Tisztelt hölgyeim és uraim!
Tisztelt ceglédi polgárok!
Kedves földijeim!

Gyakran éri az a vád a magyarságot, hogy még az ünnepnapjai is szomorúak. Aki a kedvünkért finomabban fogalmaz, vagy aki árnyaltabban szeretne bírálni bennünket, az a keserédes szót használja. Bizony mi is gyakran kapjuk magunkat azon, hogy lehajtott fejjel, összevont szemöldökkel emlékezünk történelmünk nagyjaira és azok tetteire.

Sírva vigad a magyar – tartja a mondás, ami bizonyára nem véletlenül, nem megalapozatlanul született.

De vajon miért vagyunk ennyire pesszimisták? Vajon a borúlátás, a szégyenkezés, a győzelmek helyett a veszteségek kényszeres számba vétele, a kudarcorientáltság, a sikertelenség naplózása valóban törvényszerűen a magyar néplélek sajátja? Tényleg mindig a rossz oldalra álltunk? Szerencsétlen nép, meg nem értett  ország, mellőzött nemzet vagyunk? Egy olyan közösség, amely még mindig a saját, több mint ezer éves történelmének foglya?

Szeretnék hinni abban, hogy nem. Már nem. Sőt megpróbálom bizonyítani önöknek. És erre mi lehetne kínálkozóbb alkalom, mint augusztus huszadika, államalapításunk ünnepe...?

Kétségtelen tény, hogy históriánk bővelkedik olyan drámai eseményekben, amelyek emléke a legbizakodóbb hazafinak is képes a kedvét szegni. A tatár, a török, a labanc, a német és az orosz elnyomás, a ’48-as és az ’56-os forradalom leverése, a kettő között pedig két vesztes háború és a jövőre száz éves trianoni békediktátum máig vérző, nyílt sebek a nemzet lelkén. A gyógyuláshoz pedig oly kevés béke és szabadság adatott meg nekünk történelmünk folyamán... 

Csoda hát, ha irigykedve, sőt gyanakodva nézzük más, a magyarnál semmivel nem különb népek büszke öntudatát? Csoda hát, ha földrajzi elhelyezkedésünknél fogva mindig is Európa, sőt a Nyugat és a Kelet közötti ütközőzóna, a nagyhatalmak prédája vagy átjáróháza voltunk? Csoda hát, ha másokról úgy beszélünk, mint akik Európa vagy a világ „szerencsésebbik felén” születtek? Nem az. Történelmi szükségszerűség. Egy kompország kényszerpályája.

Ne szégyelljék hát magukat, ha olykor feltör önökből a Himnusz keserűsége, elnyomva a Szózat optimizmusát. Ugyanakkor arra kérem önöket, hogy velem együtt tegyenek meg mindent a múlt feldolgozásáért, a magyar fej felemeléséért, a magyar gerinc kiegyenesítéséért. Meggyőződésem ugyanis – és ezt már István király is bizonyította –, hogy a magyar győzelemre született.

Ha jól belegondolnak, végső soron minden harcunk a mi diadalunkkal végződött. A hódítókat elkergettük. Hol van már a tatár, a labanc, a német vagy a szovjet? Nemcsak nálunk nincsenek, hanem sehol. Birodalmaik jóformán nyom nélkül tűntek el a történelem süllyesztőjében. Az a kicsi nép azonban, amit néha napok vagy hetek alatt is képesek voltak leigázni – a magyar – még mindig itt van! „Él nemzet e hazán!” – ahogyan Kölcsey írta. Nem volt olyan forradalmunk, amelynek véráldozata hiábavalónak bizonyult. 1848 magja a kiegyezésben csírázott ki, 1956 bimbója a rendszerváltásban borult virágba. 

Ma, 2022-ben egy független, szabad, demokratikus jogállamban élünk, és ez javarészt azoknak az úgynevezett vereségeknek köszönhetjük, amelyek felett fájóan sokszor ül tort a „pannon keserűség”. Épp itt lenne hát az ideje, hogy erre a teljesítményre legalább olyan büszkék legyünk, mint az egykori birodalmak örökösei a saját országukra.

A magyar nép, a magyar nemzet és a magyar állam ugyanis több mint ezer éve létezik, és ez párját ritkító eredmény. Több tucatszor álltunk már a nemzethalál küszöbén, de valami mindig visszarántott bennünket az életbe.

