7. hét

  7. hét február 14–20.
KULCSMONDATOK

„Az az igazság, hogy megint elszednek egy tonna pénzt, és most sem csinálnak semmit. S különben is, ez a Matolcsy úr dolga, majd megcsinálja. Ha véletlenül mégsem, akkor jön egy új Matolcsy úr, akinek persze kell majd adni egy kis időt, hogy teljesen átlássa a dolgokat – a sok csúnyaságot, amit itt hagytak a Gyur­csányék és kialakítsa az elképzeléseit, de addigra a nyakunkon lesz az új választás, amikor már mélyreható szerkezeti változtatásokba felelőtlenség len­ne belefogni – s így megy majd egész az utolsó szögig.”

A Szerk. a Magyar Narancsban
+

„Ha valóban nyugatos értékek mentén önátalakításra készteti a magyar társadalmat, akkor van esélye, hogy pártja ne csak történelmi epigon legyen. Ellenkező esetben jönnek a végeláthatatlan alkotmányos viták és válságok bárminemű maradandó alkotás nélkül.”

Csizmadia Ervin az Élet és Irodalomban
+

„A magyar művészek tiltakoznak a kormány kultúrpolitikája ellen. (...) Ennek a jele volt Schiff András zongoraművész nyilatkozata a kormány és annak rasszista uszítása ellen, valamint filmes alkotók tiltakozása munkafeltételeik tönkretétele ellen. Utóbbit kilenc magyar rendező és 40 külföldi kolléga is aláírta.”

Tarr Béla a Der Tagesspiegelben
+

„A paranoia ellenség. Nem azért, mert hazugságra épül, éppen ellenkezőleg, azért, mert a tényekre adott válasz. De rossz vá­lasz. Arra motivál, hogy alkalmazkodjunk a mindenkori »ezek«  politikai terepszínéhez. Vannak még nálunk konzervatívok, liberálisok, szocialisták, akik leküzdik ezt a bénító félelmet. Van­nak még okosak és bátrak. Egyen­lőre nem nagyon sokan (mint az a bizonyos százháromezer), de remélhetően egyre többen. Minél több fé­lelmet ge­nerál­nak »ezek«, annál töb­ben.”

Heller Ágnes a Népszavában

„Azért találtuk ki az akarat fogalmát, hogy kidolgozhassuk a cselekvés eszméjét. Ez a fogalom a tett gondolatának talapzata. Ha egy reggel arra ébrednénk, hogy elfelejtettük, felednénk a tettnek, a szerzőségnek és a cselekedet értelmének eszméit is.

Ám azzal, hogy megértettük a fogalomnak ezt a szerepét, még tá­volról sem értünk mindent. Akarat – mi is az voltaképpen?

Tedd föl, Olvasóm, hogy szeretsz zongorázni, és legfőbb becsvágyad Chopin Perckeringő-jét valóban hat­van másodperc alatt eljátszani. Lát­juk, ahogy nap mint nap az órára pislogva gyakorolsz. »Mindenképp az előírt idő alatt akarja eljátszani a darabot« – mondjuk majd erről. Mi lebeg a szemünk előtt, amikor ilyenformán beszélünk az akaratodról?

Először is föltesszük rólad, hogy él benned a kívánság, bár tudnád elég gyorsan eljátszani a keringőt. Úgy gondoljuk, hogy szíves örömest cselekednél ekképp. Ha akarunk valamit, azt szeretnénk is. Amit akarunk, azt megkívántuk, s amit érdemes akarni, kívánatos. Paradox hangzása volna, ha valaki makacs gyakorlásodat látván azt mondaná: »akarja, hogy sikerüljön, de nem szeretné«.

