Nyugdíj, avagy a nyugalom díja?

Az egész osztrák-magyar ármádiának nem volt annyi nyugalmazott tábornoka, mint ma a magyar rendőrségnek. És Napóleonnak nem volt annyi fiatal tábornoka, mint a magyar rendőrségnek.

Az elmúlt tíz évben rendre tűntek fel újabb nevek, főkapitányok, tábornokok, egyre fiatalabbak, aztán hirtelen nyugdíjasként bukkantak fel mikor két-három évvel letűnésük után a médiában erről-arról kérdezgették őket. Egyre furcsább és érthetetlenebb lett ez a fluktuáció. Most válik nyilvánvalóvá, hogy valami elromlott ebben a gépezetben. Méghozzá összefüggésben a nyugdíjszabályzattal, amely egyre lazább lett a baloldali kormányzás alatt. Mintha le akarták volna kenyerezni a rendőrséget, hogy felhasználhassák saját biztonságuk érdekében. És fel is használták. A nyugdíjba meneküléssel pedig egérutat akartak biztosítani azoknak, akik megégették magukat a Gyurcsány-éra kiszolgálásában.

Nehéz eloszlatni ezt a gyanút. És az a lappangva fenyegető magatartás, amely a gazdasági követelésekkel álcázza magát, erősíti a rossz érzést, amely sajnos már a Rákosi-kor óta a rendőrség intézményét beárnyékolja.

Valószínűleg az egész szisztéma nagy változtatásra szorulna. Valamikor két rendvédelmi szervezet működött. A városi jellegű rendőrség és a vidéki viszonyokra alakított csendőrség. Mindkettőnek más volt a feladatköre, a felépítése, a szelleme, az állományi összetétele, még a ruhája és a tisztségviselők rangjának neve is.

A rendőröknél volt főkapitány, kapitány, főfelügyelő, felügyelő, fogalmazó, nyomozó, a többségük még csak egyenruhát sem viselt, aztán a legénységnél volt az őrmester meg a közrendőr. Ezekkel a civil társadalom, mint hivatalnokkal találkozott, nem, mint egy katonai szervezettel. Bajuk csak a bűnözőknek gyűlt meg, mást nem zaklattak.

A csendőrség más volt. Tekintélytartó, merev, szigorú és parancsoló. A rendőrrel lehetett barátkozni, a csendőrrel szolgálatban nem. De haverkodni soha, egyikkel sem.

Haverkodni még a pártállami rendőrrel sem lehetett. Ha ma a rendőrség nem elég hatásos, abban szerepe van az elmúlt húsz év laza fegyelmének és a rendőrség egyszerre hivatalnoki és rendfenntartó szerepéből eredő magatartási bizonytalanságának. Ezt még tovább lazította az őrző-védő vállalkozások elszaporodása, ezeknek az alvilág határával való összefonódása, az átjárás rendőrség és őrző-védők között, közös akcióik, a szolgálat üzletelései.

A rendőri nyugdíj-szisztéma mindezeknek következménye. Egyre több kedvezménnyel akarták Gyurcsányék a rendőrséget a maguk oldalán érezni, de úgy, hogy ez minél kevesebbe kerüljön. A fiatal nyugdíjas, újrafoglalkoztatott rendőr kiváltságos helyzete a rosszul fizetett közszolgálatiak között, a rendszerhez kötött egy fegyverre fogható, ebben képzett, aránylag fiatal, valamelyest elkötelezett férfiakból álló réteget, amely alapjában véve állandó félelemben élt a nagy többséget képező ellenzéktől, annak erejétől, várható győzelmétől.

A néhány ezer hőbörgővel ellentétben az ellenzék valójában bármikor többszázezernyi elégedetlent tudott volna felvonultatni. 2006 szeptemberében többször jött össze akkora tüntető tömeg, amellyel szemben valójában minden rendőri ellenállás lehetetlen lett volna, ha ezt a tüntető sokaságot a legális ellenzék legális vezetői forradalmasítani akarták volna. De nem akarták. Gyurcsányék ezt félreértették, és ők folyamodtak erőszakhoz. Ezzel a rendőrséget a saját cinkosukká züllesztették.

Most, akik a rendőrség kiváltságainak elvesztésétől tartanak a szerzett jogok védelméhez folyamodnak. Ez nehéz kérdés, mert a szerzett jogok hatalmi úton történő csorbítása önkényes lépés a másik önkénnyel, a sztrájkkal szemben. És nem is biztos, hogy eredményes lesz, mert perelhető.

Volna azonban más lehetőség. Van precedens, éppen a pártállami időkből, amikor a hatalom azt tett, amit akart, ha éppen megszorító intézkedésre szánta el magát.

Ez pedig az, hogy a nyugdíjas nem vállalhat jövedelemszerző tevékenységet egy alacsony összeghatáron felül, különben arra az időre nem kaphat nyugdíjat. A Kádár-korszak utolsó szakaszáig az volt a szabály, hogy egy nyugdíjas csak havi ötszáz forint bérért vállalhatott munkát.

Ha ezt meghaladó, tehát nem alkalmi, hanem állandó munkaviszonyt létesített, arra az időre nem kaphatott nyugdíjat.

Nem lenne szerencsés, ha ilyen kényszerintézkedésre volna szükség a rendőrség, illetve a fegyveres testületek kedvezményes korhatára, az ezzel való visszaélések miatt, mert ez többszázezer olyan nyugdíjast súlytana, akik a korhatáruk betöltése után nyugdíjasként tovább dolgoznak. Tehát csak azokra vonatkozhatna, akik a törvényes korhatár előtt mentek nyugdíjba, de munkát vállalnak.

Egy ilyen esetben már megfontolható lenne, mit válasszon a kedvezményes korhatárú nyugdíjas. A nyugdíjat vagy a munkát?

d-y-ó