49. hét

  49. hét november 30–december 6.
A hét témája: 
Ki a mérvadó?

A héten a baloldali sajtóban központi helyet foglalt el az Országgyűlést a költségvetés elutasítására felszólító közgazdászok froclizása. Kiderült gyorsan mindegyikről, hogy jobboldali, sőt mitöbb egész egyszerűen fideszes pártkatona. Más nyilván nem is lehet, akinek bármiféle aggálya adódna a komoly „nempolitikus”, „szakértői” kormányunk válságkezelési módját illetően. Hiszen azt, széltében-hosszában dicsérik a világban a „haladó” gondolkodású politikusok és „szakértők” Brüsszeltől Washingtonon át fekete Afrikáig. (Kérdés persze, hogy a dicsérők mindezt megtennék-e a saját országukban, illetve ha igen, vajon milyen hatással lenne rájuk nézve?) Nagyon úgy tűnik a dolog, hogy társadalmi „párbeszéd” fontosságáról oly sokat és jóízűt merengők megint eljutottak ahhoz a bájos sémához, ami ismerhető a magunk mögött hagyott két évtizedből, és ami úgy hangzik, hogy aszondja: „mérvadóak”, „szakmailag hitelesek” és természetszerűleg „függetlenek” azok a „szakemberek”, akik a mi véleményünket osztják, míg akik ezzel esetleg nem értenének egyet, mást és másként látnak, hovatovább előrevivőnek is mást utat tartanának üdvösnek, mint azt, amin éppen évek óta megyünk az ismert „eredmények” által övezetten, nos azok egész egyszerűen hülyék, inkompetensek, plusz még véleményükkel ki is szolgálnak egy politikai pártot, ergo pártkatonák.

Vajon tényleg ennyire egyszerű, egyszínű lenne a világ? Vajon a „mérvadóság” ilyetén értelmezése valóban nem szolgálna politikai-hatalmi érdekeket?

„Egy úr: Hozott isten! Szép, hogy meglátogatsz.

A másik: Hallom, hogy beteg vagy, azért jöttem. Egy hét óta nem jársz ki. Influenzád van?

Az egyik: Nem. Amíg a népszínházi pályázat sorsa el nem dől, nem mozdulok ki a házból.

A másik: Miért?

Az egyik: Mert félek, hogy még jobban belekeveredem a pletykába, a bajba, a kellemetlenségbe.

A másik: Hogy érted ezt?

Az egyik: Megmondom, mi történt velem. A minap zenéről volt szó egy társaságban. Azt mondom minden különösebb ok nélkül: »Én Mascagnit tartom a legnagyobb élő olasz muzsikusnak.« Azzal hazamegyek, nyugodtan. Három nappal ezután találkozom Preyer Hugóval, a Sasok főemberével. Udvariasan köszönök neki, nem fogadja a köszöntésemet.

A másik: Miért?

Az egyik: Mert Mascagnit dicsértem.

A másik: Meg vagy őrülve?

Az egyik: Nem. De az eset a következő: Mascagni vetélytársa Puccininek. Puccini legnagyobb pesti pártfogója Máder, az operai direktor, aki Puccini-műsort csinált, dirigálta a Toscát és a Pillangókisasszonyt, szóval exponálta magát Pucciniért. Aki ezzel szemben Puccini ellenfelét dicséri, az természetszerűleg állást foglal a Puccini-párt, tehát Máder ellen is. Így hát megharagudtak rám azok, akik Mádért óhajtják népszínházi igazgatónak. Ellenben védelmükbe vettek azok, akik Mádért nem akarják, tudniillik: a Ditrói-párt. Mascagni dicséretéért tehát tüntetőleg ünnepelt engem Brüll bácsi, a közszeretetben álló városbíró, a népszínházi bizottság tagja, mert ő jó embere és pártvezére Ditróinak. Ámde Brüll bácsi a Vázsonyi pártjához tartozik, s így én népszerű alak lettem a demokraták közt, és egy partvacsorán felköszöntöttek, mint a demokrácia új zászlóvivőjét. Persze azonnal beírtak a fekete könyvbe ezért a Sasok, és azt beszélték rólam a városban, hogy egy korrupt sertés vagyok, és az egészet azért csinálom, mert bele vagyok keverve a Schönbergerné-ügybe, és kilenc leveseskanalat loptam a bárónétól, ezért tartok a demokratákkal, ezért foglalok állást Vázsonyi, illetve Brüll bácsi, illetve Ditrói mellett és Máder, illetve Puccini ellen, azaz: Mascagni mellett. Természetes tehát, hogy az ilyen embernek Preyer Hugó, aki tüzes politikus és tetőtől talpig gentleman, nem köszön vissza.

