Emlékezés Prohászka Ottokár püspökre

1919. május 1. Az ország szó szerinti értelemben vérvörösbe öltöztetve. A kommunizmus vörös zászlai mindenütt, piros-fehér-zöld egy sem! A Himnusz a Szózat betiltva, úton-útfélen az Internacionálé harsog. Vágtató infláció, hosszú sorok a boltok előtt, üresen tátongó kirakatok, üzletek. A vérszomjas, eszelős szadista Szamuely Tibor „Lenin-fiúi” páncélos halálvonatokon járták az országot. Szinte minden településen találnak „ellenforradalmárokat”, akiket helyszíni bíráskodás után nyomban kivégeznek. (Egy ilyen hátborzongató somogyi epizódot örökít meg Fekete István Zsellérek című regényében, amelyért majd 1945 után a fél szeme világával kell fizetnie…) Országhatárainkon innen és túl a Kisantant államok (Románia, Szerbia, Csehország) csapatai ugrásra készen állnak vagy már harcolnak is, hogy minél nagyobb területet hasítsanak ki az ezer sebből vérző országból. Mintegy 60 ezer fős, ütőképes hadseregünket az előző, magát ugyancsak „forradalminak” címkéző Károlyi Mihály-féle kormány szétkergette. (Linder Béla hadügyminiszter: „Nem akarok többé katonát látni!”). Megjegyezzük, hogy a Kisantant haderőinak összlétszáma a 20 ezer főt alig haladta meg!

Mindezek ellenére ünnepel a vörös Magyarország. A budai Gellért-hegy tetején kis csoport szemléli az alattuk lévő Ferenc József (1945-től Szabadság)-hídon átvonuló, jelszavakat skandáló, vörös zászlós csoportokat. Egyikük, - piros cingulusos egyházi személyiség – megszólal:

- Azt a zászlót nekünk kellene vinnünk!

Pronászka Ottokár volt. (E kis történetet évtizedekkel később atyai barátomtól, Baján György köztiszteletben álló zalaegerszegi körzeti orvostól hallottam, aki orvostanhallgatóként ott állt Prohászka közelében, későbbi hitvese pedig egyetemistaként számos alkalommal hallgatta a főpap szentbeszédeit a budapesti Egyetemi templomban.)

Pázmány Péter-formátumú, grandiózus egyéniség volt Prohászka Ottokár. A felvidéki Nyitrán születet 1958. október 10-én, Budapesten hunyt el 1927. április 2-án, tehát alig 69 évet élt. Édesapja Prohászka Domonkos, édesanyja Fielberger Anna. Német és tót szó járta a családi körben, Ottokár majd csak az elemi iskolában tanul meg magyarul. Losonci, nyitrai, kalocsai középiskolai évek után a VI. osztálytól az esztergomi kisszemináriumba járt, ahol kitűnő eredménnyel érettségizett 1875-ben. Simor János hercegprímás Rómába küldte tanulni. Itt a Collegium Germanicum-Hungaricumban hét éven át készült a papi hivatásra. Kitűnőként elnyerte a filozófiai doktori címet. 1881. október 20-án szentelték pappá. Esztergomban rövid ideig előbb káplánként tevékenykedett, majd kinevezték a kispapok latin-görög szakos tanárának, ám ezzel egyidőben szívesen végzett lelkipásztori munkát is. Nem csupán az egyszerű hívőknek, hanem a magasabb műveltségűeknek is tudott irányt mutatni. Állandóan foglalkozott korszerű kérdésekkel, a humán- és a természettudományokkal, szociális problémákkal. 22 éven át munkatársa volt a Magyar Sion című lapnak. Az esztergomi papi szemináriumban 1888 őszétől a dogmatika tanára, 1890-től a kispapok lelki vezetője lett. Végre megvalósíthatta papnevelési programját. Szónokként az egyháztörténet legkiválóbbjai közé emelkedett. Impozáns megjelenése, színes, óriási szókincsű nyelvezete szinte hatványozták megnyilatkozásainak kisugárzó erejét. 1904. március 4-én foglalhatta el a budapesti egyetem dogma-tanári katedráját. Itt közvetlen kapcsolatba került a világi egyetemistákkal is. Később tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának. A máig élő Regnum Marianum Egyesület és ennek lapja, a Zászlónk elindításában, a templom fölépíttetésében oroszlán része volt. (Az ötvenes években a Rákosi-féle bolsevik diktatúra e templom fölrobbantása után Mikus Sándor monumentális Sztálin-szobrát állította itt fel, majd 1956. október 23-án este a forradalmárok fogják ledönteni. Ma emlékkereszt áll a helyén).