Mármost számtalan kívánság él bennünk, de távolról sem mindegyik kristályosodik akarattá. Ha valamelyik akarattá kristályosodik, fölébe kerekedett a többi kívánságnak, és cselekvésre váltó kívánság lett. A kívánságnak tehát egy meghatározott szerepet kell betöltenie ahhoz, hogy akarattá váljék: mozdulásra kell bírnia bennünket, így van ez abbéli kívánságoddal is, hogy eljátszd a keringőt: napról napra a zongorához kényszerít. Ha nem tenné, ha a dolog annyiban maradna, hogy csupán újra és újra meghallgatod a darabot, ak­kor annyi ugyan elmondható volna rólad, hogy él benned a kívánság, bár eljátszhatnád, az ellenben nem, hogy el is akarod játszani.

Hogy kívánságod cselekvésre vál­tó kívánsággá váljék, ahhoz kell, hogy némi fogalmad legyen azokról a lépésekről, amelyek óhajod beteljesüléséhez visznek. Hogy egy kí­vánság akarat kezdi kormányozni magatartásunkat, az annyit tesz, hogy mozgásba lendül egy gondolkodási folyamat, amely az eszközök kiválogatásával foglalkozik. A puszta óhajnak nincs szüksége erre. Ha nemcsak szeretnéd eljátszani a Perc­keringő-t, hanem valóban el is akarod játszani, meg kell hánynod-vetned, miként juthatsz hozzá a kottához, és mikor találsz időt a gyakorlásra. Hogy ily módon a tervező értelem is részese a dolognak, az teljesen egybevág azzal a benyomásunkkal, hogy az akarat sokkal inkább kitölt és uralmába kerít bennünket, mint a puszta óhaj.
Az akarat születésére jellemző, hogy a dolog nem marad meg a puszta gondolati játéknál. Hagyod, hadd szülessék meg benned az eltökéltség, hogy megtedd a szükséges lépéseket. Gondoskodsz a kottáról, bejegyzed az ujjrendet, és kigyakorlod a futamokat. Ebbéli eltökéltséged dönt arról, milyen erős vagy gyönge is az akaratod. Akaraterő és akaratgyengeség abban mutatkoznak meg, mennyire kész valaki ak­kor is megtenni a kívánság beteljesüléséhez vivő lépéseket, ha előre nem sejtett akadályok bukkannak föl, és ha jobban neki kell veselkednie, mint föltételezte.

Az akaratnak vannak határai. Éspedig két fajtából valók. Először is az szab határt az akaratnak, hogy mit enged meg a valóság, és mit nem. Óhajthatjuk a múlt megváltoztatását vagy a világ újrateremtését. Akarni nem akarhatjuk, mert nem megy. Van persze olyan, hogy szélmalomharc: tévedhetünk a le­hetséges határait illetően, és fogcsikorgatva akarhatunk olyasmit, amit csak tévedésből tartunk lehetségesnek. A fanatikus világjobbítók a példák erre. Kiderülhet ellenben az is, hogy akaratunk hatóköre tágabb, mint föltételeztük, mert olyasmi is megcsinálhatónak bizonyul, ami korábban lehetetlennek látszott.

Azelőtt csak szerettünk volna a Holdra repülni; ma már akarhatunk is. A túlfeszített akaratban is, a kishitű akaratban is az mutatkozik meg, hogy szigorúan véve nem a valóság az, ami határt szab az akaratunknak, hanem amit róla gondolunk. Ha másképp tűnik, azért tű­nik másképp, mert – mint amikor a változhatatlan múltról van szó – vannak egyértelmű esetek, amikor mindenki ugyanazt hi­szi.

