Vásárhelyi Mária abból a meglepő véleményből indul ki, hogy hazánkban igazi sajtószabadság „nem véletlen, hogy az átmenet két éve, az 1988 és 1990 közötti időszak volt, a magyar sajtó történetének legszabadabb és legprogresszívebb korszaka.”

Lehet, hogy az előző nyolcvan év 1914-től a cenzúra szüntelen gyakorlatát jelentette. Talán ez kelti utólag őbenne azt az érzetet, hogy a pártállam döglődése már a korlátlan lehetőségek boldog ideje volt. De visszatekintve ezt ő maga cáfolja. Hiszen erre az időre esik a magyar média kótyavetyéje, és a vele járó egzisztenciális bizonytalanság. Ha az akkori hangvételt összevetjük azzal, amit a jelenlegi ellenzéki, ballib média ma megenged magának a sajtótörvény meghozatala óta, bel- és külföldön, akkor a korai posztkádári média langymeleg tavaszi szellő volt minden irányban, hangjukat kereső, a pártállamban felnőtt médiahadak öncenzúrázó kísérletezése.

Egyébként pedig „…igaza van Vásárhelyi Máriának – írja recenzense – hogy a sajtószabadság már halva született: a legbefolyásosabb orgánumokat külföldieknek adták el sebtében, nehogy az ellenség (értsd a rivális oldal) kezébe jusson. A sajtócézárok ezen persze jó nagyot kaszáltak és fillérekért vették meg a zászlóshajókat, a Népszabadságot, a Magyar nemzetet és a Magyar Hírlapot. Illetve olcsón találtak lobbistákat a tévé- és rádiócsatornák megszerzéséhez. A legnagyobb tételt jelentő vidéki lapoknál csak annyit kellett megígérniük, hogy a korábbi kommunista főszerkesztő a helyén maradhat.”

Vagyis az egykori pártállami média szőrőstül-bőröstül pártállami káderkezekben maradt, a későbbi változás legfeljebb annyi volt, hogy az addigi cenzúrabajnok pártállami főújságírók egy része ballibbé mázolta önmagát, munkatársait vagy a cégét. A többi maradt, ami volt. Akiből kibújt a jobboldali hajlam, azt rövid sajtóúton kivégezték. Esetleg fizikailag – lásd Pesti Hírlap szétverése vasbunkókkal, vagy a Fenyő-gyilkosságot.

De idézzük közvetlenül Vásárhelyi Máriát, miután megállapította, hogy a média döntő része külföldi tulajdonba került: „… a sebtében levezényelt privatizáció, a kialakult tulajdonosi szerkezet az elmúlt húsz évben meghatározó szerepet játszott abban, hogy a sajtó egyre kevésbé tudta ellátni a hatalom kontrolljának szerepét, az alapvetően profitmaximalizálásban érdekelt külföldi befektetőt ugyanis sokkal inkább érdekli az állammal ápolt jó viszony és a rentábilis működés, mint a demokratikus nyilvánosság működése, vagy a sajtószabadság állapota.

A médiumok döntő többsége már régóta nem közvetlenül a közönségéből, hanem a reklámbevételekből él. Nálunk pedig a legnagyobb piaci befolyással rendelkező szereplő mind a mai napig az állam, amely a többi piaci szereplőre gyakorolt nyomással is befolyásolni tudja, hogy hová follyanak a hirdetésekből származó milliárdok.

Érdekes, de úgy látszik, Vásárhelyi Mária minderről csak az elmúlt két hétben szerezhetett tudomást, mert ez a motívum mostanáig nem merült fel a baloldal két évtizedes bősz, a sajtószabadságért és tisztaságért folytatott küzdelmében. De Vásárhelyi mindjárt azt is megtudta, hogy míg a baloldal ezzel a lehetőséggel csak okkal-móddal élt, a jobboldal – természetéből eredően – gátlástalanul és erőszakosan végletekig kihasználta.

Az írás recenzense ezt azzal toldja meg, hogy azok, akik a magyar médiát felvásárolták, lehet, hogy otthon „a sajtószabadság élharcosai voltak, de a magyar sajtószabadság a legkevésbé sem érdekelte őket. Ha érezték is a nyilvánosság jelentőségét, annak erejét, a saját magyarországi üzleteik kiépítésének támogatásában látták.”

Vásárhelyi Mária írásának nagyobb része természetesen a média és a pártok összefonódásával foglalkozik. Előadásában a szegény, a sajtószabadságért lelkesedő liberálisok a bal- és a jobboldal összejátszása folytán két tűz között senyvedtek, a történtekre semmi befolyásuk nem volt, a Fidesz a szemük előtt egy lényegében szélsőjobb médiabirodalmat épített fel, míg ők nagy korrektségükben elsorvadtak.

Majd olyan képtelenségeket állít, hogy a jobboldali média maga lelkesedik a cenzúra bevezetéséért, „ami még a pártállamban sem létezett!!”
Úgy látszik, nem olvassa a baloldali lapokat, nem hallgatja, nem nézi az elektronikus orgánumokat, a tények – a kormány elleni uszítás szabadsága – a legkevésbé sem zavarják.

Csak egyvalamiről nem esik szó, maguknak a médiában dolgozóknak elvi magatartásáról, a Deák Ferenc-i szabályról: Hazudni nem szabad. Sőt, ferdíteni, belemagyarázni, inszinuálni, kiforgatni, megcsonkítani sem.

Mert a gyakorlat ma is a deáki alapelvvel majdnem egyszerre megjelent Arany Jánosi szatíra: a Vojtina Ars Poétikája: „…hazudj, de rajt’ ne kapjanak…”