Mindössze egy esztendeig volt a fővárosi egyetem tanára, 1905-től a vatikáni Sixtus-kápolnában szentelte apostol-utóddá. Püspökként is folytatta munkáját az egész magyar keresztény társadalom javára. Főpapi hivatása mellett haláláig tömegeket vonzó lelkigyakorlati elmélkedéseket tartott a pesti Egyetemi templomban (itt zsidó rabbiknak foglalt helye volt Prohászka eszmefuttatásaira) és az ország számos településén. Legendássá vált szociális érzékenysége, puritánsága, segítőkészsége. A fővárosból székhelyére történő „bevonulása” ékes példája ennek. A pompásan feldíszített fehérvári vasútállomáson a helyi egyházi és világi előkelőségek népes csapata várta. Befut a vonat s az új püspök nincs sehol! Zavart kapkodás, futkosás, tanácstalanság. Azt senki nem vette észre, hogy az utolsó kocsik egyikéből kiszáll egy papi ember, s útitáskával a kezében elindul a város, a püspöki rezidencia felé ahol leírhatatlan meglepetést kiváltva „bejelentkezik” – új püspökként. (1933 óta a vasútállomás közelében áll a nagy főpap emlékére emelt neo-bizánci stílusú templom, mely azóta is a magyarság egyik nagyrabecsült zarándokhelye, Prohászka püspök végső nyughelye).

A fent leírt esemény is bizonyítja puritánságát, irtózását mindenféle személyéhez kapcsolódó körülrajongástól. Dum spiro, spero, - Amíg élek, remélek; ez volt sokat idézett püspöki jelmondata, melyet jeles tisztelője, világhírű zeneszerzőnk, a Kodály-tanítvány Bárdos Lajos 1947-ben, Prohászka halálának 20. évfordulójára énekkarra dolgozott föl. (Janus Pannonius Női Kórusunk számos bel- és külföldi koncertjén, a rádióban megszólaltatta, 1993-ban CD-re rögzítette.) Ám 1947-ben ennek a megzenésítésnek volt egy szomorú, megdöbbentő aktualitása is, melyre később visszatérünk…

Egyike a legszebb magyar nyelven író, beszélő kiválóságainknak. Ismételjük: az elemi iskolában tanult meg magyarul! Gárdonyi Géza, aki átmenetileg eltávolodott katolikus hitétől (lásd A lámpás című regényét), éppen Prohászka írásainak hatására lett újra hívő kereszténnyé. 1912-ben így méltatta:

„Köszöntöm a napbaöltözött embert, akit Isten homlokon jelölt
a kiválasztottság jelével…”

Zsidó származású, mártírsorsú irodalomtörténészünk, Szerb Antal, akit Prohászka keresztelt meg, etalon-rangú Magyar irodalomtörténet című munkájában így ír róla:

„A barokk pompában és élettávolságban megmerevedett katolicizmus átalakítása és emberivé tétele volt a hivatása Prohászka Ottokár székesfehérvári püspöknek, aki az Egyház keretein belül a nagy felszabadítónak azt a szerepét játszotta, mint amit a lírában Ady Endre.

Prohászka az egyházi szónoklatba belevitte a kor individualizmusát, az egyéni hangot, megmutatta, hogy a prédikáció is akkor szól leginkább a szívekhez, ha belülről jön, az élmény megilletődöttségével, mint egy jó lírai költemény. A katolikus hitet társadalmi beágyazottságában tekintette, mint emberek hitét, akiknek nem szabad már itt a földön elkárhozniuk azért, mert nincs kenyerük. Egyéni színezetű katolikus-szocializmus megalapítója lett.

