Keresztes Sándor 1919. március 9-én született Magyarókerekén (Kolozs vármegye, Kalotaszeg). Ősei apai ágon katolikus vallású székely kisnemesek, anyai részről gazdálkodással foglalkozó reformátusok voltak. Édesapja Keresztes Károly, tanítóként szerzett megbecsülést Magyarókerekén, majd később Magyarfenesen (Kolozs vármegye). Édesanyja Fazekas Erzsébet.

Középiskolai tanulmányait Kolozsvárott a piaristák által vezetett Katolikus Főgimnáziumban végezte. Itt nagy hatással volt rá osztályfőnöke, a kiváló pedagógus és erdélyszerte ismert cserkészvezető, Puskás Lajos tanár úr. Érettségi (1938) után a kolozsvári román tannyelvű egyetem jogi fakultásán tanult tovább, ösztöndíjasként. Diplomáját már a bécsi döntés után Kolozsvárra visszatelepült Ferenc József Tudományegyetemen szerezte meg.

Egyetemi hallgatóként részt vett a magyar diákmozgalmakban. 1939-ben a Majláth Kör választottjaként az Erdélyi Katolikus Magyar Népközösség diáktanácsának titkára lett. Ekkor találkozott először szervezetileg is a magyar kisebbség problémáival, és ekkor ismerkedhetett meg személyesen az erdélyi politikai és egyház élet vezetőivel, köztük Márton Áron püspökkel, akivel annak haláláig tartotta a kapcsolatot. Diákként szervezője volt különböző katolikus szociális mozgalmaknak: részt vett a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Titkársága), az EMSZO (Egyházközségi Munkás Szakosztályok) és a Hivatásszervezet erdélyi létrehozásában.

A II. világháború alatt részt vett az ellenállási mozgalom embermentő munkájában. A nyilas hatalomátvétel után, 1944. december 4-én a Nemzeti Számonkérő Szék hét társával együtt letartóztatta hivatásszervezeti tevékenysége és embermentő munkája miatt. Csoportjukat a Margit körúti katonai fogházba zárták. Már megkezdődött a fogház kiürítése és a börtönlakók átszállítása Sopronkőhidára, amikor váratlanul megmenekültek a rögtönítélő bíróság halálos ítéletétől: csoportjukat, egy ügyvéd barátjuk közbenjárására, elkülönítették és rövid időn belül szabadon engedték.

1956. november elején Mihelics Viddel és Székely Imre Kálmánnal bejelentette Nagy Imre miniszterelnöknek a Demokrata Néppárt újjászületését. A forradalom leverése után az Actio Catholica megbízásából Endrey Mihály püspök helyetteseként megszervezte a Caritas Internationalis katolikus nemzetközi segélyszervezet adományainak fogadását, raktározását és elosztását. 1956. december elején a Demokrata Néppárt részéről ő volt az egyik aláírója annak az állásfoglalásnak, mely támogatta a Bibó István és más ellenzékiek által jegyzett, az indiai követségre eljuttatott kibontakozási javaslatot.

1988-ban kezdett ismét nyíltan politizálni. A Márton Áron Társaság egyik szervezője és elnöke volt. 1989 márciusában Matheovics Ferenccel és Ugrin Józseffel megkezdte a Kereszténydemokrata Néppárt újjászervezését. 1989. szeptember 30. és 1990. május 27. között elnökként vezette a pártot. Az 1990. évi országgyűlési választásokon a KDNP budapesti listavezetőjeként került be a parlamentbe. 1990. május 3. és 1990. augusztus 31. között az Országgyűlés alkotmányügyi, törvény-előkészítő és igazságügyi állandó bizottságának, valamint nemzetbiztonsági különbizottságának volt a tagja.

1990 szeptemberében kinevezték a Magyar Köztársaság vatikáni és a Máltai lovagrendhez akkreditált nagykövetévé. Nagyköveti megbízatása 1994 nyarán szűnt meg.

1994-1998 között ismét a KDNP országgyűlési képviselője volt, a külügyi állandó bizottság, ezen belül az alapszerződésekkel foglalkozó albizottság, valamint az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi állandó bizottság tagja volt.

1998-ban idős kora, valamint a pártjában akkoriban dúló belviszályok miatt visszavonult politikától. A KDNP-nek továbbra is tiszteletbeli elnöke, de a párt munkájában már nem vesz részt. 2009-ben a KDNP Barankovics István Emlékéremmel köszöntötte 90. születésnapja alkalmából.