Kovács Károly Zoltán a politikai érdeklődésének engedve nézett olyan párt után, amely a hitvallásának megfelelt, ahol megtalálta a keresztényi, a szociális és a nemzeti elkötelezettséget, ilyen párt volt az akkori Demokrata Néppárt (DNP) – mondta a a kormányfő-helyettes.

Hangsúlyozta: a politikus nem azért választotta az emigrációt 1949-ben, hogy kényelmes életet éljen, hanem hogy a DNP értékeit meg tudja menteni egy olyan időre, amikor azt majd újra lehet éleszteni. Az ő emigrációjának a lényege az volt, hogy megmutassa a szabad világnak: a DNP soha nem lesz társutas párt, soha nem fogja megtagadni saját értékeit – jelentette ki a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke.

Semjén Zsolt kitért arra, hogy a magyaróvári születésű politikus mindig is tudta, mi a magyar valóság, mert nem szakadt el hazájától. Ezért is tudott a rendszerváltás után a párt újjászervezésében a segítségükre lenni, és olyan háttérszerepet betölteni, amelynek révén a KDNP az Antall-kormány idején kormánypárt lett.

Az emléktáblát Lebó Ferenc győri szobrászművész készítette.

Kovács Károly Zoltánt (1924-2008) a hazai kereszténydemokrácia egyik megteremtőjeként tartják számon. Tanulmányait az 1940-es években a Nyugat-magyarországi Egyetem mosonmagyaróvári karának jogelődjénél, a Magyar Királyi Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Főiskolán végezte el. 1947-ben, 23 évesen lett az Országgyűlés tagja. 1949-ben politikai okokból Németországba emigrált, ahol agrárkutatóként és a Szabad Európa Rádió szerkesztőjeként dolgozott. 1989-ben bekapcsolódott a hazai kereszténydemokrata párt újjászervezésébe. 1993-ban végleg hazatért.

Nagy István, a Földművelésügyi Minisztérium (FM) parlamenti államtitkára, a térség fideszes országgyűlési képviselője a találkozón közölte, a kormány célja, hogy minél több ember tudjon megélni a mezőgazdaságból, hogy a magyar vidéket élettel lehessen megtölteni, a fiatalokat ott lehessen tartani. A kormány birtokpolitikája az, hogy nyolcvan százalékban kisgazdaságok, húsz százalékban nagygazdaságok legyenek - tette hozzá a politikus.

Mészáros József, az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság vezetője azt mondta, hogy a nyugdíjrendszer akkor tud működni, ha van következő generáció. Ezért kezeli prioritásként a kormányzat, hogy minél több gyermek szülessen, ezért vannak a családi adókedvezmények.

+

Semjén Zsolt beszéde:

Kovács K. Zoltán emléktáblájának avatása

Óvár, 2015. április 23.

1947 tavaszán újult erőre kapott a Demokrata Néppárt szervezeteinek kiépítése. A kereszténydemokrata párton belül ekkor állt egybea három alkotó elem. Találkozott a Barankovics vezette értelmiségi csoport, a feloszlatott katolikus tömegmozgalmakban nevelkedett paraszti-alkalmazotti réteg és az akkorra már erősen leszalámizott Kisgazdapárt kereszténydemokrata irányzata. Összefogásukat spontán erősítette a kommunista ösztönzésre felerősödött egyházellenes akciók sora, amelyek a püspöki kar többségét és a vidéki alsó papságot is a Demokrata Néppárt támogatására sarkallta.

Ebben a légkörben indult a fővárosba tájékozódni Kovács K. Zoltán, a frissen végzett óvári gazdász. Közéleti aktivitása már az előző években is megmutatkozott. Egyetemi tanulmányai idején a szellemi ellenállás tagjaként népi irodalmi esteken vett részt, földosztásban tevékenykedett, tagja volt az Emericana Bajtársi Szövetségnek, téli gazdasági tanfolyamokat vezetett újgazdák részére. Belépett a Nemzeti Parasztpártba is, ahol a progresszív katolikus vonal erősítésének gondolatát képviselte. Látva azonban a pártban az erős kommunista befolyást, rövidesen otthagyta őket.