Legnagyobb irodalmi tette stílusújítása volt. Főképp Elmélkedéseiben valósította meg stílusromantikáját. Kiirtott stílusából minden konvencionális és elkopott kenetességet, és olyan új nyelvbe ültette mondanivalóját, mint a nyugatos lírikusok. Talán idegen származása segítségére volt abban, hogy a magyar nyelv kész szkémái nem kötötték. Mindenesetre eksztatikus lüktetésével, meg-megcsukló rövid mondataival, melyeket hirtelen hatalmas áradat követett, láza jelzőivel megalkotta azt a stílust, mely újszerű, szubjektív katolicizmusának kitűnő és nagy hatású hordozója lett…”

Sík Sándor piarista költő, irodalomtörténész, a gimnáziumban Szerb Antal osztályfőnöke, cserkészvezetője, majd a szegedi egyetemen többek között József Attila, Radnóti Miklós professzora, 1935-ben így írt az „élő Prohászkáról”:

Az a nemzedék, amely ifjúságának nagy szenzációjaként élte át Az Endre költészetét, mindennemű költészetet többé-kevésbé mindig az ő mintája szerint fog elképzelni. Lehet-e csodálkozni, hogy a XX. századi Magyarországnak az a csodálatos tüneménye, akit Prohászkának nevezünk, nem csak tömegeket bűvölt el páratlan lendületével, hanem a mélyebb és előkelőbb szellemek ezrei számára is termékenyítő, életalakító élménnyé lett…”

Ravasz László református püspök így szól 1931-ben Prohászkáról:

„Egyházára nézve küldetése fölér egy megnyert háborúval, de nyereség-ajándékaival gazdagabbá lesznek ellenfelei is. A magyar szellemtörténetben páratlanul álló példaadás arra, hogy széttépett korok divergáló irányzatai miképpen találkozhatnak egy rendkívüli egyéniség nagy szintézisében…”

Haláláról nyilván a Budapest I. Rádión keresztül értesülhetett a Kolozsvárott élő, evangélikus hitű költő, Reményik Sándor, aki még aznap papírra vetette alábbi, Szószéken című versét.

„A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.
Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van halál, ma ketten prédikálunk –
De harmadiknak Isten is beszél.”

A természet iránti rajongása, ennek szavakba öntése a keresztény hittel átitatott panteizmus mesgyéjét súrolja. (Érdemes figyelnünk Prohászka szinte virtuóz szóképeire, metaforáira.)

„Nekem a Pilis szen hegy, s szívesen merülök el beszédes és megigéző csendjébe. Ha Pomáz felől iparkodom a pilisszentkereszti völgyön fölfelé, egyre mélyebb csendbe és magányba jutok. Erdőkoszorúzott hegyek sorfala szegélyezi az utat, s kúpjaik mintha csak szélesen fölépített román stílű gyertyatartók volnának, strázsát állnak jobbra-balra… A Pilis misztikus hegy is, s az erdők illatába a régi misztika kincsei is belekeverednek. Csendjükben meg-megszólalnak az Énekek-énekének szólamai, azok a hatványozott dalfélék, mikor a dalt dalos lélek kommentálja…”

„Több év előtt Selmecen jártam; gyönyörű, örömittas, tavaszi nap fejtette ki pompáját a regényes tájon; a hegyek kitárták zöld és tarkavirágos lejtőiket a napsugárnak, mint reggel szokta tenni a pillangó, mikor kifeszíti szárnyát, mint egy drágaköves mozaikot, hogy ragyogjon rajta a napsugár; a völgyek katlanaiból átlátszó ködfátyol emelkedett fölfelé, mint egy drágaköves mozaikot, hogy ragyogjon rajta a napsugár; a völgyek katlanaiból átlátszó ködfátyol emelkedett fölfelé, mint mélységek tünedező álma, melyet a reszkető napsugár szaggat le a reggel pilláiról; az égen tündöklő fehér felhőcsíkok úsztak, s a mélységes gyönyörhöz illett a csend, mely az élvezetnek legkifejezőbb zenéje:::”

„A világ az Istennek szeretetből ihletett alkotása, a legharmonikusabb költemény…”

Szinte Pierre Teilhard de Chardin-re mutat előre!