Az akarat korlátozottságának – másodszor – van valami köze ké­pességeink korlátozottságához is. Talán szeretnél Milánóba utazni, Olvasóm, és a Scalában meghallgatni egy operát. Ez olyasmi, amit nem­csak kívánhatsz magadnak, hanem akarhatsz is. Óhaj, amelyből bátran akarat lehet. Ha azonban a színpadra szeretnél lépni a Sca­lában, és ott áriát énekelni, az olyasmi, amire közülünk a legtöbben csak ácsingózhatnak, de amit nem akarhatnak. Olyan kívánság ez, amely nem válhatik akarattá. Ez­úttal nem azért, mert ilyesmi egyszerűen nem lehetséges ezen a világon. A dolognak sajátlagosan hozzánk és képességeinkhez van köze. Legtöbbünk képtelen úgy elénekelni egy áriát, ahogy azt a scalabeli föllépés megkívánná. Az akarásnak van valami köze a képességekhez. Ahol is persze nem úgy áll a dolog, mintha csak azt akarhatnánk, amire valóban képesek is vagyunk. Bátran akarhatunk olyasmit is, amiről előbb-utóbb kiderül, hogy képtelenek vagyunk rá. Talán hosszasan gya­koroljuk Chopin darabját, hogy aztán megállapítsuk: nem megy. Mégis, aki gyakorolni lát bennünket, mondhatja, hogy »szilárd elhatározásunk«, és mi is joggal mondhatjuk visszatekintve, »mindenképp akartuk«. (...)

Akaratom játéka az, ami a jövő egyik útjára késztet lépnem, s nem számtalan többi út valamelyikére, ami pedig ugyancsak lehetséges volna.”

(Peter Bieri:
A szabadság keze munkája)
Gazdaság, alkotmányozás,<br />Fidesz-diktatúra

A mögöttünk hagyott hét olyan „se íze, se bűze” – ahogyan mondani szokták faluhelyen –volt az ellenzéki sajtóban. Mondható lenne, megpihentek a tudatmódosítás mesterei, végső soron néha mindenkire ráfért, hogy elcsöndesedjen kissé, gondolkodjon (?!), meghányja, vesse, ami volt és felkészüljön arra, ami következni látszik, szóval mondható lenne, hogy csöndesnek tűnő elmélyedés korszakát élik az egyébként elég nagyhangúak, ám ez messze esne az igazságtól. Talán közelebb van hozzá, ha azt tételezzük, igazi kiugró esemény híján hagyják dolgozni mindazt a mérget, amelyet eddig belevittek a közbeszédbe, és amelyről tudható, ekkora koncentrációban is alkalmasak a kormánytöbbség roncsolására. Arra azért mindig van figyelem, hogy a csatározás ne tudjon sem problémák mentén, sem térben lokalizálódni.

Az úgymond csöndesség nagyjából úgy néz ki, hogy nem lehet kiemelni a támadások közül olyan kristályosodási pontokat (talán a miniszterelnök személye kivétel ez alól), amelyekre irányulnának, sokkal inkább igaz, hogy a kormányzó többség tevékenységének egészét éri a tűz. Orbán Viktor hétfői országgyűlési beszéde után nem igazán meglepő módon elég nagy hangsúlyt kapott a gazdaság és az alkotmányozás kérdésköre. Előbbinél az ismert vádak zúdulnak, nevezetesen, hogy a kormány inkompetens, ötletel, foltozgatja a  lyukakat, hiszen amit tesz, az lehetetlen, olyan út nem volt, nem van és nem is lehet… ezt mondja az IMF, az EU meg mindenki. Természetesen e diskurzusban, ha valaki mást mondana az nem számít, az perifériális, bohóc, de mindenekelőtt – természetesen – múltba forduló és nacionalista.

A másik forró téma az alkotmányozás folyamata volt. Ennek okát keresve túl azon, hogy elkezdődött a koncepció országgyűlési vitája, túl azon, hogy az ellenzéki pártok közölték, nem vesznek részt benne – erősítendő azt a nézetet, hogy ez egy Fidesz–KDNP-alkotmány lesz, nem az ország alaptörvénye –, meg kell említeni a szövetség siófoki frakcióülésén lezajlott vitát is. Ez módot adott egyrészt a kereszténydemokraták szapulására, nemlétező entitásként történő láttatására, másrészt felcsillantotta a baloldali sajtóban a kormányzó többségen történő rést ütés oly melegen bizsergető reménykedést.