A másik: Most már értem.

Az egyik: Hát inkább megvárom a végét. Most már emiatt úgyis vége az öcsém karrierjének, aki színész a Nemzetinél, mert megtudták, hogy én, a bátyja a vígszínházi direktort pártolom, és a Vígszínház különben is rokonságban van Vázsonyival, és így a fiú most nem fog szerepet kapni, mert Somló máris kedvében akar járni a kultuszminisztériumnak, amely alá kerülni fog, és nem bolond játszatni egy fiatal színészt, akinek bátyja az ellenszínház igazgatóját pártolja, és így a kormány politikai ellenségével szűri össze a levet. A fiúnak azonban jó hangja van, és ki akar vándorolni Amerikába énekesnek, már váltott is jegyet, de nem a Norddeutsche Lloydon, amiből megint az következik, hogy én Polónyiék ellen, tehát a Sasok ellen, tehát Brüll bácsi mellett, tehát Ditrói mellett, tehát Máder ellen, tehát Puccini ellen, tehát Mascagni mellett foglaltam állást.

A másik: Úgy van.

Az egyik: Mondok tehát magamban: az ilyen világvárosban, mint Pest, nem a legjobb politika-e az, hogy az ember beteget jelent, és nem megy ki a házból, amíg a dolog el nem dűlt?

A másik: Ez a legjobb.

Az egyik: És most gyújts rá egy cigarettára, és ülj le. Elzongorázom neked a Parasztbecsület intermezzóját, azt a cserfán csicsergő rézangyalát neki, ha már tönkrement miatta a családom boldogsága…”

(Molnár Ferenc: Pletyka)

+

„Emlékeznek az »egydolláros fizetésű férfiakra«? ők voltak az amerikai gazdaság legragyogóbb csillagai, azok a felelős legfelső vezetők, akik önként vállalkoztak, hogy a súlyos válságok idején, beleértve a két világháborút is, megmentik az USA kormányát a saját tehetetlenségétől. Akkoriban mindenki meg volt róla győződve, hogy a washingtoni politikusoknak nincs elég sütnivalójuk a nemzeti szükséghelyzetek megoldásához. Olyan üzleti géniuszok siettek segítségükre, mint Robert McNamara, a Ford autógyár csodagyereke, aki a vietnami háború idején a Pentagont irányította. Mivel a kormányzat nem fogadhat el ingyenes szolgálatokat, ezek a férfiak szimbolikusan évente egy dollárt számítottak fel munkájukért, ami csak még önzetlenebbé és valószínűleg még alkalmasabbá tette őket az általuk vállalt feladatokra.
Hamarosan általánosan elfogadott nézetté vált, hogy az üzleti pálya tele van sztárjátékosokkal, akik képesek és hajlandók is rendbe tenni a washingtoni zűrzavart. Ennek eredményeként aztán a politikusok elkezdték üzletemberként feltüntetni magukat. Sokan ujjongva fogadták, amikor egyes politikusok menedzseri tapasztalataikat hangoztatták és komolyan azt ígérték, hogy az amerikai kormányzatot úgy fogják vezetni, »mint egy üzleti vállalkozást«.”

