A keresztények küzdelme nem erőszakban, hanem abban nyilvánul meg, hogy mindig készen állnak a jóért, Istenért való szenvedésre. A keresztények, mint jó állampolgárok, tiszteletben tartják a jogot és a jót cselekszenek. Határozottan visszautasítják mindazt, ami az érvényben lévő jogrendben nem jog, hanem igazságtalanság. Ma is fontos, hogy a keresztények kövessék a jogot, amely a béke alapja, például amikor ártatlan, még meg nem született gyermekek megöléséről van szó – mondta a Szentatya a krizmaszentelési szentmisén. A cikkben elolvasható Erdő Péter bíboros Nagycsütörtök esti szentbeszéde is.
XVI. Benedek pápa április elsején, nagycsütörtökön délelőtt a Szent Péter bazilikában mutatta be a krizmaszentelő misét, amelyen megszentelte a keresztelendők, a betegek olaját és a bérmáláskor használt krizmát. Az olaj négy szentségben jelzi Isten jóságát: a keresztség, a bérmálás, az egyházi rend, valamint a betegek szentségében. Az olaj így különféle formában egész életünket elkíséri: a keresztségtől kezdve addig a pillanatig, amikor találkozunk Istennel, aki Bíránk és Üdvözítőnk.
Az antikvitásban a görög olaj „elaion” és az irgalmasság „eleos” szó szoros kapcsolatban állt egymással. Az egyes szentségekben a megszentelt olaj valóban mindig Isten irgalmasságának kifejezése. A papok felkenése tehát azt is jelenti, hogy feladatuk az emberekhez elvinni Isten irgalmasságát – mondta homíliájában a krizmaszentelő misén XVI. Benedek pápa.
Az olajfaág Krisztus békéjét hozza el a világba, hirdeti Isten üdvözítő jóságát. A keresztények legyenek mindig a béke emberei. Krisztus nem kard, hanem kereszt által győzött, amikor teljesen átadta önmagát a kereszten, Krisztus legyőzte az erőszakot. A papok is arra kaptak meghívást, hogy Jézus Krisztussal szeretetközösségben a béke emberei legyenek, álljanak ellen az erőszaknak – hangzott el a szentmisén.
Aki szeret, az készen áll arra, hogy szenvedjen azért, akit szeret, így még mélyebb örömet ismer meg. A vértanúk öröme erősebb volt, mint a rájuk mért csapás. Imádkozzunk, hogy Krisztus feltámadásának örömét ismét el tudjuk vinni a világnak, amelynek olyan sürgető szüksége van az igazságból fakadó örömre – mondta homíliájában a Szentatya.
Az ünnepélyes szentmisén a Német-Magyar Kollégium növendékei, közöttük számos magyar szeminarista adta az asszisztenciát.
Olajszentelési mise a Szent István-bazilikában
Nagycsütörtökön a Szent István-bazilikában 10 órakor vette kezdetét az olajszentelési mise Erdő Péter bíboros vezetésével, a főegyházmegye papjainak, a szerzetesrendek képviselőinek és a híveknek a jelenlétében.
Ma, amikor a világsajtó néha kampányszerűen egy-egy valóban súlyos és tűrhetetlen bűnügy kapcsán általánosítva támadja és gyalázza az egész papságot, sőt a Katolikus Egyházat, olyan módszerekkel, amelyeket semmilyen más hivatásbeli vagy szakmai közösséggel szemben nem alkalmaznak, méltán szólítja fel Szentatyánk a papságot: szilárdítsátok meg hiteteket Krisztusban, szereteteteket az ő Egyháza iránt – mondta szentbeszédében Erdő Péter, aki kérte a hívek imádságát is a papjaikért.
Erdő Péter bíboros Nagycsütörtök esti szentbeszéde
Elhangzott április 1-jén Esztergomban. (Jn 13,1-15)
Krisztusban Kedves Testvérek!
1) Nagycsütörtök az Eucharisztia alapításának ünnepe. Egyben Jézus szenvedésének kezdetére is emlékezünk: az esti szertartással a Szent Háromnap megünneplése veszi kezdetét.
Különös a mai szentmise olvasmányainak rendje. Hisz éppen az Oltáriszentség alapításáról nem hallunk az evangéliumi szakaszban, pedig az a részlet is az utolsó vacsoráról szól. Szent János evangéliumában különösen a lábmosás világítja meg ennek a vacsorának a titokzatos mélységét. Az Eucharisztia alapításáról viszont a Szentleckében hallunk, mégpedig Szent Pál apostol egyik legősibb írásából, a Korintusiakhoz írt első levélből vett részletben.
