A világ legnagyobb homokórája. Tervezték, a főváros szívében, a párt és a kormány jóvoltából létrejött EU-csatlakozást megalapozó örök emlékeként. Olyannak képzelték, mint az Eiffel-tornyot Párizsban, vagy a „Maneken pisst" Belgiumban. És olyan lett, mintha az Eiffel-tornyot vasgyűjtők bontogatnák, avagy a „Maneken piss" nem pisilne!
|
A Dózsa György úti „Időkerék” története 1982-ben kezdődött: az ötletgazda Herner János filozófus szorgalmazta elsőként az „időt és a népet” szimbolizáló eszméjét, méghozzá nem másnak, mint a Kádár-kormány néhai kultuszminiszterének, (Köpeczi Béla). Ezután hosszú szünet és meditálás következett, mondván: „a párt nem forgatható, mint a homokóra, a nép bizalma pedig nem szorul kiigazításra.” 1995-ben, a Horn-kormány idején látott újra napvilágot, igaz, más ideológiával: „állítandó az Európába vezető kormány örök emlékére!”, s nem számít, mennyibe kerül, az állam fizeti. |
Emlékezett, emlékeztetette rá a pénzügyminisztert is Rétvári Bencze is a Tisztelt Házban. A kerszténydemokrata politikus hangsúlyozta:
– Öt évvel ezelőtt ünnepélyes körülmények között avatták fel a főváros szívében. Azt ígérték, hogy ezzel a 350 millió forintos beruházással egy igazi turistakuriózum jön létre Magyarországon, amely gyönyörű jelképévé is válhat az európai uniós csatlakozásunknak. „Hivatalosan” 350 millió forintot költöttünk erre az emlékműre. És újra ás újra, havonta körülbelül 1-1,5 millió forintot a fenntartására. Lekoptak az idegen nyelvű feliratok, - vicces is szerintem valamelyest, hogy az európai uniós emlékműre már az sincs kiírva olvashatóan angolul, hogy az tulajdonképpen egy európai uniós csatlakozásra vonatkozó emlékmű. A környezete teljesen is dicstelen állapotban „pompázik”, ezt ön miniszter úr, előző irodájából, nap, mint nap láthatta.
|
A gigantikus homokóra 8 méter átmérőjű, 2,5 méter széles, vörös gránitból, rozsdamentes acélból és golyóálló üvegből készülő, 7 tonna "homokot" magába foglaló, elforgatható, egészében 60 tonna súlyú alkotás. Belsejében finomszemcsés homok hullik az alsó részbe, a homok pergése lassú, nappali fényben csak közelről látható. A 4,5 köbméternyi, különlegesen kopásálló, tiszta és páramentes, mesterségesen előállított üveggranulátum pontosan egy év alatt pereg, peregne át az egyik tartályból a másikba. A kerék közepén kemény fémből készült mag található, benne az átfolyónyílás, valamint az azt szűkítő-tágító adagolószerkezet. A szabályozásra az évenkénti időjárási viszonyok változásai, illetőleg a szökőévek időeltérései miatt van, lenne szükség. Mindössze négy hónapig működött: nem bírta az időjárás viszontagságait, beázott. |
– Ez egy tipikus magyar történet! Homályos szándékokkal a háttérben, egy hirtelen döntés nyomán, nekiveselkedésből, félbehagyva, utána egy összevissza állapot létrejöttével! És folyamatosan gazdát kerestek neki! Eladták volna pár millió forintért egy taxi-társaságnak. De, jelentkezett egy város, Szarvas is érte, amely ingyenesen elvitte volna. Volt arra is kísérlet, az utóbbi időkben, hogy már 250 ezer forintért is odaadja az állam. Ámde: a Kronosz Alapítvány kezében vannak a különböző szellemi jogok, és maga a vas, a gránit, a homok pedig az állam tulajdonában. Éppen ezért nem lehet senkinek sem odaadni tisztán, hiszen különböző „egyéb egyezségeket” kellene kötni ezzel az alapítvánnyal. Ma már egész egyszerűen látszódik: sem pénzért, sem ingyen nem kell senkinek!
|
Az „Időkerék” Janáky István tervei alapján készült. Először a Hajógyári-szigetre szánták, de erről lebeszélték: látványosabb hely dukál neki! - mondták. Így jött szóba a Felvonulási tér. Eredetileg nem csak a tengelye körül forgott volna, hanem acélsíneken. évente tizenkét és fél métert gördült volna a Dózsa György úttal párhuzamosan. Kiszámították – hatvannégy év alatt jutott volna el a végpontig, az Ajtósi Dürer sorig. 1999. december 31-én, az ezredfordulós ünnepségsorozat apropóján és idején akarták fölavatni. |
– Kérdezném a Tisztelt Miniszter Úrtól:
• Egyáltalán, tisztán látja-e a jogi helyzetét az „Időkeréknek”?