„Barack Obama (…) Mr. Spock szerepét tölti be a politikusok között: kizökkenthetetlen, érzelemmentes és mindig annyira higgadt, mintha ő is a Vulkán bolygóról érkezett volna. Beszédírója, John Favreau azt mondta, hogy az iowai előválasztásokon aratott győzelemre adott reakciója alig különbözött attól, mint amikor New Hampshire államban veszített…"

+

„Obama olyan munkatársakat választott ki kampányához, akiknek személyisége közel áll a sajátjához. Ahogy ő fogalmazott: »olyan embereket, akik nyugodtak, akik nem hajlamosak sem a túlzott lelkesedésre, sem az elkeseredésre«. Az eredmény egy olyan stílusú kampány lett, amelyet a tudósítók hamarosan a »semmi dráma, Obama« néven kezdtek emlegetni.”

(Barry Libert–Rich: Faulk: Obama)

 

Mindenért az ellenzék felelős, kezdődő MSZP-kampány

A hét baloldali sajtóját alapvetően három momentum határozta meg. 1. Az ellenzék, nyilván elsősorban Orbán Viktor támadása. Az ívben van azért néminemű báj, ahogyan a kétségbevont külföldi találkozóktól, az antikommunista attitűd és a kapcsolatépítés közötti számonkért ellenmondástól az influenza kapcsán egészen eljutnak a par excellence „legyilkosozásig”. 2. A kormányzó kisebbség kezdődő kampánya. Úgy fest, ahogy  formát ölt az MSZP gyaníthatóan nem végleges, de megfogható kampányhadrendje, a baloldali média hozzálátott Mesterházy Attila felépítéséhez. 3. Bajnai Gordon mennybemenesztése. Újabb tagokkal bővült azon külföldi tekintélyek sora, akik csudálatos eredményként értékelik a magyar „válságkezelést”, és szinte egyöntetű vélemény, hogy jó lesz nekünk; mondható lenne, miénk lesz a jövő – persze ha megérjük. Sólyom László japánban bírálta a közös levelet író külföldi nagykövetségeket, a köztársaság elnöke azt mondta Kiotóban, nem érti, milyen erkölcsi alapról bírálják Magyarországot a levélírók. Eldőlt, hogy a „mérvadó” és természetesen „független” Debreczeni József az MDF színeiben indul a jövő évi választáson. A „modern konzervatívok” magyarországi pártja nagyobb sebességbe kapcsolt, vélhetőleg fontos szerepet szánnak a formációnak a Jókai utcában.

Ha össze akarnánk foglalni a baloldali sajtóban héten megformált Magyarország képét nagyjából odajutnánk, hogy: van itten egy olyan ellenzék, amelyiknek nincs egy igaz, komolyan vehető szava sem, lényegében maga a léte az oka az országot gyötrő nyavalyáknak. Nincsen egyetlen rossz momentuma a magyar életnek, amely mögött ne lehetne felfedezni a parlamenti ellenzék kártékony munkáját – természetesen személyesen Orbán Viktorét is –, de ha valaki találna is ilyet, illő gyanakvással kaparja csak meg a felszínt, mert a második, esetleg a harmadik réteg hámlása után bizonyosan rátalál. Mindegy szinte, hogy miről van szó (külföldi kapcsolatok, büdzsé, kampány, kampányfinanszírozás, korrupció, influenza), mindenről az ellenzék tehet, ő felelős érte. „Minden vonatnak mindegyik, mindegyik ablakában ő” – idézhetnénk Cseh Tamást. Nyilvánvaló, hogy a bármi áron való hiteltelenítés a cél, a politikai inkompetencia és az emberi gyengeség legpusztítóbb elegyének a kikeverése, ami mellé társul a folytonos riogatás egy ilyeténre festett erő nagyarányú választási győzelmével. Adódnának persze kérdések, olyanok, hogy: Ha mindez úgy, ahogyan írva van, vajh hogyan is állhat nagyarányú győzelem kapujában egy ilyen pártszövetség?
Ki irányítja Magyarországot évek óta, mert annak valószínűleg hatással kellett lennie a folyamatokra? ésatöbbi, ésatöbbi. Tudható, az ilyen kérdések fontosak lennének egy normális nyilvánosságban, de nem a magyarban. Más az elkövetkező hónapokban sem várható, az érdeklődő és kockáztatni szeretők leginkább arra fogadhatnak, a baloldali sajtó mikor találja ki a magyar parlamenti ellenzék tevékenységének szerepélt a globális felmelegedésben.

