Hosszú évekig voltam több mint 30 település országgyűlési képviselője. Mindegyik fontos volt számomra, és ez a választási eredmények ismeretében, úgy tűnik, kölcsönös lehetett. Ez a kölcsönösség a két távoli, szép fekvésű falu esetében még inkább szembetűnő volt.

Magam is átéltem legnagyobb bánatukat: fogy a falu lakossága, a fiatalok elköltöznek, mert nincs helyben munkahely.

Hiába kapott egy közeli cég jelentős fejlesztési lehetőséget, a keletkező munkahelyek nem feleltek meg a képzett fiataloknak. A komoly jövedelmet biztosító gyümölcstermelés is befulladt a járás nagy szörpüzemének bezárása miatt. A fiatalok a városba költöztek, a legidősebbek a temetőbe; egyre több lett az üres ház. Hiába a csodálatos természeti környezet, a szülőfalujukat szerető békés emberek, a jövő kilátástalannak tűnt.

Akkor az történt, ami nemcsak a politikában, de a társadalom életében is gyakori, az előre várható helyett egy egészen más következett be.

A járvány miatti óvintézkedések enyhülésével egyre több érdeklődő jelent meg a két faluban. Az üres házak 80%-a elkelt.

A magyarázat kézenfekvő. A járványt fékező intézkedések, bár szükségesek, de igen megterhelőek voltak. Különösen nyomasztó élmény a bezártság, ha az ember kisméretű városi lakásban él. Sokan úgy gondolták, hogy feladják a városi lét előnyeit, a fogyasztói életformát kiszolgáló üzletek sokaságát, a jó közlekedési lehetőségeket, az ingergazdag utcák forgatagát. Ehelyett

a saját kert, a tágas tér, a természet közelsége és az ismerős arcok élményét nyújtó falu otthonosságát választják, akkor is, ha a megszokottnál szerényebb az infrastruktúrája.

Otthagyták azt az életformát, amire szocializálódtak, és választották azt, amire vágyódtak. Nyilván egyéne válogatja, hogy ez a váltás mennyire lesz gördülékeny. 

Amikor ismerősöm elmesélte a felgyorsult betelepülést, rögtön azt kérdeztem, ugye nyugdíjasok? Többségében gyermekes család, volt a válasz. Miért gondoltam, hogy a kiköltözők nyugdíjasok? Talán azért, mert az ember az idő múlásával kezdi élhetetlennek érezni a nagyvárost, feltűnik neki, ami addig nem, például hogy az ablaka alatt elzúgnak a járművek, vágyódni kezd a jó levegőre, a természeti környezetre és a csendre. Ugyanakkor érthető a fiatalok vonzódása az épített környezet szépsége, a nagy baráti társaság, az izgalmas események sokasága iránt.

Mindez azonban nem csupán a családok életét, hanem a társadalmi együttélést is mélyen érinti. Kultúra kérdése, hogy valaki tapintatos beköltöző, vagy nagyképű „gyüttment”, illetve befogadó őslakos, vagy pöffeszkedő „bennszülött”. Na, ez a szociológus terepe. 

A kiköltözés-beköltözés jelenségei kicsiben hasonlítanak ahhoz, mint amit Közép-Európa a migráció kapcsán átél. Jogos igénye a befogadóknak, hogy meg akarják őrizni életformájukat és értékeiket. Az esetleges bevándorlók pedig vagy alkalmazkodnak, vagy nem.

A dolog természetéből adódó sajátságok, mint a létszám és a saját kultúra ereje, előbb-utóbb eldöntenek mindent. A nyugati országok esetében két dolog világos. A csökkenő lakosságszám vákuumot teremt, ez vonzza a beáramlókat, a feladott identitás pedig jogossá teszi a kérdést, mi a fenét védjenek?

Itthon a beköltözés, ha kölcsönös jó szándék kíséri, békés gazdagodást jelent, ha ez hiányzik, folyamatos feszültséget eredményez. Néhány napja jártam egy szép fekvésű zempléni faluban, ahol a megüresedett házakat folyamatosan vásárolják fel a közeli város lakói. A történetünk szempontjából nem az a fontos, hogy ez a város Kassa. A betelepülők továbbra is ott dolgoznak, hiszen bő fél óra alatt beérnek a munkahelyükre, lakni pedig hiányos nyelvismerettel is lehet. Vendéglátóm elmesélte, hogy új szomszédai szóvá tették, hogy ugat a kutyája. Ő azt válaszolta, hogy ez falu, itt senkit nem zavar, ha ugat a kutya. Nem az a kérdés, hogy kinek van igaza, hanem van egy helyzet, amit jól kell kezelni.

Az egyik fél úgy érzi, hogy szülőfaluja, ahol családja generációk óta él, áldozata lesz a nagyképű megmondóknak, akik a maguk világára akarják formálni őket. A másik fél azt mondja, megvettem a házat, ugyanolyan jogaim vannak, mint a kirekesztő bennszülötteknek. 

Szerencsére találkoztam jó példákkal is, amikor a beköltözők élvezik azt a világot, ahová befogadták őket. Hogy mi volt előbb, a jó szándékú alkalmazkodás vagy a barátságos befogadás, ki tudja – de hogy a kettő feltételezi egymást, az biztos.

Az eredetileg a Mandineren megjelent írás szerzője, Harrach Péter a KDNP országgyűlési képviselője, a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség elnöke