Elég erősen megjelent az épülő diktatúráról szóló narratíva is.

Gyurcsány Ferenc pénteken évet értékelt, s ugyan nem mondható, hogy nagyon jelentékeny visszhangot keltett volna eddig, de a beszédében feltűnt a „kultúr­har­cos” motívum, természetesen úgy, miszerint a kormányzó többség folytat kultúrharcot. Mind a beszéd, mind a bukott miniszterelnök fellépése a politikai küzdőtérre, várhatóan átalakítja a kommunikációs teret, ahogyan a kultúra örvén történő támadások sem veszítenek semmit intenzitásukból, sőt…

Jobboldali sajtó

A jobboldali sajtó a héten visszavonult arra a területre, amelyen vitathatatlanul produktív: az ellenfél színen tartása többnyire sikeres. Ahol a kormányzatot akarja prímer szándékkal segíteni, ott helyenként bávatagságba téved.

Szélsőjobboldali sajtó

A szélsőjobboldali sajtó e héten leginkább a kormányzatot ekézte, gyengeségéért, úgymond zsidó- és cigánypártiságáért.

Építkezés, nyitás, csatornázás

„Hogy önmagamat mozdulataim végrehajtó szerzőjeként tapasztalhassam meg, abban rá vagyok utalva arra, hogy olyasvalakiként értelmezzem magam, akinek a mozdulatai valamiféle értelemmel bírnak, merthogy valamely akarat kormányozza őket. Erre olyankor ébredek rá, ha menet közben meg kell állapítanom, hogy elfelejtettem, mit is akartam. Hirtelen nem értem többé, miért is vagyok itt, lépteimben nem fedezhető föl semmi értelem. Mind kevésbé érzékelem őket olyan mozdulatoknak, melyeket szerzőjükként én indítottam útjukra. Lépteim egyre tétovábbak, végül megállok és eltűnődöm. Csak akkor indulok tovább, ha újra fölfedeztem elfelejtett akaratomat és a régi értelmet, vagy ha lépteimet új akarattal és új értelemmel ruházhatom föl. Csak akkor tér vissza lépteim szerzőségének élménye. Addig talán más mozdulatokat végzek lépkedés helyett; talán a homlokomat dörzsölöm, a lábujjammal vonalakat rajzolok a porba, vagy rágyújtok. Mindezekre a mozdulatokra igaz, ami igaz volt a járásra is: csak addig érzékelem cselekedeteknek őket, amíg van valami értelmük, mondjuk, amíg eszközei az összpontosításnak. Ha úgy adódnék, hogy az ő értelmükről is elfeledkezem, ezek a mozdulatok is elakadnának, s végül mozdulatlanul állnék ott, mint akinek a szerzősége semmivé enyészett.

Végül van még egy, a cselekvés fogalmát átitató tapasztalat: ha annak szerzőjeként valamiféle akaratból adódóan végbe viszek egy mozdulatot, olyankor azt úgy érzékelem, mint a lehetőségek egyikének a megvalósulását. A mozdulat érzékelésében csak addig rejlik benne a véghezvitel érzékelésének mozzanata, amíg az a benyomás társul hozzá, hogy bármely pillanatban új fordulatot adhatok a mozdulatnak – hogy tehát létezik valamiféle játéktere a mozgásnak. Ha úgy érzékelem a mozdulatot, mintha annak csupán – mint egy lövedéknek, amely elkerülhetetlenül bejárja a maga ballisztikus ívét – egyetlen, változhatatlan nyomvonala volna, nem volna helye a véghezvitel élményének. Ha elvesznék a mozgástér élménye, elenyésznék annak tudata is, hogy valami akaratból adódóan mozdultunk, tehát hogy valamit teszünk. Ahelyett hogy a mozdulat szerzőjeként cselekednénk, valamiféle mechanikus rendszerré válnánk, melynek mozgása szilárdan megszerkesztett, rögzített pályát ír le. Ily módon a cselekvő belső nézőpontja összekapcsolódik a szabadság első, elementáris tapasztalatával.”

