A képen jobbról balra: Maria Romana De Gasper, Frivaldszky Gáspár, Orbán Viktor, Semjén Zsolt

Alcide De Gasperi

1881-ben született, az első világháború végéig az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó, ám nagyrészt olasz ajkú Trentino tartomány egyik falujában. Általános iskolai tanulmányait a trentói püspöki iskolában folytatja – innen eredeztethető mély vallásossága, katolikus meggyőződése és a keresztényszociális tanítások iránti érzékenysége, amelyek később egész politikusi pályafutására rányomják bélyegüket. A gimnázium elvégzése után Bécsben jár egyetemre, egyre több időt szentelve társadalomtudományi és szociális kérdések tanulmányozásának. Gondolatai, írásai a korabeli katolikus lapokban jelennek meg. Bécsben találkozott először a keresztényszocializmussal, illetve ebben az időben ismerkedett meg a XIII. Leó pápa Rerum novarum c. enciklikájának kapcsán kibontakozó olasz kereszténydemokrata mozgalommal. Ezzel összhangban alakul ki fokozatosan a fiatal De Gasperinek azon meggyőződése, miszerint az egyház szociális tanítását – a kereszténydemokrata modell mintájára – össze kell egyeztetni a politikai mozgalmakkal. Álma, hogy a katolikus tömegek úgy szerveződjenek politikai egységbe és hajtsák végre szociális programjukat, hogy közben mindvégig összhangban álljanak az egyház által támasztott elvárásokkal.

De Gasperi egyre ismertebb személyiséggé vált mind az olasz, mind a bécsi katolikusok körében. Az egyetemi tanulmányok után visszatért a trentinói közéletbe, ahol az Olaszországhoz történő csatlakozást követelőkkel ellentétben a tartomány Monarchián belüli autonómiájáért száll síkra, már ekkor tanúbizonyságot téve egy fontos tulajdonságáról, a kompromisszumkészségről. Ez, az együttműködésre törekvés és ennek jegyében történő megoldáskeresés igénye húzódik majd végig egész politikai pályafutásán.

1911-ben az osztrák parlament keresztényszocialista frakciójában foglal helyet,  hat éven át képviselő. A Monarchia végnapjaiban Trentino olasz ajkú kisebbsége olasz állampolgárrá vált ugyanis a háború végezetével a régiót Olaszországhoz csatolták. De Gasperi ekkor belépett a frissen megalakult Olasz Néppártba. Politikai hitvallásához hűen először itt is a többi politikai erővel való együttműködés szükségességét és lehetőségét vallotta, ám a fasizmus és nacionalizmus előretörését látva módosította álláspontját. Ennek ellenére egy ideig még mindig lehetségesnek tartotta a demokratikus rendszer fenntartását és abban a néppárti képviselők részvételét. (Időközben az Olasz Néppárt országos vezetője lett.) Az 1920-as évek közepére viszont belátta az együttműködés lehetetlen voltát, szakított a totálissá váló fasiszta rendszerrel, és közel húsz évre visszavonul az olasz politikától és közélettől.
Az 1925 és 1943 közötti években De Gasperi sorsát túlzás nélkül nevezhetjük kalandosnak. Előbb letartóztatták és több mint egy évre börtönbe vetették a Mussolini-rezsim kiszolgálói, majd, mivel a rendszer ellenségeként sehol nem kapott munkát, a Vatikáni Könyvtárban helyezkedett el, segédkönyvtárosként. Írásait az egyik vatikáni lapban publikálta álnéven, miközben új társadalmi modell kialakításán dolgozott, amelyben az egyház szociális tanítását társadalmi akció formájában kívánja megjeleníteni. A kereszténydemokráciának nevezett program a Mussolini-rezsim bukását követően kelt életre, és általa De Gasperi is visszatér előbb a nemzeti, majd a nemzetközi politika színpadára.

Az események felgyorsultak, De Gasperi újjáépítette a kereszténydemokrata pártot (Democrazia Cristiana). Olyan, a széles néptömegek számára is vonzó programot ajánlott, amely a fasizmus felszámolásával együtt teljes rendszerváltást helyezett kilátásba. Ezzel egy időben meg akarta mutatni, hogy kereszténydemokrataként is együtt tud működni a kommunistákkal, ha az ország demokratikus újjáépítése a tét – az együttműködésre kezdetben a kommunista párt is hajlandónak mutatkozott. Azáltal, hogy a kommunistákat beemelte és benntartotta a kormányban, hozzájárult ahhoz, hogy csupán a kormány, és ne az alkotmányos rendszer ellenzéke legyenek. Az együttműködést a Vatikán kezdettől fogva nem nézte jó szemmel, és ellenérzésének hangot is adott. De Gasperi kezdetben megpróbálta jobb belátásra bírni a Szentszék illetékeseit, de hamar rá kellett döbbennie, hogy vállalkozása reménytelen.