Elfogadták a kormányzó kisebbség választási listáját, ezzel lényegileg véglegesnek tűnhet (gyaníthatóan nem az) az MSZP választási hadrendje. Volt mindjárt kis Szili–Gyurcsány háziasszó, ami jobb ha senkit sem téveszt meg, sokkal inkább tetszik kigondolt koreográfiának, mint tényleges konfrontációnak. A baloldali sajtó elkezdte felépíteni Mesterházy Attilát, igaz kicsit tétován, mintha magukat is győzködnék arról, hogy ő lehet az MSZP messiása.

Közben folyik Bajnai Gordon mennybemenesztése, és az eredményeink kozmetikázása. A rengeteg külföldi dicséret mellett – gondolja az ember –, lehet, hogy itt sem ártana érezni valamit abból a fenemód hangoztatott jó helyzetből. De mint tudjuk, az mindig néhány év távlatában van előttünk.

Mennyi az idő?


„Mert nekem a megfigyelés már második természetemmé vált. A fület megvesztegeti a szépen csengő szó, az agyat egy jó argumentum, egy tetszetős gondolat, de a szemet nem lehet megcsalni. A szem szuverén. A szem nem engedelmeskedik senkinek, úr nincs fölötte.

Igaz, hogy néha olyat is megfigyel, amit már mások előbb észrevettek, mint ahogy Antonius és Cleopatra-féle világtörténelmi hírű halászaton egy heringet fogott ki horgával a tengerből. De mindegy, azért a tenger mégis érdekes maradt titokzatos csodás lényeivel,és érdemes a szörnyű fenekére benézni.

Ne tessék azt gondolni, hogy én csak a Házban figyelek, mert azok az urak különösen érdekelnek, mint emberi nagyságok. Óh dehogy. Engem nem érdekelnek különösebben, de én mindent szeretek megfigyelni. Szenvedélyem és főmulattságom. Nem fektetek rá nagy súlyt, nem is dicsekszem vele, csak éppen olyan szokásom, mint a köhécselés. Köhögök és figyelek. Nem tehetek én erről. De azért sokra becsülön a dolgot. És ha kultuszminiszter volnék, mindjárt tanszékeket állítanék fel, melyekről megfigyelni tanítsák a gyerekeket.

Én a magam csekély  házikörömben így járok el. Az ablakhoz szólítom akis fiúcskát.

– Nézz ki fiam, Bercike, és mondd meg hány óra van?

A gyerek a szomszéd szobába akar szaladni, hol a falióra ketyeg.

– Hohó! Nem oda Buda. Innen az ablakból nézz szét az utcán s azokból a jelekből állapítsd meg az órát, amelyeket lent látsz.

– Hja, azt nem lehet – hökkent meg a fiú.

– Ejh dehogynem. Hát vegyük csak szemügyre, mi történik künn. Egy takarítónő amott ebédet visz az egymásra rakott porcelán edényekben. Ez azt jelenti, hogy tizenkét óra elmúlt. Íme az első támpont. Most már hajolj ki egy kicsit, vannak-e már kávézók a sarki kávéház leanderei közt? Úgy? Még nincsenek? Tehát megint van egy elhatároló pontunk, hogy még nincs egy óra, mert egy óra táján már kávéznának a külvárosi emberek. Positive vehető eszerint, hogy tizenkét és egy óra közt vagyunk.

A fickó nagyra nyitotta a diószín szemeit, mint ahogy a kismacska bámul, mikor az öreg macska először fogdossa szeme előtt az egeret.
Hát már most menjünk tovább, kis buksi, mert ez nem elég, nekünk egy pontos, hogy úgy mondjam, chronometer órát kell, hogy nyújtson az utca tarkasága. nem tűnik fel neked az a kislányka a könyvestáskával a hónalatt?