2) Megrázó az a titokzatos kapcsolat, ahogyan az utolsó vacsora eseménye rímel az Ószövetség egy-egy mély értelmű történetére. Mózes első könyvében azt olvassuk, hogy Ábrahám a hozzá érkező három titokzatos vendéget így fogadja: „Hoznak vizet, mossátok meg lábatokat és telepedjetek le a fa alatt. Közben én hozok egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat” (Ter 18,4-5). Amit Ábrahám tett a három hírnökkel, akiknek megjelenése szinte a Szentháromság titkos ábrázolása volt, azt tette Krisztus az apostolokkal, akikre szintén azt a feladatot bízta, hogy az igazság hírnökei legyenek és a Szentháromság hitét hirdessék az egész világon. Egyfelől lábuk elé hajolt, mint egy szolga, és alázatosságból így mosta meg lábukat. Akit az égben az angyalok imádnak, meghajol a halászok lába előtt. „Feje, amelytől remegnek az angyalok, a szegények lába elé hajlik” [1]. Ezért kiált fel Szent Péter szinte megrémülve: „Uram, az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!” (Jn 13,8). Megrettent a gyarló ember a hozzá alázatosan közeledő Istentől. De Jézus megválaszolt neki: „Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem” (Jn 13,8). Ezt a tömör kijelentést az évszázadok során kialakult hagyományt őrző glossza így világítja meg: akit nem mostak meg a keresztség, a bűnbánat és a bűnbocsánat útján, annak nincs része Jézussal, vagyis nem részesedik az ő életében és boldogságában.
A tanítványok lábának megmosása után – amint Páduai Szent Antal Ábrahám történetének allegorikus értelmezésével megállapítja – Jézus is leülteti pihenni tanítványait a fa alá. Ez a fa azonban ő maga: „Akár az erdő fái között az almafa, olyan a szerelmem az ifjak között. Forró vágyam árnyékában ülni, mert gyümölcse édes az ínyemnek” (Én 2,3). Az a darab kenyér pedig, amivel tanítványait megvendégeli, megerősíti a szívüket, hogy minden fáradságot elviseljenek. „Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, megáldotta és megtörte” (Mt 26,26). Megtörte, hogy jelezze vele saját testének megtöretését, és talán azt is – mint Szent Antal mondja [2] -, hogy önmaga, szabadon adja oda az életét.
3) Maga a vacsora az Atyaisten dicsőségét jelképezi. Jézus máskor is hasonlíja lakomához a Mennyek Országát (vö. pl. Lk 14,16). Most azonban Jézus megmossa a tanítványok lábát. Ehhez leveszi felső ruháját. Mintha az isteni dicsőség köntösét vetné le magáról, mintha a víz, amellyel a tanítványok lábát megmossa, már az ő vérét jelezné, amely valóban megtisztít minden bűntől. Négyszer olvassuk, hogy Krisztus levetette ruháit. Az utolsó vacsorán levette felső ruháját, majd újra felöltötte. Amikor megostorozták, levették ruháját, majd újra ráadták (vö. Mt 27,26). Harmadszor a helytartó katonái gúnyolták ki őt: „Megfosztották ruhájától… bíborszínű köntöst adtak rá… miután így csúfot űztek belőle, levették róla a palástot és ráadták saját ruháját” (vö. Mt 27,28.31). A keresztrefeszítéskor fosztották meg utoljára ruháitól, de ekkor már nem öltöztették fel újra (Mt 27,35). Már a XIII. században elterjedt gondolat volt, hogy az oltárfosztás Jézus ruháitól való megfosztására emlékeztet [3]. Amikor Jézus a lábmosás előtt leveszi felső ruháját, ezzel azt jelképezi, hogy megalázza, mintegy megsemmisíti önmagát. A lábmosás után pedig visszaveszi ruháját, mert megtette, amit az Atya kívánt, és azután visszatér abba a mennyei dicsőségbe, amelyből érkezett [4]. Tehát a lábmosás megrázó és titokzatos jelenete Jézus egész megváltói küldetését példázza. Kezdetben az Istennél volt az Ige, az Isten örök dicsőségében. Majd emberré lett, megalázta önmagát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt. Ez a megdicsőülése pedig az emberek előtt is nyilvánvalóvá vált a feltámadás győztes és felszabadító eseményében.
4) Térjünk vissza még egy szóra a tanítványokhoz, akiknek Jézus megmosta a lábát. A további útra való felfrissülés, a világra szóló misszió küldetése is ott rejlik emögött a gesztus mögött. A mi lábunkat mosta meg Krisztus, a mi törékeny személyünkön keresztül akarja elküldeni örömhírét a Föld végső határáig. Egyházában akar a nemzetek világossága lenni az idők végezetéig. Merítsünk tehát erőt a Táplálékból, amelyet nekünk adott, legyen az Oltáriszentség mindennapi életünk és keresztény küldetésünk erőforrása. Amen.