Modern volt, de nem modernista - írja róla Szabó Ferenc SJ, napjaink egyik legjelesebb Prohászka-kutatója. Ennek ellenére az akkor már nemzetközileg elismert dogmatika-tudós három munkája is 1911-ben indexre kerül – az egyház által tiltott művek listájára -; éppen Prohászkának akadémiai székfoglalója („Az intellektualizmus túlhajtásai”) témáját mintegy „ellenfegyverként”, címkeként fölhasználva. Mint később kiderült, domonkosrendi teológusok „közreműködése” jelentős mértékben hozzájárult eme – már akkoriban i vitatott – döntés meghozatalához. A későbbi utód, Takács Nándor püspök szóbeli közléséből tudjuk, hogy Prohászkát mélyen lesújtotta ez az ítélet. Miután erről értesült, egy teljes éjszakán keresztül a püspöki kápolnában imádkozott, vívódott önmagával, „pörölt” az Istennel (évtizedekkel később, az 1970-es évek derekán Mindszenty bíboros egy másik szentszéki ítélet kapcsán hasonlóan átéli ezt a krízist!), majd virradatra megbékélve, elfogadja a számára mérhetetlenül kedvezőtlen döntést. S amit már nem érhetett meg: a II. Vatikáni Zsinat (1962-65.) megszüntette az indexet, így semmisnek minősítette Prohászka szóban forgó műveinek elítélését is.

Meglepőnek tűnő mozzanatok Prohászka életéből, munkásságának utóéletéből

Gróf Károlyi Mihályt, az 1918-as, ún. „őszirózsás forradalom” későbbi vezérét és gróf Andrássy Katinkát („Vörös Grófnő”) ő eskette össze. Később Károlyit – kétbalkezes, nemzetietlen politizálása miatt – „farkastorkú gazemberként” aposztrofálta. Amíg Károlyi jelzáloggal terhelt kálkápolnai birtokán „földreformot” hajtott végre, addig Prohászka tési birtokain ténylegesen elkezdte az örökbérletek megvalósítását, vagyis a földosztást. Elgondolkodtató adalékként jegezzük meg, hogy Sigmund Freud, a lélekelemzés tudományának atyja 1918 végén ezt írja kollégájának, Ferenczi Sándornak: „Furcsa ország az Önöké, ahol a legokosabb grófot meggyilkolják (Tisza István), a legbutábbat (Károlyi Mihály) megteszik köztársasági elnöknek.”

Néhány gondolat Prohászka – a neoliberálisok, ill. a posztkommunisták által csúsztatásokkal, nagy hűhóval hirdetett, felfújt – „Antiszemitizmusáról”. Nála a zsidó kérdés nem faji jellegű, hanem részint történeti, részint társadalmi indíttatású. Erkölcsi szempontok is vezették, amikor élesen bírálta az erkölcstelen, vallás- és egyházellenes zsidó sajtót. Megjegyezzük, hogy egyházmegyéjének első számú gazdasági szakembere, barátai közül számosan zsidó származásúak voltak. Figyelemre méltó az a virtuális történelmi párhuzam, amely az egyházellenes irodalomban, elektronikus és írott médiumokban mind Prohászkának, mint XII. Pius pápának a zsidósággal összefüggő magatartását tendenciózusan igyekszik beállítani. A Svájcban élő német író, Rolf Hochhuth 1963-ban keletkezett, A helytartó című drámájában megkísérli valamiféle cinkosnak, de legalábbis közömbösnek beállítani az 1939 és 1958 között uralkodó egyházfőt a hitleri zsidóüldözés kapcsán. Hochhuth fondorlatosan figyelmen kívül hagyja a történelmi tényeket, egyebek közt azt is, hogy Itália náci megszállása után – pápai utasításra – zsidók ezrei találtak menedéket olasz kolostorokban, ill. a Vatikán Állam területén. És ugyanezt az „antiszemita kártyát” veszi elő – még mostanában is – a Prohászka-ellenes tábor. Nemrég került nyilvánosságra az 1970-es évek végén az Egyesült Államokba disszidált román titkosszolgálati vezető, Ion Mihai Pacepa értesülése: A helytartó című darab a szovjet KGB megrendelésére íródott, hogy így rombolják le XII. Pius pápa és az egyház imázsát.