– Igen apa, a papírkereskedés kirakatát nézi…

– Nos igen. A kis fruska a Szentkirályi utcai leányiskolából jön. Mondjuk, hogy két perccek tizenkettő után lett vége az előadásnak, vegyük ehhez a distanciát, az iskolától idáig, meg azt, hogy a lányka elácsorog a cukrász-és a pipere-boltok előtt, ami kitehet összesen tizenhárom percet; kettő meg tizenhárom az tizenöt, van tehát most egész biztosan egynegyed egyre… Ha nem hiszed, szaladj be a másik szobába és nézd meg.

Lihegve csörtet vissza:

– Éppen pont egynegyed egyre.

– No látod prücsök! – szóltam diadalmasan.

– Látom, látom, apa, de mire való az, mikor úgyis megnézhettük volna?

– Hát arra való, hogy te egy ezüst órát kívántál a születésnapodra és most én egy aranynál is értékesebb szellemi órával prezenteltelek meg, rámutatván a csalhatatlan methodusra, mellyel azidőt mindenkor megtudhatod. s az ilyen órát se igazítani nem kell, se felhúzni…

A gyerek meglehetősen savanyú arcot vágott az új szerkezetű órához, de a tisztelt olvasó, szabad legyen remélnem, nem indul a tacskó nyomdokain, s a »Megfigyelések« című rovatot kegyes elnézéssel veszi némelykor olvasmányai közé.”

Mikszáth Kálmán: Megfigyelések.
Az Újság – első száma, 1903. december

 

Ha az ember mostanság kinéz az ablakán, azt látja, hogy Magyarországon kampány van. Ha a mikszáthi szellemi órával szemügyre vesszük a kampány utcáját, összerakjuk a látottakat, megsaccolható, hogy itt ténylegesen „mennyi az idő”. Nemcsak az, hogy mire épít a baloldal, mivel manipulál, de itt-ott figyelmesen szemlélve a társadalmi problémák és a látótérbe kerülnek.

Nincs nehéz dolga annak, aki ismeretlen, vagy futólag ismert emberek véleményére kíváncsi, aki szeretné megtudni, hogyan vélekednek a választásokról, és a választásokat követő új időszakról. Nincs nehéz dolga, csak nyitott füllel kell járni a közértbe, a villamoson, a játszótéren, a kávéházban etc. Az emberek majd mindenhol „politizálnak”, készülnek a választásokra. A számtalan „úgy sem tud mást senki”, mert „mindegyik ugyanolyan”, „már mindent elloptak, eladtak” szlogenek mellett a legtöbben a biztonságot, a kiszámíthatóságot említik, mint legfájóbb hiányt, mint a leginkább vágyott és szükséges dolgot.

