Magyarországon a 15. század végére egyre sürgetőbbé vált az igény egy egységes törvénykönyv létrehozására. Ennek hiányában ugyanis az ország különböző részein eltérő törvénykezés, jogszolgáltatás folyt, nem egyszer az Aranybulla rendelkezései vagy csak a szokásjog alapján. Mindez azt jelentette, hogy a zűrzavaros állapotok közepette ugyanazon bűncselekmény megítélése, büntetése más és más lehetett.

A visszás helyzeten már az 1387-1437 között uralkodó Zsigmond és az 1458-1490 között uralkodó Hunyadi Mátyás is segíteni próbált, de lényegi előrelépésre csak a különben gyengekezű II. Ulászló uralkodása (1490-1516) idején került sor.

Ulászló az egységes jogtár összeállításával előbb Horváth Ádám ítélőmestert, majd a nyolcados törvényszéket (a nagy ünnepek utáni nyolcadik napon összeülő törvényszéket) bízta meg, de ezek nem boldogultak a feladattal. Így esett a választása a köznemesi sorból származó, de igen ambiciózus és legalább annyira tehetséges Werbőczy István jogtudósra, akiből később királyi ítélőmester, majd nádor lett.

Werbőczy tízévi megfeszített munka után az 1514. október 18-án, a Dózsa-féle parasztháború leverése után néhány hónappal összeülő országgyűlésen mutatta be hatalmas munkáját. A latinul íródott, Opus Tripartitum juris consuetudinarii inclyti Regni Hungariae, azaz A nemes Magyar Királyság szokásjogának hármaskönyve címet viselő jogtárat az országgyűlés az 1514:LXIII. törvénycikkben helyeselte és november 19-én a király is megerősítette azt. Formálisan azonban soha nem hirdették ki, így a közhiedelemmel ellentétben törvényerőre sem emelkedett. Ugyanakkor, miután Werbőczy 1517-ben saját költségén kinyomtatta (első magyar fordítása 1565-ben készült el), a három részre szakadt országban a Hármaskönyv az egység szimbóluma lett. A mű több mint ötven kiadást ért meg, ezzel sokáig a legtöbbször kiadott magyar könyvek közé tartozott.

A Hármaskönyv előszóra (Prologus) és három részre (partes) tagozódik, a részek címekre (titulus) vannak felosztva, az előszóban 16, az első részben 134, a másodikban 86, a harmadikban 36 cím található. Az első rész a nemesi magánjoggal, a második a nemesi perjoggal, a harmadik a városi és jobbágyi joggal foglalkozik, valamint ott találhatók az 1514-es paraszttörvények. Az első rész tartalmazza a nemesek négy fő szabadságáról (személyes szabadság, királyi bíróság alá tartozás, adómentesség és ellenállási jog) rendelkező passzust, és ez fejti ki a magyar történelemben oly nagy jelentőségre szert tevő Szent Korona tant is.

A Tripartitum szerint a Szent Korona az államhatalom szimbóluma, amelynek tagjai a király, az ország nemesei és szabad városi polgárai (a jobbágyság viszont nem). A nemesek és az uralkodó között kölcsönösségi viszony van, mert a királyt a nemesek választják, a nemeseket pedig a király kreálja, és törvényt csak ez a két tényező együttesen hozhat. Ez a felfogás akadályozta meg, hogy az uralkodó az országgal saját tulajdonaként rendelkezzen, egyben a nemzet önállóságának és függetlenségének jelképe lett.

A Hármaskönyv a magyar jog elismert gyűjteménye, a törvénnyel egyenlő erejű jogforrás lett, 1848-ig használták, sőt egyes rendelkezései egészen 1951-ig érvényben maradtak.