Soha nincs vége

Nem sokáig tartott a Fukujama hitele, ha volt egyáltalán, aki komolyan vette a bölcs japánnak – a történelem végét jósoló elméletét. A történelem már csak olyan, hogy nem akar vége szakadni. Különösen, ha a demokrácia világméretű elterjedését, vagy a diktatúrák emberarcúvá átlényegülését hisszük befejezett ténynek. A történelem olykor a legváratlanabb pillanatokban ad magáról életjelet. Mindig akadnak olyan fordulatok, amikor a szőnyeg alá söpört problémák váratlanul kitüremlenek a szőnyeg alól. Ilyen problémát jelent ma az immár ezerháromszáz éve az iszlám, amely menetrendszerűen felborítja a civilizált világ kényes egyensúlyát. Mi magyarok tudnánk erről mesélni, visszagondolva a Török Birodalom határainkon több mint hatszáz év előtti jelentkezésétől napjainkig zajló következményekre, amelyeket talán soha nem heverhetünk ki, mert emiatt Európa közepéből Ázsia szegélyére kerültünk.

Az iszlám szellem multikulturális védelmezői el szokták mondani, hogy az agresszív, zsarnoki felszín ellenére az iszlám békés, humanista, emberszerető, hogy ők mentették át Európa számára az ókori tudomány morzsáit, tőlük származnak az arab számok, a tízes számrendszer. Arról nincs szó, hogy a többit elpusztították.

Az erőszak kultusza náluk az erőszakos hittérítés parancsával párosul és terrorizmusba csap át. Egy ősi, régen túlhaladott erkölcsi és szokásrendet konzerváltak, a zsarnokságot és hiába ültek át tevehátról rolls-royce-ikba, politikusaik, módszereik semmit sem változtak. Minden modernizációs nekirugaszkodásuknak az a vége, hogy a nemzeti hősnek vagy forradalmárnak kikiáltott új vezérük egész pereputtyával együtt – hagyományos módon – a többiek nyakára ül, lop, csal, rabol és gyilkol, míg el nem kergetik. Aztán az utóddal minden kezdődik elölről. Ebben a tekintetben csak a mindenkori kommunisták hasonlíthatók hozzájuk.

A második világháború után a veszteseket a kommunisták, a felszabaduló gyarmatok zömét pedig vagy a kommunisták, vagy a velük kollaboráló iszlám-szellemű hadurak kerítették hatalmukba. Az így kialakult világrend a nyolcvanas évek óta folyamatosan repedezik, a zsarnokság mindig újjászületik.

A most az iszlám világon végiggyűrűző lázadáshullám modelljét talán Irán esetével lehet szemléltetni.

Irán nem arab ugyan, de ősrégen meghódította az iszlám vallás. Több ezer éves független állami lét után a második világháború alatt részben angolok, részben a szovjetek szállták meg. Az állam királyság maradt a megszállás végével a sah visszakapta hatalmát, aki egy tanulatlan tevehajcsárból lett katona-uralkodónak Nyugaton nevelkedett fia volt. A fiatal sah megpróbálta modernizálni a megszállás alatt részben már szekularizálódó, részben kommunista befolyás alá került országot. Így egyik oldalról az iszlám papság, másrészt kommunisták próbálták megbuktatni az uralkodót, akinek hatalmát az elmaradott országokhoz hasonlóan csak diktatúrával sikerült fenntartani. A politikai rendőrség terrorja végül lázadáshoz vezetett. Az iszlám papság állt a forradalom élére és ez csakhamar az ő diktatúrájukhoz vezetett, a vesztes kommunisták, akik a forradalmat kezdték, ugyanúgy emigráltak, mint a sah. A tömegek helyzete nem változott, illetve a polgárosodás, demokrácia csődöt mondott, csak annyi történt, hogy zsarnokot cseréltek, vissza az őskorba.

Azóta ez a folyamat ismétlődik azokban az iszlám államokban, ahol népfelkelésbe torkollik az éppen elviselhetetlenné vált diktatúra.

A világ civilizáltabb fele erre kétféle módon reagál. Az egyik, hogy átmeneti szankciók után kiegyezik az új diktátorra, abban a reményben, hogy az legalább rendet csinál, és biztosítja a lehetséges gazdasági kapcsolatokat.

Ezt történt a most megbuktatott egyiptomi, tuniszi, líbiai diktátorokkal, miután elődeiket megbuktatták, annak idején húsz-harminc évvel ezelőtt.

A másik, még rosszabb változat, amikor a Nyugat kénytelen beavatkozni egy-egy szovjetbarát diktátor bukása után keletkezett zűrzavarba, amikor az anarchia állandósult. Ez történt Szomáliában, Irakban, Afganisztánban. A legijesztőbb példa Szomália, amely semmilyen szempontból nem fontos pontja a világnak. Végül sorsára hagyták és ma helyi kiskirályok és kalózok tanyája. Hasonló sors fenyegeti Afganisztánt és Irakot is, ha hosszú külföldi beavatkozás után magukra maradnak. Miután az egyik a veszélyes kábítószerek, másik az olaj miatt jelentős tényező, nyilván a legerősebb helyi hatalom diktatúrává alakítja. Aztán idővel miután rendet teremtett, tárgyalópartnerré válik a civilizált világ számára, miközben a legsötétebb terrort gyakorolja, vagy anarchiába süllyed, állandó tűzfészekké.

A folyamatokban a közös vonás az iszlám szellemiség, amely csak diktatúrában képes gondolkozni és szervezkedni. A modern világban kialakult együttműködés, kölcsönös türelem és belátás elfogadhatatlan a tolerancia ismeretlen fogalom a Korán hitterjesztő szelleme értelmében.

A hit parancsa fűti a terroristákat és szentesíti a diktátorok uralmát, társulva azzal az ókori gyakorlattal, amely természetesnek tartja, hogy a hatalom birtokosának mindenhez joga van, az államkassza kulcsának birtoklásától a hatalom családon belüli átörökítéséig.

Ez a letagadhatatlan valóság még sokáig mozgatója marad a világtörténelmi folyamoknak, bizonytalanságot kelt. A történelem már csak ezért sem akar véget érni.

d-y-ó