Óvári barátai kérték meg, tájékozódjon egy kicsit Budapesten a pártok, lehetőségek felől. Első útja Kovács Imréhez vezetett, aki ismervén Kovács K. Zoltán erős katolikus kötődését, felhívta a figyelmét a Barankovics-pártra. A fiatal gazdász örömmel találkozott itt a két háború közötti keresztény reformnemzedékkel, akik már a szociális mozgalmakban hathatósan megnyilatkoztak. Felismerte továbbá a Néppártban a Mariten-féleperszonalista gondolkodást, ami már korábban nagy hatással volt rá.

Kovács K. Zoltán és a Demokrata Néppárt sorsa itt mindörökre összeforrt. Alig érkezett haza, már hívták Győrbe, ahol a püspökség környezetében szerveződött a DNP a választásokra. A párt megyei listáján –fiatal kora ellenére – a hetedik helyet ajánlották az akkor már eléggé ismertgazdásznak. Zoli bátyánk komoly válaszút elé került, hiszen már megvolt az egyetem üzemi tanszékére a kinevezése. A rektornak pedig ígéretet tett, hogy nem politizál. Úgy gondolta, a hetedik hely amúgy sem lehet befutó, a nevét pedig szívesen adta. Itt bizony tévedett.

Ahogy többször is mesélte nekünk, a választások utáni hajnali órákban a szomszéd tanárnő dörömbölt az ajtaján. Ébredjen Zolika,képviselő lett! És nemhogy ő, hanem a sorrendben utána következő is. Így nyolcan jutottak a megyei listáról a Képviselőházba.

A Demokrata Néppárt az érvényes szavazatok 16,4 százalékával a második legtöbb szavazatot szerző párttá vált. Az új választást kiíró Baloldali Blokk pártjai azonban már előre megegyeztek a kormányzás és a hatalom kisajátításában, a módszerekben pedig nem válogattak. Az 1947-es mint a kékcédulás választás ment át a köztudatba.

A Néppárt vezetősége világosan látta, hogy váratlan választási sikere következtében nehéz helyzetbe került. Meg kellett felelnie a társadalom felfokozott várakozásának, ugyanakkor számolnia kellett a Rákosi irányította koalíció, illetve a szovjet hadsereg jelenlétével és a Moszkvára támaszkodó Kommunista Párt egyeduralomra törő türelmetlen hatalmi igényével.

Ebben a fenyegető légkörben a Demokrata Néppártnak határozott elszántságra volt szüksége ahhoz, hogy a nyomasztó túlerő, és később a növekvő rendőrhatósági nyomás ellenére is megalkuvás nélkül vállalja meghirdetett programjának és ezen keresztül az ország és a társadalom alapvető szabadságjogainak képviseletét. A párt felelőssége annál is nagyobb volt, mert az 1945-ös, majd az 1947-es választás is bebizonyította, hogy az ország lakosságának többsége a keresztény, demokratikus és a népi-nemzeti eszményt vallja a materialista, marxista világnézettel szemben.

A néppárti képviselőgárda számos, elméletileg kiválóan képzett egyénisége és a mindennapi élet gondjait tapasztalatból ismerő bátor tagja a következő 18 hónap során minden lényeges kérdésben szilárdan megállta a helyét. Elhangzott beszédeik, felszólalásaik és interpellációik a magyar kereszténydemokrácia és az evangéliumi humanizmus elméleti alapvetésének tekinthetők napjainkban is.