• Mi a kormányzat terve a továbbiakban ezzel a 350 millió forintos vagyontárggyal?
+
Oszkó Péter pénzügyminiszter, ’kinek esztendőkön át volt rálátása a térre, és az „Időkerékre” fölöttébb nyugodtan válaszolta:
– Képviselő Úr! Az „Időmérő”, ami gyakorlatilag egy homokóra, 2004. május 1-je óta méri, mérné, az időt! Elkészítésére – hogy kérdésére válaszoljak – a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium kötött háromoldalú megállapodást a Magyar Turizmus Zrt.-vel, és valóban a Kronosz Alapítvánnyal, így kívánva emléket állítani hazánk európai uniós csatlakozásának. A köztéri alkotás finanszírozásához szükséges forrásokat a GKM turisztikai célelőirányzata terhére biztosította. A hasznosítással kapcsolatos feladatokat 2005 közepéig a Magyar Turizmus Zrt., illetve később a Magyar Turisztikai Hivatal látta el. Az emlékmű 2005-ben került a Kincstári Vagyoni Igazgatóság vagyonkezelésébe, majd 2007 végén az újonnan létrehozott egységes vagyonkezelő szervezethez, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-hez. Jelenleg az üzemeltetéssel kapcsolatos feladatokat – ideértve az időkerék minden év december 31-én történő átfordítását, ami 2008. év végén is megtörtént - az MNV Zrt.-vel kötött őrzési-gondozási szerződés alapján a vagyonkezelő kezelésében levő, száz százalékban állami tulajdonú Kiving Kft. látja el. A szerkezet az MNV Zrt. tájékoztatása szerint működik, a Kiving Kft. meghibásodást nem jelzett, tehát továbbra is forog.
– Értem ezzel együtt a képviselő úr célzását arra vonatkozóan, hogy egy ilyen értékes vagyontárggyal kapcsolatban, mi a Pénzügyminisztérium, illetve a vagyonkezelő szándéka? Azt tudom mondani, hogy értelemszerűen szeretnénk olyan típusú, később jelképek fenntartását és gondozását is lehetővé tevő programot megvalósítani Magyarországon, ami később egy ilyen típusú, jelképértékű vagyontárgy megfelelő megbecsülését is lehetővé teszi majd. Először azoban a fontosabb prioritásokra koncentrálunk...
|
Teltek-múltak az évek, a műtárgy csak-csak nem akart megépülni, pláne nem elindulni. Végül 2004-ben avatták fel – Medgyessy Péter akkori miniszterelnök jelenlétében, április 30-án éjfélkor. De nem úgy, ahogy tervezői elképzelték. Időközben ugyanis megszületett az elhatározás: a tér alját eladják, privatizálják, mélygarázsnak, ezért a „szobrot” beljebb kellett volna tolni a liget felé, ahol a fák kiirtása nélkül már nem lehetett a sínt lerakni, ezt a konfliktust azonban már nem vállalták. Így csak egyhelyben forgott. – Igaz, nem sokáig, mert beázott. |
+
Rétvári Bence: – Miniszter Úr! Öt éve készül az „Időkerék”! Öt év alatt nem sikerült a jó gazda gondosságával az MSZP-SZDSZ-kormányzat alatt levő különböző vagyonkezelő szerveknek még csak annyi gondosságot sem tanúsítani, hogy, befejezzék és karbantartsák ezt a beruházást!
– Az, amit miniszter úr mondott, az akár egy pozitív jövőkép is lehetne! „Csak” annyira homályos volt, hogy nem derült ki: mi lesz az a megfelelő hely, ahol ezt az időkereket majd elhelyezik? Sok ismerősöm mondta: igazából a Képviselői Irodaház aulájába kellene behelyezni, átállítani, hogy négyévente pörögjön le a benne lévő homokmennyiség, és a képviselőket emlékeztesse, hogy mennyi van hátra a ciklusukból, hogy ez ösztönözze őket a még minőségibb munkára. Gondolkodjunk el: mi lehet ennek a műnek az igazi jó helye...
