Károlyi Mihály gróf emigránsként azzal vált hazaárulóvá, hogy ő és emigránstársai teremtettek meg egy addig nem létező műfajt, amely azóta virágba borult és különböző formákban Magyarország külföldi lejáratásának nevezzük. lyen persze már az 1919-es emigráció előtt is létezett. Csakhogy azt mindaddig nem magyarok, hanem az ország külső ellenségei, vagyis a Monarchián belüli és kívüli peremállamok politikusai végezték. Ha magyar emigránsok – mint Kossuth is – felemelték szavukat magyar ügyekben, azt a Habsburg-monarchia ellenfeleiként és nem Magyarország ellenségeiként tették. Ám a XIX. század végétől a Monarchián belüli – önállóságra törekvő, kisebb-nagyobb autonómiát képező tartományok, mint Csehország, Horvátország, maguk az osztrák-németek is, valamint a Magyarországon belüli kisebbségek: szlovákok, oláhok, szerbek, szászok minden bajért a magyar politikát tették felelőssé, gyakran a nemzetközi politikában és sajtóban is.
d-y-ó
Ehhez járult a független Itália, Románia és Szerbia diplomáciai és sajtóhadjárata a Monarchia, de elsősorban a magyarok ellen és ezek később csatakoztak a háborúban az Antant-hatalmakhoz.
Mindezzel szemben a magyar politikai és sajtó fellépés már az első világháború előtt is hatástalan volt. Magyarország lejáratódása már jóval a háború előtt megkezdődött, és ehhez járult az ország belesodródása a nagyhatalmak közötti ellenségeskedésbe. Anélkül, hogy az országnak módja lett volna önálló külpolitikát folytatnia.
Károlyi azt hitte, hogy ő, már a háború előtt hangoztatott Antant-barátságával, és néhány angol, francia és olasz politikussal folytatott külön tárgyalgatásaival egyedül megfordíthatja az ellenséges irányzatokat.
Emigránsként aztán megtapasztalhatta, hogy Magyarország ellenségei valójában csak ügynöki szerepet szántak neki, de mivel erre alkalmatlan volt és idehaza semmiféle háttere nem maradt, ejtették. Valamikor, mint gazdag nagyúr járta a világot, most ugyanott állt koldusszegényen. Csak egy elszegényedett arisztokrata volt, semmi más, - ami nem ritkaság. De „elvégre az is valami” – mondta egykor rokona, gróf Berchtold, aki külügyminiszterként hadat üzent 1914-ben Szerbiának – elindítva ezzel a lavinát.
Ha nem arisztokrata lett volna, bizonyára hosszú időre lesüllyed az emigráns-sors keserves köznapjaiba, mint annyi ’19-es társa, akik végül a Szovjetunióban kötöttek ki, és ha túlélték az ottani leszámolásokat, ’45 után hazajöttek nagyembernek.
Károlyi előtt azonban mégis megnyíltak a baloldali szellemi arisztokrácia páholy-ajtajai. Egy demokrata gróf ezek számára is nagy értéket jelentett és Károlyi beléphetett annak a bizonyos szellemi arisztokráciának a világába, amely – mint tudju – mértékadó, exkluzív és mindig baloldali. Beérkezett a korszag képmutató emberjogi és békeharcosai, a bolsevizmus szálláscsinálói közé, Barbusse, Romain Froland, G.B. Shaw, vagy Bertrand Russel, a szovjet alkotta Világ Béketanács elnöke – aki egyébként ősi angol arisztokrata társaságában tüntette ki V. I. Lenin a „hasznos idióta” névvel. Ők fényképeztették magukat Buharinnal, Trockijjal, sőt, Sztalinnal és közöttük Károlyi képviselte azt az „antifasiszta” hangot, amely elsőnek terjesztette Nyugaton, hogy Magyarország fasiszta ország. Már akkor, amikor ennek még nyoma sem volt, hiszen Magyarországot balról-jobbról egyaránt, mint Európa egyik legkonzervatívabb országát ismerték. De persze ezt is felrótták nekünk.
Károlyi és felesége – a vörös gróf, a vörös grófnő – dilettantizmusa végül ebben a kétessé vált rangban honosodott meg. Demokrataságuk csak fraternizálás volt a „nép”, - vagy amit annak képzeltek – önjelölt vezéreivel, akik maguk is elszigetelődtek az alattvalóvá tett néptől és a Kreml falai mögött itthon pedig dísztribünök magasából hirdették az egyenlőséget a „népi” demokráciát.
De előbb Károlyi és emigrált hívei teremtették meg a két világháború között a saját hazájukat kívülről támadó és rágalmazó propagandát, amely a legtöbb civilizált ország és nemzet politikai gyakorlatában a mai napig is elképzelhetetlen. Vagyis, hogy egyesek politikai nézetkülönbségeiket nemzetközi fórumok elé vigyék és az országuk érdekeivel szembenálló más nemzetek sajtójából, azok politikusainak támogatásával támadják és lejárassák saját hazájukat.
A mai magyar baloldaliak, akik sok tekintetben Károlyiék, az őket támogató radikálisok és bolsevisták szellemi örököseink tekintik magukat, ezt a politikai gyakorlatot is átvették tőlük, és a mai napig is teli szájjal művelik.
Több mint száz éve, hogy Károlyi Mihályi feltűnt a politikában és több, mint hatvan éve, hogy elvbarátai, Rákosi és Rajk László közötti konfliktus következtében csúfos körülmények között visszavonult. De szelleme és dilettantizmusa a baloldalon ma is él.
Az elmúlt száz év alatt számos modern tudományág fejlődött ki. A lélektan és tömeglélektan, viselkedéstudomány, közvéleménykutatás, statisztika, közgazdasági elméletek sokasága, politológia és politikai elemzés, reklám és propaganda-tan tömegtájékoztatás és médiakutatások. Mindezek számbavétele nélkül ma már politizálni nem lehet. A neoliberalizmus viszont nem tudomány, csak dilettáns fantazmagória.
Aki dilettáns módon, műveletlenül, néhány közhely ismételgetésével, hazudozással és rögtönzésekkel próbálkozik, megváltói ambíciókkal lép a politikai pályára, az még a Károlyi-hoz hasonló, kívülről induló média- és politikai támogatás ellenére sem számíthat tartós sikerre. További hosszú időre szóló károkat okozhat régi jó hírében és becsületében, amúgy is megtépázott országának és a nemzetének, de tartós sikerre nem számíthat.
Dilettánsaink, Gyurcsány és társai, neoliberális támogatói és szövetségesei járják most Károlyi Mihály rögös útját.
Emlékük körül száz és múlva biztosra nem támad szoborvita.