Innentől kibékíthetetlen ellentét feszült a politikus és a Vatikán között, amely sokszor okozott lelkiismeret-furdalást a gyermekkorától katolikus szellemben élő államférfinak.
1945 végétől De Gasperi immár miniszterelnökként irányította a háború borzalmaiból újjáéledő országot. Kormányfőként mindent megtett azért, hogy kivezesse Olaszországot a nemzetközi elszigeteltségből, és visszaterelje az európai nemzetek közösségébe. Az ország részt vett a Marshall-segélyben, alapító tagja lett az Európa Tanácsnak és a NATO-nak. A kormányfő a katonai szövetségi rendszert csupán szükséges lépésnek tartotta, és úgy vélte, hogy az európai nemzetek számára a jövőt nem az erő, hanem a demokratikus módszerek türelmes alkalmazása, a szabadság tiszteletben tartása jelenti. Erre szolgáltatott példát az Európai Szén- és Acélközösség, amely az első lépést jelentette az európai integráció útján. De Gasperi vezetésével Olaszország csatlakozott az integrációhoz, a politikus egyúttal olyan együttműködési területeket vázolt fel, amelyek gyakorlati megvalósulására még majd fél évszázadot várni kell – nem véletlenül érdemelte ki a „jövőből érkezett európai politikus” elnevezést.

Alcide De Gasperi tehát megteremtette a háború utáni Olaszország belső politikai stabilitását, kialakította az ország új nemzetközi kapcsolatrendszerét. Nyolc éven keresztül folytatott miniszterelnöki tevékenysége nem csupán az olasz rendszerváltás és konszolidáció, hanem az Európa-építés szempontjából is meghatározó jelentőségű. Azt, hogy az évtizedes ellentét után a Vatikán is megbocsátott neki, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1954-ben bekövetkezett halála után síremléke a római San Lorenzo fuori le Mura templom előterében kapott helyet. (M. SZEBENI GÉZA: Alcide De Gasperi, egy kereszténydemokrata a 20. században)       

Az Európai Unió egyik alapító atyjaként számon tartott politikus születésének 100. évfordulóján (1981-ben) II. János Pál pápa felidézte emlékét, hangsúlyozva, hogy De Gasperi személyiségében a hit volt tetteinek központi mozgatója, értékrendszerének kritériuma, választásainak szempontja. Szilárd evangéliumi tanúságtétele abban az emberi és spirituális nevelésben gyökerezik, amelyet családjában kapott. 1902-ben részt vett szűkebb hazája, Trento első katolikus kongresszusán, amelyben felvázolta az egész életét meghatározó apostoli programját: „Nem elég saját magunkban megőrizni a kereszténységet. Az egész nagy katolikus hadsereggel küzdeni kell azért, hogy visszahódítsuk a hitnek az elveszített területeket.”

Zsúfolt politikai programjai mellett minden nap nagy időt szentelt az imának és az Istennel ápolt kapcsolatnak. Amikor háborús ellenállóként börtönbe került, elsőként a Bibliát vette magához és később is megőrizte azt a szokását, hogy jegyzeteket készítsen bibliai utalásokkal. A pápa kiemelte még De Gasperi erkölcsi egyenességét, az emberi és keresztény értékekhez való vitathatatlan hűségét. A nehézségek ellenére maradéktalanul és őszintén csatlakozott az egyházhoz, beleértve a pápai dokumentumok erkölcsi és szociális irányelveit, amelyek szinte minden nap táplálták közéleti hivatását. „Miközben imádkozunk ennek a nemzetközi hírű államférfinek a lelkéért, aki politikai tevékenységével nagy szolgálatot tett az egyháznak, Olaszországnak és Európának, azt kérjük az Úrtól, hogy keresztény tanúságtételéből merítsenek ma mindazok, akik az olasz és más népek sorsát irányítják” – mondta végül beszédében a Szentatya.