+
|
Folyt a pénz mindenfelé, ma sem tudni, hol mennyit kasszíroztak, a pályázati anyagok ugyanis titkosak. Hivatalos becslések szerint szétszedni, elvinni jóval többe kerülne, mint ha megtartanák és felélesztenék. Mások úgy vélik: lomtalanítási akcióban lennének olyanok, akik ingyen szétszednék, elvinnék… – Már csak amolyan dermedt állapotban nézem, mi folyik az „Időkerék” körül – nyilatkozta Herner János, aki szerint a műtárgy a politika miatt jutott mostani sorsára. Lecuppantotta róla, amit akart (első átforgatás, csinnadratta), aztán sorsára hagyta. És még a rossz hírét is kelti: a KVI lépten-nyomon azt hangoztatja, hogy a kerék egy melléfogás, ami csak a pénzt nyeli. Elképesztő – fogalmazott –, hogy egy gazda így viszonyul a saját tulajdonához. Herner nem túl bizakodó, de úgy látja, lehetne itt még „Időkerék-kultusz.” Pénzt ugyan nem szedhetnének azért, hogy megnézik, lefényképezik, de emléktárgyak formájában számtalan úton-módon el lehetne adni a turistáknak – ahogy például a brüsszeliek a Maneken Pisszel teszik, meglehetős sikerrel. És meg lehetne valósítani a régi ötletet, miszerint a látogatók a keréknél – persze ugyancsak pénzért – valamilyen módon nyomot hagyhatnának az időben. A filozófus megjegyezte, hogy eleinte az Eiffel-torony sorsa is elég cudar volt, egészen 1932-ig benne volt Párizs város büdzséjében a bontási költsége, ma meg el se tudnánk képzelni nélküle a francia fővárost. |
Mondotta volt a válaszának újra nekiveselkedő pénzügyminiszter:
– Tisztelt Képviselő Úr! Úgy érzem viszontválaszából, mintha azt várná tőlünk, hogy még költsünk erre az időkerékre, mozgassuk, különböző helyekre helyezzük, tegyük jobb állapotba. Azt gondolom, mindaddig, amíg olyan programunk dolgozunk, ami szükségszerű megtakarításra kényszeríti az egész országot, annak szinte minden lakosát, sőt valószínűleg minden lakosát, és mindenhol a megtakarítási lehetőséget keressük, addig valószínűleg egy fillért sem fogunk erre az időkerékre költeni. Előbb akartam válaszomban jelezni, akkor fogunk költeni, amikor az ország és annak gazdasága lesz olyan állapotban, hogy ilyen kiadásokat is megengedhetünk magunknak.
Nem szólhatott, a Házszabály szerint nem szólhatott már, dr. Rétvári Bence. A környezetében azonban hallhatták:
– Nem csak a kerék, az ész is megáll!
|
A szerkezetben pergő héttonnányi finomszemcsés homokot tavaly szilveszterkor még egy csörlő segítségével átforgatták, szimbolizálva ezzel az idő örök mozgását, amit még a Bajnai-kormány magát mérvadónak mondó értelmiségi csapata is tragikus metaforraként értelmez. Az arra járók zömének fogalma sincs, mit is lát. – Ez egy régi történet, belepte már a por, rég nem számít turisztikai látványosságnak – véli Bak Judit, a Turisztikai Hivatal vezetője. Az „Időkerék” portalanításnak azonban ára van: átfordításának éves költségein kívül fizetik a karbantartást, a számítógépes rendszert, az irodahálózatot, és a 24 órás őrszolgálatot. – Itt rohad, ez Budapest szégyene! – fakadt ki egy dalmatát sétáltató úr. Az új tulajdonos, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő szóvivője (Száraz Gábor) mondotta volt: – Az Időkerék mára elvesztette aktualitását, új szerepre lenne szüksége. Gondolkoztunk, mit lehetne vele kezdeni, de eddig nem tudtunk számára új értelmet találni. Tartalom kellene neki, de egyelőre csak karbantartjuk, és biztosítjuk az állami megőrzést! |
Bartha Szabó József