1083. augusztus 20-án szentté avatott királyunk, István olyan korban hozta létre Magyarországot, amelyben nem a könnyű út volt a helyes. Ő mégis vállalta, hogy szembemegy azokkal a hagyományokkal, amelyeknek kortársai törvényi erőt tulajdonítottak – elég csak Koppányra, illetve a szeniorátus és a levirátus István által tudatosan megszegett elvére gondolni. Államalapítónk azonban tudta, hogy Magyarország vagy nyugati típusú állam és keresztény ország lesz – vagy nem lesz. Államférfihoz méltó felismerés, szenthez méltó elkötelezettség volt ez.

Kijelenthetjük hát, hogy István nem volt pesszimista. Ő hitt a magyar jövőben, és kész volt tenni, áldozatot vállalni érte. Pedig minden oka meglett volna a behódolásra, a meghunyászkodásra. Ő azonban leszámolt a jövőt megbéklyózó múlttal, kiépítette a világi és az egyházi társadalom intézményrendszerét, és ezzel hazát adott nekünk is. Követésre érdemes példa.

Nekünk is el kell fogadnunk a múltunkat, meg kell békülnünk a történelmünkkel, és ki kell jelentenünk, hogy nem vagyunk vesztes nép. Hogyan is lehetnénk az, ha több száz évvel túléltünk nálunk nagyobb, gazdagabb és erősebb államokat, köztük olyanokat, amelyek a magyar földet ideig-óráig a sajátjukként kezelhették? Tartozunk Szent Istvánnak azzal, hogy büszke, öntudatos és bizakodó országot hagyunk örökül az unokáinkra.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Forró időket élünk, a szó minden értelmében. A szomszédban háború dúl. Ezekben a percekben is dörögnek a fegyverek. Ártatlanok halnak meg, vagy kényszerülnek a menekülésre. Otthonok dőlnek romba. A háború egész Európára, sőt a világ nagy részére kihat. A migrációs válság mellett Brüsszel elhibázott szankciós politikája miatt energiakrízis is fenyeget. Az infláció és az árak emelkednek, és közben még egy évszázados aszály is sújt bennünket, a koronavírus-járvány visszalopakodó réméről már nem is beszélve. Féltjük az új kenyeret, amikor megszegjük, ez az igazság, mert félünk a holnaptól.

Embert próbáló idők ezek, de én inkább úgy mondom: közösséget próbáló idők. Ilyen időkben összefogásra, összekapaszkodásra van szükség. Nehéz, de közösen meghozott, gyors, határozott és érdemi döntésekre, amelyek időben reagálnak az ajtón dörömbölő kihívásokra. A kormány ilyen döntéseket hoz, és a nemzeti együttműködés rendszere jól vizsgázik. Nemcsak a barát, de a nemzet is a bajban ismerszik meg. 

Együtt ezen is túl leszünk, mint már annyi mindenen az elmúlt ezer évben. Temették már oly sokszor a magyart, de végül mindig mi álltunk más, ránk fenekedő nemzetek sírjánál. Mondtam már, de megismétlem: a magyar győzelemre született.

Európa szíve itt, a Kárpát-medencében még mindig dobog!

Túlélők vagyunk, mert van egy kicsi országunk, amit ránk bíztak, és amelynek sorsra csak rajtunk múlik. Igen, néha megnehezítjük a dolgunkat veszekedéssel, széthúzással, de ha ember kell a gátra, akkor a magyar egy emberként ott van a gáton.

Félre kell hát tennünk évszázadok történelmi kudarcaiból származó sértettségünket, korszakos megosztottságunkat. Kár tovább ápolni régi sérelmeinket, hiba értéknek hazudni azokat, mert vakká tesznek bennünket az érdekeinkre. Az új világrend azokat az országokat hagyja életben, amelyek képesek nemzetállamok maradni, tiszteletben tartják a történelmüket, a szikla szilárdságával őrzik identitásukat, de javaikkal okosan kereskednek, nyitottan a lehetőségekre.

Az út, amelyen járunk, jó út, mert végre a mi utunk és nem másé. Ezt az utat Szent István kardja vágta a magyar ugarba.

Isten éltesse Magyarországot még ezer évig!

Köszönöm, hogy meghallgattak!