Arról, hogy Magyarországra hogyan hatnak a globális folyamatok, a különféle világi sajtóorgánumokban megannyi véleménnyel találkozhatnak olvasóink. Az alábbiakban olyan gondolatokat olvashatnak, amik talán érdemesek a meg- és továbbgondolásra, hiszen olyan szakemberekkel beszélgettünk a válság egyházunkat is érintő hatásairól, következményeiről, akik jól ismerik annak gazdálkodását.

Magyarországon nemcsak a magánszemélyek, de az intézmények sem tudják kivonni magukat a válság hatásai alól. Különösen azok nem, és ilyenek az egyházak is, amelyek jelentős mértékben kapcsolódnak az állami költségvetéshez. Ennek az érvényesülése a jövő évi költségvetési terv, amely – a kormány egyoldalú, az egyházak egyetértését nem bíró javaslata szerint  – a tavalyi évhez képest jelentős mértékben csökkentené nemcsak az egyházak közvetlen, de az állami feladatokat ellátó egyházi intézmények normatív támogatását is.

Fontos megemlíteni az 1%-os felajánlások várható sorsát is. A pénzügyi válság nyomában érkező gazdasági recesszió a munkahelyek tömeges megszűnését okozhatja, aminek egyenes következménye a befizetett személyi jövedelemadó összegének, és így a potenciálisan felajánlható 1%-oknak a csökkenése is, hogy a hozzá tartozó állami kiegészítés ilyen módon történő további apadását már ne is említsük. Ugyanez a helyzet a megszorítások miatt befagyasztott, azaz nem növekedő bérek és a kifizetetlen 13. havi juttatások esetében is. Ezek a hatások – az adózás és a felajánlás rendjéből fakadóan – elhúzódva, 2010-ben válnak majd érezhetővé.

Az egyház önfenntartó képessége nincs arányban a végzett feladatokkal. Az egyház egyre szélesedő és növekvő tevékenységi körének, felvállalt feladatainak finanszírozhatósága saját gazdasági erő hiányában egyre nehezebb. A második világháború utáni államosításkor elvették az egyház teljes vagyonát. Ebből a kárpótláskor azokat a vagyonelemeket kapta vissza, amelyek tovább növelik a költségeket (intézmények, műemlék épületek). Azok a vagyonelemek, amelyek pénzt termelnének (bérházak, földek), nem kerültek vissza az egyházhoz.

A jelen helyzetben úgy tűnik, hogy a rendszerváltozás után kialakult egyházfinanszírozási gyakorlat – amelyben jelentős része van az állam oldaláról a pénzbeli kárpótlásnak, az 1%-os felajánlásoknak és egyéb tételeknek, másik oldalról természetesen az egyháztagok hozzájárulásának – nem lesz fenntartható. A jövő egyik nagy feladata ezért valószínűleg a belső gazdálkodási rend átalakítása lesz – és ez vonatkozik az egyház összes szintjére a gyülekezetektől a Zsinatig –, ami lehetővé teszi, hogy hosszú távon egy olyan fenntartható szervezet alakuljon ki, amely az egyház céljai szerinti tevékenységek végzésének ad keretet.

El kell tehát gondolkodni azon, hogyan tudja az egyház a tevékenységét fenntartani, és hozzá ebben a viharos időszakban a gazdasági hátteret biztosítani. Látható, hogy alapvető változások zajlanak le a világban és Magyarországon is, amelyek alapvető változásokat generálhatnak majd az egyházban és annak finanszírozásában egyaránt. Ezekhez az alapvető változásokhoz minden bizonnyal szemléletváltásra is szükség lesz egyházunkban, és innen nézve ez a válság paradox módon pozitív is lehet a számunkra, mert az új megoldások közös keresésére ösztönözhet bennünket.

Minden szinten fel kell térképezni és hasznosítani kell azokat a saját, meglevő erőforrásokat, amelyekből az egyház a működéséhez szükséges anyagi alapokat meg tudja teremteni. Legkézenfekvőbb gazdasági tevékenységek, vállalkozások indítása. Ha egyelőre elszigetelten is, de léteznek már ilyen kezdeményezések, legfőképpen a turisztika területén. Ezzel a területtel egyébként egy tanulmány keretében – A magyarországi egyházak mozgástere a gazdasági szférában címmel – a Confessio 2005/1 száma foglalkozott részletesebben.

A nyugat-európai példák többsége is azt mutatja, hogy az egyházak állami finanszírozása visszahúzódóban van, és e helyett az öngondoskodásnak ott is egyre nagyobb szerepe van. Mindenképpen figyelembe kell venni azonban, hogy ott nem volt államosítás és az egyházakat valamint a társadalmat megnyomorító több évtizedes diktatúra. Az európai modell tehát egy hosszú távú, szerves fejlődés eredménye.

A különféle feladatok finanszírozása érdekében nyugati testvéreink jelentős vagyoni alapokat halmoztak fel, amelyek jelentős hozamokat termelnek. A Finn Evangélikus Egyház például 1999-ben 300 millió euróval indította el nyugdíjalapját, ma már 800 millió euróval gazdálkodnak. A német evangélikusok 40 milliárd eurónyi nyugdíjalappal rendelkeznek. Nyugat-Európában természetesen más alapok is vannak: például a fejlesztéseket is ilyen forrásokból fedezik, de elképzelhető akár missziói, diakóniai vagy más területek működését finanszírozó alap is.

A Magyarországi Református Egyháznak egyelőre csak egy ilyen forrása van: három évvel ezelőtt különítette el lelkészi nyugdíjalapját, aminek jelenlegi értéke 2 millió euró, azaz hozzávetőlegesen fél milliárd forint. Ez jelentős változás a korábbiakhoz képest, hiszen ez az alap garantálja azt, hogy az egyház ne kerüljön olyan helyzetbe, mint a magyar állam, azaz ne a folyó befizetésekből kelljen a folyó kifizetéseket teljesítenie, tehát ne a költségvetésből kelljen kipótolnia a nyugdíjakat.

Az egyház működésének állami forrásai alapvetően két részre oszthatók: az egyik az állami feladatokat átvállaló intézmények (például iskolák, idős- és fogyatékosotthonok, kórházak) normatív és kiegészítő támogatása, a másik a főleg hitéleti, missziói és adminisztrációs tevékenységekre fordítható egyéb támogatások. A fentiekben ez utóbbi kiváltásáról volt szó, mert az előbbiről természetesen semmiképpen sem mondhat le az egyház, hiszen adófizetők számára nyújt ezekben az intézményekben szolgáltatásokat, így joggal számít azok adóforintjaira is.

Európában azonban nemcsak az egyházak anyagi helyzete más, hanem az állam hozzáállása is az egyház állami feladatokat átvállaló tevékenységéhez. Mert ha hitéleti, missziói és adminisztrációs feladatait nem is finanszírozza, az állami feladatokat átvállaló oktatási, szociális és egészségügyi intézményeket az állami és önkormányzati intézményekkel egyenrangúan kezeli, tevékenységüket kétoldalú megállapodások alapján, normatív módon, megfelelő mértékben támogatja. Ezzel szemben ma Magyarországon az alacsony alapnormatíva és a nem egyszer önkényesen visszatartott kiegészítő támogatás miatt egyházainknak a hitéleti, missziós és adminisztrációs keretből kell átcsoportosítaniuk az átvállalt állami feladatok ellátására.