Peter Bieri: A szabadság keze munkája

 

A magyar társadalom 2010-ben már „nemcsak” szerette volna, ha megváltoznak a dolgok, hanem akarta is. Szerzője lett cselekedetének, akaratának: végiggondolta tapasztalatait, figyelte az eseményeket, áprilisban elment választani, majd ősszel ismételten felhatalmazást adott a jobboldali szövetségnek. Ezt követően együtt „haladt” és „halad” Magyarország kormányával. Mint egy társszerző, a kormány cselekedeteit önmaga cselekvéseként, akarataként éli meg. Tisztában van a mozdulatok értelmével, oly annyira, hogy a legutóbbi felmérések a társadalomról lekicsinylően vélekedőkben szinte kultúrsokkot idéztek elő. Gondoljunk csak az államadósság visszafizetését célzó különadó gondolatának fogadtatására, vagy akár a reformokat sürgetők számára. Az elkövetkezendő idők egyik kihívása lesz ennek az érzésnek a megőrzése, illetve kiterjesztése. Végzetes volna ugyanis ha útközben a társadalom megtorpanna, mert nem értené, hogy merre is tart, mint ahogyan az is, ha a mozgástere megszűnne, egyetlen nyomvonalat hagyva az eseményeknek, az életének, ha nem volna hely az akarat, a cselekedet véghezviteléhez. Az ország újjászervezésének, megújulásának sikerét képzeljük el oly módon, hogy a társadalom felemeli a kezét. Nem mindegy, hogy hányan lesznek azok, akiknek más emelgeti a kezét, mert segítségre szorulnak, vagy hányan lesznek azok, akiknek nem lesz helye felemelnie a kezét, vagy mekkora lesz azoknak a száma, akik csak álmodoznak arról, hogy felemelik, s mennyien lesznek akik egész egyszerűen elfelejtik, mit is kell csinálni, mit is akartak eddig. A variációkat lehetne még sorolni, ám ennyi is elég jól érzékelteti a fontosságát annak, hogy kulcsmomentum a „szerzőség”, a „cselekvés értelmének” megtartása, illetve újrateremtése, vagyis hogy minél többen emeljék fel önmaguktól a kezüket.

A rendszerváltoztatással egyidős azon szólamok megjelenése, amelyek a mentális változásokat sürgetik: vagyis azon ethoszok felélesztését, amelyek sikerre vihetnek egy „ilyen” nagyformátumú vállalkozást. Ahhoz, hogy a társadalom munkamorálja javuljon, nem elegendő a büntetés. Meg kell teremtenünk a munka ethoszát, kultúráját. Ahhoz, hogy a siker ne irigységet váltson ki a társadalom jelentős részéből, hanem az elismerést, ahhoz meg kell teremteni a siker, a lehetőségek kultúráját, s nem utolsó sorban fel kell éleszteni a gazdagság, a felelősség kultúráját is. A sort még hosszan lehetne sorolni a házasságtól, a gyermekek nevelésétől, a kitartáson, az öntudaton át az adóbefizetésig. Ha ezek a teremtő folyamatok nem indulnak el időben, akkor nagyon hamar elveszhet a társadalomból a szerzőség érzete, nagyon hamar kevésnek érezheti a „helyet”, ami „kezének felemelésére” adatott, vagyis a lehetőségeket, a lehetőségeit. (Lehetőség alatt kell érteni azt is, ha évi 2500 forinttal csökkenteni tudja az államadósságot, s ezáltal képes javítani saját helyzetén is.)

