztriában egy plébánosnál azzal nyertem csatát, hogy amíg kiment a toalettre, odaültem a zongorájához, és eljátszottam a darabot, aminek a kottája ott volt. Akkor megengedte, hogy az anyakönyvbe én is belenézzek, azon meg hüledezett, hogy én még gót betűkkel tanultam meg írni, így aztán olvasni is könnyebben tudtam, mint ő.

Kétszer is becsuktak az ötvenes években. Először Rákosiék alatt, 1952-ben egy koncepciós perben; végül épp arra a pár hónapra ítéltek, ameddig az állam vendégszeretetét élveztem, sőt az ítélet kimondásával egy időben már rehabilitációmat is bejelentette a bíró – mert ő is tudta, hogy hamisan sáfárkodtak a szabadságommal. ’56 miatt nem ítéltek el, csak éppen internáltak, két évig rendőri felügyelet alatt tartottak, hét évig nem volt állandó állásom, és húsz évig nem volt útlevelem. Még 1985-ben is „betartottak” egzisztenciálisan nekem, sőt erősen gyanítom, hogy amikor hosszú évek után telefont kaphattam, a vonalban sem voltunk magunkban a hívómmal legalább 15-20 évig! Különféle munkákból éltem, aztán az 1970-as évek végén a néhai Kállay István professzor vezetésével újjáélesztettük a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot. A vasfüggöny mögötti világban elsőként, 1988-ban két kollégámmal önálló családtörténet-kutató céget alapítottunk, amely ma jórészt családi kézben van.

— A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEOLOGIAI TÁRSASÁG alakuló közgyűlését febr. 25. dl u. 3 órakor fogja az Akadémia Kisfaludy-termében megtartani. A tervező és alapító tagok részéről múlt hó végén már tartatott egy előleges értekezlet, melyen a közgyűlés tárgysorozata megállapíttatott s elhatároztatott, hogy a Társaság folyóirata évnegyedes fűzetekben még a folyó év első negyedében meg fog indíttatni. Eddigelé 300 tagnál több jelentkezett, s mintegy 6—7000 ftnyi alapítvány íratott alá.