Kovács K. Zoltán búcsút intett a katedrának, leköszönt egyetemi állásáról, és mint a parlament legfiatalabb tagja, megkezdte képviselői munkáját. Az Országgyűlésben mindenekelőtt földművelésügyi témákkal foglalkozott. Igazi konstruktív ellenzékiségről tett tanúbizonyságot. Például egy interpellációjában üdvözölte a gazdajegyzői intézmény létrehozását, de kifogásolta a kinevezésekben érvényesülő pártpolitikai elfogultságokat.

Munkáját képviselőtársai is nagyra értékelték. 1948 őszén mandátumáról leköszönő elődje helyére őt választották a képviselőcsoport titkárának. Utolsó országgyűlési felszólalásában 1949. január 24-én a földművelésügyi tárca költségvetésének tárgyalásakor állást foglalt a mezőgazdaság kollektivizálását előkészítő törvényjavaslat ellen, és sürgette az igazi szövetkezeti szolgáltató hálózat kiépítését. Ez a gondolat sokszor visszaköszönt hosszú évtizedek során a Szabad Európa Rádiónál eltöltött ideje alatt Zoltán Károly mezőgazdasági műsoraiban.

1948 nyarától erősen nőtt a Baloldali Blokk nyomása, egyre több ellenzéki képviselő került az államvédelmi hatóság személyes ellenőrzése alá. Ez eleinte még több komikus helyzetet idézett elő, de egyre erőszakosabbá vált, az ávósok már a képviselőterem ajtajában álltak. Rákosi Barankovicshoz címzett január végi beszélgetésnek álcázott ultimátuma egyértelművé tett: nincs tovább.

A néppárt képviselői közül 12-en választották az emigrációt, 22-en szenvedtek rövidebb-hosszabb ideig tartó börtönbüntetést. De a többi képviselő sorsa is mellőzés, állásvesztés, kitelepítés lett, megszenvedték a kommunizmus eszköztárában lévő megaláztatások szinte minden formáját.

Komoly adósság még, hogy a képviselőcsoport tagjainak életét megírja valaki. Hiszen többük sorsa egy XX. századi Jókai regénybe illő. Külön történet az emigráció tagjai, akik kényszerű távollétük alatt egész életükben tevékenykedtek hazájuk, Magyarország érdekében.

Menekülésük története is kalandregénybe illő. Kovács K. Zoltánaz induló vonatból ugrott ki Győrben, hogy lerázza az akkor már dupla ávós kíséretet. Öt képviselőtársával és menyasszonyával, Etelkával vágott neki egy borús éjszakán a szántóföldeknek, hogy elérjék az osztrák határt. Csoportjuk út közben három részre szakadt. Etelka elvesztette a kesztyűjét, és mire meglelték, a többiek már tovább mentek. Akik visszajöttek a keresésükre, csak Zoltán időközben letett könyveit találták, eközben saját társaikat is elvesztették. De itt jó a történet vége, mert mindnyájan átértek. És elkezdődött a számkivetés negyven éve, a szabad európás időszak, majd eljött a rendszerváltozás ideje és a hazatérés.

Amint hazatért, munkához látott: szervezte a KDNP-t, létrehozta a Barankovics Alapítványt, tapasztalatait igyekezett a médiában is hasznosítani. És nem kért semmit. Nem akart képviselő lenni, pedig többször felkínálták neki.

Mi volt a titka annak, hogy aki ismerte az becsülte és szerette őt? Azt hiszem az a rendíthetetlen hűség, amivel szolgálta a hazáját, az a tiszteletet kiváltó becsületesség, hogy minden szava, írása, beszéde, rádió szereplése az utolsó hangig vállalható, és az a szeretet, ami lényéből sugárzott.

Most kicsit meghatódva állok itt az egykori óvári diák, néppárti képviselő, a Szabad Európa Rádió Zoltán Károlya, a KDNP fáradhatatlan napszámosa, az atyai barát táblája előtt. De a meghatódottságba büszkeség is vegyül, hogy ilyen elődök nyomdokába léphetünk.