A véres tanácsköztársaság bukását követően nagy tisztelője, Horthy Miklós kormányzó őt kérte föl miniszterelnöknek. Válasza: „Kérem, hogy jön a csizma az asztalra?” (E vonatkozásban is előképe volt Mindszenty bíborosnak, aki a már-már győztesnek tűnő októberi forradalom utolsó napjaiban még a fölvetését is elutasította annak, hogy kormányfő legyen.) Mindezekkel ellentétben Prohászka politikus is volt. Úton-útfélen hallhatjuk – elsősorban baloldali berkekből: Az egyház ne politizáljon!

Sanda szándékot, egyértelmű félremagyarázást takar e vélemény. Akik ezt hangoztatják, örömest elfogadnának egy, a templomokba visszahúzódó, defenzív kereszténységet („sekrestye-katolicizmus”), mely távol tartja magát a saját híveit is húsba vágóan érintő mindennapi problémáktól, mint az emberi jogok, a szólás-, a sajtó- és a gyülekezési szabadság, a közegészség- és az oktatásügy. Természetesen az egyház politizálása nem kötődhet politikai pártokhoz, gazdasági- vagy politikai érdekcsoportokhoz. Prohászka itt is utat mutatott. Az első világháború (1914-18.) kitörésekor mondta: „Ennek a háborúnak mi csak vesztesei lehetünk.” Profétai súlyú megnyilatkozás volt!

A tanácsköztársaság leverése után Franciaországba emigrált Dienes (Geiger) Valéria filozófus, matematikus, orkesztikus, zenei szövegszerző 1922-ben hazatért Magyarországra. A Bergson-tanítvány, korábban hitét vesztett bölcselő Prohászka lelki gyermeke, majd ennek gyümölcseként a XX. század egyik élenjáró magyar vallásfilozófusa lett. 1978-ban, 100 éves korában hunyt el. Élete utolsó néhány hónapjában levelezési kapcsolatban állhattam vele, Bárdos Lajos által megzenésített költeményeit pedig több alkalommal vezényeltem. Sírkövének szentelését a budapesti Farkasréti temetőben utolsó lelki vezetője, Belon Gellért pécsi segédpüspök celebrálta. A prohászkai lelkiséget-szellemiséget sugárzó Miénk az idő és Hajnalvárás című kötetei vissza-visszatérő kedves olvasmányaim. (A pécsi Ciszterci Gimnázium állandó iskolatörténeti kiállításának egyik vitrinjében látható a 99 éves Dienes Valéria egy hozzánk intézett levelének másolata.)

Műveinek részleges kiadását világhírű dogmatikusunk, Schütz Antal rendezte sajtó alá s a Szent István Társulat adta ki huszonöt kötetben 1928-29-ben. Ám Takács Nándor ny. megyés püspök elmondása szerint még legalább ekkora anyag van kéziratokban a fehérvári püspöki levéltárban. Napjainkban a már említett Szabó Ferenc SJ., Barlay Ödön Szabolcs lelkész, akadémiai doktor fáradoznak – jelentős eredményekkel – a kommunizmus évtizedei alatt agyonhallgatott, tilalmi listára tett Prohászka Ottokár életművének méltó elismertetésén…

Keresztény Élet című hetilapunk 1996. április 7-i számában korabeli beszámoló alapján így tudósít Prohászka püspök 1927. április 2-án bekövetkezett haláláról:

„Pénteken este, április 1-jén nagybőjti ötödik konferenciabeszédét mondta az Egyetemi templom szószékén. Szavai ekkor még szárnyaltak. Igézetében tartotta a beszéd a hívek jelenlévő seregét… A püspök hangja egyszercsak megtelt fáradtsággal. Szavai el-elakadoztak, homlokát kiverte a verejték. Zsebkendőt keresgélt. Ezt a mondatot kezdte, de befejezni már nem tudta: „Én talán nem csináltam volna meg a poklot…” Görcsösen belekapaszkodott a szószék szélébe.

