Az Országház északi oldalán áll egy szobor, amelyben sajátosan keveredik a hivatásos, vagyis a profi és a dilettáns. Maga a szobor kiváló, igazi profi alkotás. A telivér, a megtestesült arisztokratát ábrázolja, a botra támaszkodó, magas, szikár öregember alakjában és ezt a képzetet még hangsúlyozza - a megtört gótikus ív, amely egyszerre utal a szoboralakban megtestesült történelemre és személyes politikai múltjára, amely a Herczeg Ferenc által „gótikus ház”-nak nevezett Országházból indult. A művészet és a városkép kára lesz, ha el kell távolítani.

De mit lehet tenni, ha a szobor a nagy magyar dilettánst, gróf Károlyi Mihályt, a nagy kártevőt ábrázolja?

Ő maga egy, helyzetét jellemző anekdotával indítja emlékiratait. Még jóval az első világháború előtt Tadieu, a későbbi francia miniszterelnök újságíróként megkérdezte gróf Berchtold, későbbi osztrák-magyar külügyminisztert, minek is tartja magát: németnek, csehnek, vagy magyarnak, mert olyan, hogy osztrák nép, nincs. – Bécsinek – válaszolta Berchtolt. – De hová állna, ha egyszer a monarchia népei között villongás törne ki? - kérdezte a másik. – A császár oldalára – szólt a felelet. – És ha a császárság megszűnne? – Akkor is megmaradnék arisztokratának. Elvégre az is valami – zárta le az interjút Berchtold.

„Ez a szemlélet jellemezte az osztrák és részben a magyar arisztokratákat … valami külön emberfajtának tartották magukat” – folytatja Károlyi az önéletrajzát és a továbbiakban azt akarja mondani, hogy de ő nem ilyen, mert ő demokrata. És nem veszi észre, hogy talán senkire annyira nem jellemző ez a fajta másság, mint őrá, aki azt képzelte, hogy ő aztán mindenkinél demokratább, mi több, szocialista, sőt, kommunista és antifasiszta. Mert ő már akkor is az volt, amikor talán ezt a szót még ki sem találták, a Horthy-korszak hajnalán, amikor rossz hírét költötte Nyugaton az „ellenforradalomnak” és ezzel Magyarországnak.

Pszichológusok és freudista lélekelemzők hadának adna komoly feladatot kielemezni Károlyi összes kompluxusait, melyek közül az egyik legérdekesebb kérdés az, hogy lehet-e egy ősi arisztokrata család nagyműveltségű és nagyon gazdag sarja sznob? Hiszen ez a szó eredetileg azt jelentené, hogy egy rang nélküli ember csodálja a rangosakat, és hozzájuk dörgölőzik. Károlyinak azonban születéséből kifolyólag legalább négy-öt olyan cím és rang járt, amelyért még a kezét sem kellett kinyújtania. Azon felül ölébe hullott a képviselőség, és az OMGE – a nagybirtokos arisztokraták érdekvédelmi szövetségének – elnöki pozíciója. Lehetett miniszter, nagykövet, az Aranygyapjas Rendnek, a létező legmagasabb kitüntetésnek birtokosa, és miniszterelnök lett, de nem, neki mindez nem kellett. Nem a születési, ő a „szellemi arisztokrata” rangját akarta.

Ő demokrata akart lenni, és kóbor baloldali, radikális, szocialista újságíróknak, demagóg népboldogítóknak, a magyar nemzettel ellenséges soviniszta külföldi politikusoknak, nyugat-európai szalonbolsevista irodalmároknak, tömeggyilkos bolsevista álforradalmároknak, vagyis a „mértékadó” értelmiségnek a barátságára vágyott. Ezt el is ért.

És nem vette észre, hogy ezek titokban éppen a grófot respektálják benne, hogy lám, van egy gróf, aki beállt közéjük, megtagadva a saját származását, családját, a saját magas műveltségét és az ő barátságukat keresi, a lumpen-értelmiségét, egyszóval a „haladókét”.

Amíg ezt valaki magánemberként teszi, lelke rajta. De felelős politikus, vesztett háború, összeomlás idején nem magánügy. Mindaddig, míg hatalomra nem került, fennállt az a látszat – igaz, hogy csak a látszata annak – hogy a háborúellenes, „nyugatbarát, antant-barát” Károlyi megmentheti a történelmi Magyarországot, véget vetve a Habsburg-függőségből eredő évszázados hátrányoknak. Dilettantizmusa akkor derült ki, amikor olyan helyzetbe került az ország és ő is, hogy abból még nagy ellenfele, Tisza István is aligha talált volna kiutat.

Túlzás volna minden akkori visszásságért Károlyit okolni, mint sokan tették és teszik, a valóság hiányos ismeretében. Dilettantizmusa akkor abban nyilvánult meg, hogy azt hitte, régi személyes kapcsolatai és pacifizmusa egyenrangú tárgyalópartnerré teszik az akkor már régen nem politikai ellenfél, hanem külső ellenség előtt. És ez a tévedése később valóságos cimborálássá vált az ország minden rendű és rangú ellenségével. Így aztán maga is ellenséggé vált, nemcsak az országot, de végül már a világot fenyegető bolsevisták kezében.

folyt.köv.