Határon túli színházak fesztiválja Kisvárdán
Felnőtt korába lépett a határon túli magyar színházak fesztiválja. Huszadik alkalommal rendezték meg idén Kisvárdán. A nyírségi kisváros első ízben még csak egy-két határközeli erdélyi teátrumot hívott meg, hogy hamarosan kitáguljon a kör.
Fontos találkozóhely lett, ahol összesereglenek a magyarajkú színházművészek, hogy összemérjék tudásukat, egymás tapasztalataiból merítsenek, okuljanak a szakmai vitákból, és éjszakánként jóízű beszélgetéseket folytassanak némi alkoholos nedű kíséretében pályatársaikkal, más-más anyaföld szülötteivel. Egyszóval, Kisvárda a magyar színjátszás vérkeringését frissíti, pezsdíti évről évre.
A „felhozatal”, a program minősége persze évadonként váltakozó. Idén a válogatók túl szélesre tárták a kaput, emberfia nem tudta követni azt a majd negyven produkciót, amit június 19–28. közé sűrítettek. Ráadásul, sok gyenge, jó esetben középszerű előadás is beáramlott a nagy merítéssel. Jóval szigorúbban kellene rostálni, már csak a színházak szakmai serkentése céljából is, hogy legyen tétje a jelenlétnek, a kiválasztásnak. Mi tagadás, a legtöbb társulaton az elkényelmesedés jelei mutatkoztak, annak tudatában, hogy egy-két produkciójukat így is, úgy is beválasztják.
Fél kezemen meg tudom számolni, hány elfogadható előadásban volt részünk, nagy élményben pedig egyszer sem. A legtöbb díjat – joggal – végül a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház vitte el; a rendező Bocsárdi László, aki több budapesti teátrumban is dolgozott már, és nem egy díjjal büszkélkedhetik, ezúttal is letette a garast. Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnője a szakmai és morális felelősségérzet szellemében fogant. Megdöbbentően érzékletes képekben bontakozott ki a rendező eredeti látomása, nem lubickolt – mint sokan mások – öncélú ötletekben, minden mozzanat hajszálpontos és kidolgozott volt. A hatalmi játszmák kegyetlen manipulációi borzongatták a nézőt, s a gyilkosságba torkolló morális gátlástalanság darabbéli (és színpadi) mechanizmusának tanúja lehetett. És egy felkavaróan katartikus finálénak.
Yvonne, burgundi hercegnő (Tamási Áron Színház, rendező: Bocsárdi László)
Mondják, érkezésem előtt kitett magáért a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház a Liliomfival, a székelyudvarhelyi színház a Yermával, a Komáromi Jókai Színház A borral (Gárdonyi), a szabadkai Népszínház a Szomorú vasárnappal. Ottlétem hat napján nem volt ilyesmihez szerencsém. Legfönnebb a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat Nő a múltból című előadása utalt színészi profizmusra, rendezői leleményre – egy amúgy közhelyekből építkező színjáték során. S ha nem is bővelkedett képzelőerőben, friss színész játékot hozott a gyergyószentmiklósiak Figaro házassága (Beaumarchais prózában).
Volt szerencsém viszont olyan produkciókhoz, amelyeknek kiválasztása egyértelműen baklövés volt. Elképesztőnek találtam a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Paravarieté című totálisan amatőr varieté-paródiáját. E-mail-szerelem, money-money-money című, felszínes „menedzser-filozófia” sablonkban elbeszélve – íme a székelyudvarhelyi Nézőpont Színház Love and Money (D. Kelly) című előadása. Közhely-kollekció szövegben, játékban, színrevitelben – ez uralta a temesváriak Közeleg az idő című podukcióját. Keserű szájízzel maradtam: félő, hogy ezek az álságos, életünket puszta banalitásokban megjelenítő, ám „trendinek” képzelt témákat megragadó darabok eluralják az egészségesnek hitt „végeket” is. Vagy úgy hiszik, csak akkor válogatják be őket a várdai fesztiválra?
Metz Katalin