És mintha ezzel az MSZP nagyon is tisztában lenne. Az elmúlt nyolc esztendő alatt  minden megmozdulásuk, minden akciójuk erre az egyszerű óhajra épült. Akkor is, ha a történések (válság, katasztrófális kormányzás, hazugság, növekvő létbizonytalanság)  erősítették ezt az érzést, és akkor is, amikor ezt meg kellett teremteniük. (Rasszizmus, deviza-hitelesek, forint-gyengülés lebegtetése) Ezt a biztonságos érzetet szolgálta a nemzeti csúcs, a konszenzus-teremtés hangoztatása. A helyzet most, a 2010-es kampány előtt sem sokat változott. Talán anynyit, hogy a bizonytalanság érzése a társadalomban erősebb, mint valaha. A kampány felütésénél érdekes ív látszik kirajzolódni. Az ellenzék és vezetői lejáratásáról, karakter-gyilkolásáról, irigységkeltésről, megosztásról áttevődött a hangsúly a félelemkeltésre. Ha jön az ellenzék összeomlik minden, zuhanni fog a forint, a külföld elfordul tőlünk, diktatúra lesz, mindenkinek templomba kell járnia, félelmetes elszámoltatások lesznek, emberek veszítik majd el a munkahelyüket, ártatlanokat fognak bebörtönözni etc.  Érdekes momentum az összetartozás, a nemzeti érzés megpendítése, amelyhez a „a mindannyiunkra leselkedő veszély”, a közös krízis, a közös erőfeszítés jó alapot teremt. Erre a hullámra ültették rá Szili Katalint, aki a félelmet, a szorongást lelkesedéssel, egyféle katarzis generálásának akarásával próbálja majd eloszlatni, illetve Kovács Lászlót, aki a régi idők mára megszépült, biztonságosnak tetsző légkörét idézi fel. A bizonytalanság érzésének kihasználásához kapóra jön még az aféle megcsömörlés, amelyet a folyamatos „veszekedés”, „károgás” jelent. Éppen úgy működik ez, mint a családban, amikor a szülők vitáznak. Egy idő után a gyereket már nem érdekli kinek van igaza, mindkét félre haragszik, csak azt szeretné, hogy legyen már vége az örökös csatának. Ezt az érzést a baloldali kommunikáció igyekszik is kihasználni. Ezzel párhuzamosan Bajnaiékkal megszületett a „higgadt szakemberek” biztonságra törekvő csapata. Ők nyugodtak, nem hajlamosak túlzott lelkesedésre, de nem is keserednek el. Erősek, rendíthetetlenek, biztonságot sugároznak. Kitartanak a maguk „igaza” mellett. Olyan érzése van az embernek, mintha Obama imázsát akarnák felépíteni. „Semmi dráma Obama”.  Ebbe a képbe nagyon jól beleillik Bokros Lajos és Dávid Ibolya. Mesterházy egyenlőre még arctalan. Még nem lehet tudni, hogy milyen szerepbe bújik, mit elegyítenek számára, és azt sem igen lehet még megjósolni, hogy ki lesz majd az igazi befutó. Női katarzis? Tartalékos?  Rendíthetetlen?  Bajuszos? A  közbeszédet, és a kampány hangnemének alakulását figyelve nagyobb tévedés nélkül kijelenthető, hogy a 2010-es választás kulcsa a biztonság érzésére adott válaszokon múlik majd, illetve azon, hogy a társadalom kiről és miről hiszi majd, hogy a biztonságot jelenti.

„Mit várok a leendő kormánytól? valamiféle kiszámíthatóságot. Tegyen rendet. Én nem pénzt várok, nem osztogatást. Azt majd én megkeresem, ha hagyják, ha lehet, ha nem veszik el. Sosem féltem a munkától. Az én apám alkoholista volt. Öten vagyunk testvérek. Én vagyok a legidősebb, úgy hogy már 15 évesen dolgoztam, hogy valamit segíthessek anyámnak. Estin végeztem el a kereskedelmit. Az életem akkor lett könnyebb amikor férjhez mentem. Ha jó társad van, akkor minden könnyebb. Én csak valamiféle rendet akarok. Most csempéztettem ki a konyhát. Öt szakembert hívtam, hogy mondjanak árat. És a legolcsóbbat választottam. Így lehet spórolni, nem úgy, hogy herdálom a pénzt az építkezésekre, ennek is csúsztatok meg annak is, aztán tőled meg még többet veszek el. Te meg nem adod, letagadod, elcsalod. Pedig neked se jó, mert nem lesz nyugdíjad, nem tudsz orvoshoz menni. Tudod hány szerencsétlen munkás jön be ide a boltba panaszkodni nekem? Feketén dolgoznak. Hogy is dolgozhatnának máshogy. A főnökük ha fizet utánuk mindent rendesen, akkor csődbe megy. Az a szerencsétlen meg nem tud orvoshoz menni, ha beteg. Arról már ne is beszéljünk hányszor nem fizetik ki őket, hányszor kapnak késve pénzt, hányszor kapnak kevesebbet. Állandóan rettegnek attól, hogy mikor jön az ellenőrzés, lesz-e pénz befizetni a rezsit vagy megvenni a csizmát a gyereknek. Az lenne a rend, hogy aki dolgozik, az nyugodtan tudjon élni.”

(Egy negyvenes éveiben járó bolti eladónő.)