– Orvost! Orvost! – kiáltották a hívek.

Kispapok vitték le az elalélt püspököt a szószékről. Gyorsan előkerült az orvos, aztán jöttek a professzorok. Az éjszaka reménykedéssel telt el… Még 10 napja sem volt, hogy 1927. március 24-én, a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen a nagybőjti lelkigyakorlat utolsó beszédében így búcsúzott az egyetemistáktól: „Nem kívánok jobbat: küzdj, higgy, élj! Úgy legyen!” Előtte azt mondta a kedves pécsi egyetemi ifjúságnak: „Az erkölcsöt nem lehet a levegőbe akasztani, annak támaszra van szüksége.”

Azon a szombat délelőttön, a szószék előtt százak és százak térdepeltek. Imádkoztak a nagybeteg püspökért, aki délben már 10 órája feküdt eszméletlenül. Jeges tömlőket raktak fejére és bénult baljára a kispapok, orvosi felügyelettel. Injekciókat kapott, de hiába…

Horthy Miklós kormányzó a családja nevében is, telefonon érdeklődött a püspök állapota felől.

Fölkereste a betegszobát az apostoli nuncius. A püspök mocorgott, arcához és ajkához kapott, mintha jelzett volna valamit, de nem történt semmi.

Székesfehérvárról, püspöki székvárosából a törvényszék elnöke, a polgármester, a szemináriumi rektor, a püspöki irodaigazgató, mind-mind megérkezett. Ekkor Prohászka Ottokár felnyitotta a szemét.

Délután 2-kor meg kellett húzni az Egyetemi templom nagyharangját, mert a magyar egyháznak ez a nagy alakja eleget tett a hívásnak, visszaadta lelkét Teremtőjének…

A megboldogultnak keze a mellén, imára kulcsolva átfűzve rózsafüzérével.

Kezében eg csokor ibolya, az ágy tele virággal. Tavasz volt. A kitárt ablakon beáradt a napfény, még jobban beáradt a tavasz.

Zúgtak a harangok.

Az ország miniszterelnöke, gróf Bethlen István részvéttáviratot küldött a székesfehérvári káptalannak:

„A magyar nemzet mai fájdalmas korszakában kétszeresen átérzi az oly nagy lelki tulajdonságokkal megáldott és hazáját oly forrón szerető főpap elmúlását, s mindig kegyelettel fogja megőrizni áldott emlékét”.

Szándékosan nem szóltam eddig Prohászkáról, a társadalomfilozófusról, a legnemesebb értelemben vett forradalmárról. Sajnálatos, hogy Egyházunk kezéből a XIX. század folyamán nagyrészt kicsúszott a városi ipari munkásság. Elsősorban Karl (Mordechai) Marx és Friedrich Engels állt a szociális törekvések élére. A krisztusi tanítással merőben ellentétes ún. osztályharcot hirdették meg, mely a XX. század eladdig elképzelhetetlen szörnyűségeihez vezetett. „A tőke” és a „Kommunista kiáltvány” című elhíresült munkáikat új Bibliaként deklarálták. XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájával (1891) „ellentámadásba” ment át. Mélységesen elítéli az osztályharcot, a munkások problémáit hivatásközösségek segítségével kíséreli megoldani. Idehaza Prohászka fordításában és közreadásában válik ismertté ez az első szociális pápai enciklika. A püspök nagyhatású szövetségesre talál a nála két esztendővel idősebb Giesswein Sándor atya személyében. Így hazánkban ők lesznek a keresztény-szocializmus fő-fő hídverői. Nem csekély mértékű egyházi és világi ellenállással kell megmérkőzniük… 1931-ben XI. Pius pápa mintegy „ráerősít” a Rerum novarum tanításaira Quadragesimo anno-enciklikájában. És innen kezdve napjainkig a pápák mély elkötelezettséggel, felelősséggel hallatják szavukat a társadalmi kérdésekben. Elegendő talán, ha II. János Pál szociális témájú körleveleire vagy XVI. Benedek 2009-ben kibocsátott Caritas in veritate kezdetű enciklikájára utalunk. S hogy ezek a tanítások – legalább részlegesen – realizálódtak-e ezideig: a portugál O. Salazar, a francia R. Schuman, a német K. Adenauer és H. Kohl („Szociális hálóval védett piacgazdaság”) tevékenysége igennel válaszol erre a kérdésre. Az embertelen osztályharc, a globalizált kapitalizmus épp úgy nem gyógyszer a szociális problémák orvoslására, mint ahogy a nácizmus vagy a bolsevizmus „egy gramm „orvosság” mellett száz mázsa ciánkálit ad a hiszékeny tömegeknek!” (Szabó Dezső). Prohászka Kultúra és terror című tanulmány-gyűjteménye kiutat próbál fölvázolni az ipari munkásosztály, általában a modern társadalom szorító problémáinak keserű valóságából. (A kommunista diktatúra főideológusai szemében ez a korszakalkotó munka a „sátán bibliájának” szinonimája volt; nem véletlenül vadásztak rá országszerte, megkülönböztetett odafigyeléssel az 1961-es házkutatásokkor a politikai rendőrség emberei…) Néhány fejezetcím a közelmúltban újra publikált kötetből:

Az új szekta
A papság föladata a szociális kérdések körül
Gépek és szabadverseny
Keresztény szociális akció
Kereszténység, mint társadalmi ideál
Marx Károly nemzetgazdasági alapelvei
A szocialista theória hadi állása
A pénzgazdaság tarthatatlansága

Utójáték 1945 után

1947-ben, 28 éves emigráció után hazatért Károlyi Mihály. Miután beköltözött budapesti palotájába, észrevett egy szobrot, mely rezidenciája kertjében állt. Érdeklődött, hogy kit ábrázol? Titkára közölte vele, hogy Prohászka Ottokárt. (A magyar egyház Mindszenty József bíboros vezetésével ekkor készült megemlékezni a fővárosban is a nagy püspök halálának huszadik évfordulójáról.) Károlyi – miután kétszeri kérésére sem kapott választ Nagy Ferenc kormányától -, fölkérte a Párizsból általa már jól ismert Faludy (Leimdorfer) György költőt, hogy tüntessék el a szobrot. Ez Fülöp Elemér alkotása, melyet 1934. június 17-én avattak föl. A második világháborúban, a főváros ostromakor a mellékalakok megsemmisültek, a püspök kelyhet nyújtó alakja maradt meg. A hívek éppen ezért megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel vették körül. A fehérvári megemlékezés után 1947. április 27-én tervezték megünnepelni Budapesten az évfordulót.

Ám április 26-án az éj leple alatt Faludy és cinkosai vasdorongokkal ledöntötték a szobrot. A szomorú hír villámgyorsan terjedt el Budapesten és az országban. Egész nap tartott a hívek zarándoklata, virágözön borította el a ledöntött szobrot és környékét. Elsők között küldött virágcsokrot Ravasz László református püspök. (Megjegyezzük, hogy később Faludy – 1956-ot kövtően Amerikában élt – még büszkélkedett is barbár tettével…) A ledöntött megrongált, majd restaurált szobrot a kiscelli múzeum raktárába vitték. Hosszas huza-vona után 1984-ben a fehérvári Prohászka-templom udvarán állították föl, majd a történelmi változások eredményéül jelenlegi helyére, a templom oldalába került.

2008-ban emlékeztünk Ottokár püspök születésének 150. évfordulójára. A lakiteleki Népfőiskola panteonjában – Mindszenty bíboros és Márton Áron erdélyi püspök emlékművének szomszédságában – Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek áldotta meg az új Prohászka-mellszobrot. A magyar parlamentben Gusztos Péter megrótta az eseményen jelenvolt képviselőket. „Ismét ledöntenénk Prohászka szobrát” – jegyezte meg a neoliberális honatya. Ezzel mind önmagát, mind pártját „csattanósan” minősítette…

És 2009. december 19-én Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában a polgárok szavazatai alapján odaítélt posztumusz Magyar Örökség díjjal méltatták Prohászka Ottokár „tudós pap és hitszónok” életművét.