Az akarat – mondja a svájci filozófus – a cselekvésre váltó kívánság, ám valljuk be, ezek irányába történő mozgásokat nemigen látni. A legújabb hírek szerint a köztévék majd csak jövő év januárjától indulnak az új koncepciók szerint. Vajon megengedhető-e ilyen csúszás „ezekben” az időkben? Nem látni építkezésre utaló mozgásokat a többi médiában sem. Ha végigtekintünk a letűnt szellemiség uralmán, akkor azt látjuk, hogy tudatosan építettek fel embereket, filozófusokat, írókat, filmeseket egyaránt. A külföldi megjelenések elismerések mellett hosszú évek munkája áll. Ám ez a munka megteremtette annak a lehetőségét, hogy nevet szerezve bírálhassanak tiltakozhassanak etc. Szemléltetésképpen egy hazai példa: Göncz Árpád elnöksége idején gyakori vitát generált a köztársasági elnök személye. Sokan elismerték hibáit, ám az elismerés pillanatában sokan felül is írták azt, hiszen „ő fordította magyarra a Gyűrűk urát”. A rendszerváltoztatással egyidős az a féle kulturális nyitás, amely a külföldi „termékeket” tudatosan „behívta, beszipkázta” az országba.

Ám érdekes módon ez csak a baloldali szellemiség ízlését, céljait szolgálta. Érdekes egy pillantást vetni ennek az ízlésnek a terjesztésére is. A baloldal mintegy csatornát  épített ki. Az „orákulum” vagyis a meghatározó ma­gas gondolatok, művészetek, irányok több csatornán, különböző szinteken jutottak el a társadalom „legaljáig”. Ha megjelent egy írás az Élet és irodalomban, akkor azt összefoglalta a 168 Óra. Szerzőjével interjút készített a Népszabadság. A szerző által említett művet taglalta a Magyar Narancs, a köztévében legalább három műsorban (hol lebutítva, hol nem) szerepelt, s mindemellé aktuális témájú közönségfilmek riportok is társultak, így teremtve meg azt a kultúráját, ami az elmúlt húsz évet uralta, és uralja még napjainkat is.

A cselekvéssor tehát látható.: építkezés, nyitás, csatornázás. Vagyis tudatosan kellene létrehozni szellemi műhelyeket, tudatosan kellene menedzselni írókat, gondolkodókat, tudósokat. Tu­datosan kellene behívni az országba azokat a sikerkönyveket, sikerfilmeket, emelyek az újfajta kultúra megteremtését, megerősítését segítik. Továbbá meg kellene teremtenünk saját csatornáinkat, tudatosan kellene felépíteni, beépíteni minden írást, minden műsort, még a játékfilmeket is a köztévébe. A „kifelé” haladás könyvekkel, zenével, tánccal, regényekkel, tudományos munkákkal, cikkekkel, filmekkel nemcsak tekintély szempontjából elengedhetetlen lépés lenne, de gazdaságilag is. Hiszen a szórakoztatóipar, a tudományos innovációk jelentős terét képezik a gazdaságnak. (Elképzelhe­tetlen, hogy egy magyar film, magyar találmány, magyar sikerkönyv, ma­gyar zene anyagi hasznot és kapcsolati tőkét hozzon?)

Ha valaki elhatározza, hogy el akarja játszani Chopin Perc­keringő-jét, nem biztos, hogy sikerül neki, annak ellenére sem, hogy éjt napallá téve gyakorolt. Ennek oka csupán annyi, hogy nem elég tehetséges hozzá, vagy már öreg, beteg, fájnak az izületei, nem látja a kottát etc. A baloldal bukását az okozta, hogy nem állt fel a zongorától, nem engedett a zongorához senkit. Ezzel képtelen volt bármiféle új befogadására, létrehozására, a növő számú hiba kijavítására.

Mind az ország, mind a jobboldal jövője szempontjából fontos tényező lehet, hogy mennyire lesz képes a nyitásra önmagán belül is, hogy megtalálja-e ki-ki a maga zongoráját, hangszerét.