Minden nemzeti ünnepünkhöz elválaszthatatlanul tapad a szabadság eszményének valamely megjelenési formája. Március 15-éhez a szabad sajtó ethosza kapcsolódik, most már 163 éve és most már mindörökre. Az általános szabadságelvek megfogalmazása – Legyen béke, szabadság és egyetértés! – után mindjárt a magyar nemzet kívánalmainak első pontja ez volt: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését!” Két pillanata volt és van a magyar sajtószabadságnak, a ’48-as és a mai. ’48-ban a nemzet, elsősorban annak polgárai és magyar nemesei kívánták azt, hogy önkényuralmi engedély nélkül szólhassanak. Azt követelték, hogy a császári hatalom, a hatóság cenzúrája nélkül szabadon véleményt nyilváníthassanak. Azt akarták elérni, hogy akinek módjában állt, korlátlanul kinyomtathassa és terjeszthesse gondolatait. Azt kívánták, hogy az emberek szabadon beszélhessenek, és ne rendőri besúgóktól kelljen rettegniük. És nem utolsósorban azt kívánták, hogy mindezt magyarul tehessék, egy független, önálló nemzet határain belül.
Azonban minden generációnak más jelent a sajtószabadság. Minden nemzedéknek más és más a kifejezésmódja, mások a vágyai. Még húsz évvel ezelőtt is a cenzúra eltörlésért kellett kiállnunk, kívántuk a sajtó szabadságát, a pártsajtó felszámolását. De hiába, a vágy kívánalom maradt. A volt ügynökök, a régi talpnyalók, a kommunista cenzorok itt maradtak közöttünk, legfeljebb köpönyeget váltottak, vagy még azt sem, esetleg függetlennek kiáltották ki magukat. A média egyoldalú maradt, a színvonala egyre mélyebbre süllyedt. ’48 sajtószabadságának, a vélemények szabad kinyilvánításának teljessége az utóbbi húsz év alatt sem adatott meg Magyarországon, egészen a mai napig.
Mást jelent ma kiállni a vélemények pluralizmusáért. Időközben minden ember egyéni alapjogává vált a véleménynyilvánítás és a különböző nézetek korlátlan megismerhetősége. Ez az alapjog Magyarországon ma már a demokratikus európai szellemben érvényesül. Most, március 15-én ismét elmondhatjuk, több mint másfél évszázad elteltével, hogy ebben az országban a sajtó szabad. A nemzet tagjainak megvan a lehetőségük, hogy véleményüket szabadon kifejezzék – hatóság beavatkozása nélkül –, akár a köztereken, a valóságban vagy a világhálón, a virtuális térben. Mindenkinek megteremtettük a jogot arra, hogy közszolgálati média tájékoztassa, oktassa és szórakoztassa, és minden polgárnak lehetősége van arra, hogy sokrétű, sokoldalú és sokszínű gazdasági médiaszolgáltatások közül válassza ki a magának megfelelőt.
Nem egyetlen kérdésben jelent mást ma kiállni a vélemények pluralizmusáért. Más erők ellenében kellett küzdenünk érte. A sajtószabadságot hajdan kivívó márciusi ifjak abban a hiszemben folytatták harcukat, hogy a szabadsággal senki sem fog visszaélni. Ma a sajtószabadságért tüntetőleg utcára vonulók, az európai közvéleményt fellármázók, a Magyarországot szándékosan lejáratók, a szabadosság védelmezői azért vívják a küzdelmet, hogy aztán visszaélhessenek vele. Ezért a mi nemzedékünknek március 15-én a sajtószabadságért az internacionalista baloldal légiósaival is meg kellett küzdenie.
Nagyon mást jelent ma kiállni a sajtó szabadságáért. Meg kellett harcolni ugyanis az ember – létével összetartozó alapjogáért –, a méltóságáért. A legfontosabb, amiért ki kellett állnunk a médiatörvény megalkotása során az emberi méltóság védelme volt, a média totális szabadság-elképzelésével szemben. A mi sikerünk az, hogy húsz év után végre lezárhattunk egy olyan korszakot, amelyben az állampárti sajtó utóvédharcosai és kiképzett szabadcsapatai korlátlanul sértegethettek Istent és embert. És a mi nemzedékünk sikere, hogy visszaadjuk az embereknek a gyülekezés és a véleménynyilvánítás szabadságát, hogy ne kelljen hatóságtól, cenzortól, kardlaptól, gumilövedéktől tartaniuk. Olyan országot teremtettünk, amelyben a sajtó ismét szabad. ’48 után 163 éve most először. És most már véglegesen.
