De miért alkonyulna be egy baloldali nézeteket valló atomfizikusnak, ortopédsebésznek, bankárnak vagy akár még egy jogásznak is? A béna nyúl érzetét az a lehetőség váltja ki a baloldali médiaértelmiségből, hogy elveszti kiváltságos helyzetét, eldugulhatnak azok az állami pénzforrások, amelyek eddig csak neki tejeltek.

Döbbenten áll egy csoportjuk szemben az óriáskígyóval, a saját erejéből és az olvasók-hallgatók támogatásából felállt, független médiával.

Ez szó szerint a semmiből indult. Hatvan éve, hogy a szovjet megszállók segítségével a baloldal megfojtotta, minden eszközét elkobozta, művelőit üldözte és még a saját zsoldosait is cenzúrázta. De hogyan is lett abból a privilégizált, pórázon tartott, szájkosaras média vérebből, amely halált követelt a földönfutóvá tett kuláktól a saját bálványozott pártvezérig bárkire, ha erre parancsot kapott a mai béna nyúl?

A folyamat már Rákosi első bukásával elkezdődött, amikor sokak hirtelen rádöbbentek – mire is? Akik addig vakon hittek a legképtelenebb tanoknak is, arra, hogy becsapták őket. A dörzsöltek pedig arra, hogy túllihegték az elvárásokat. A hiszékenyek aztán ugyanazzal a naivitással mentek neki fejjel a falnak, a tapasztaltak pedig feltalálták az „egyrészt-másrészt” írásmódot, amely a továbbiakban kitartott egészen a rendszerváltás hajnaláig. Egyvalami azonban nem változott. Mindkét csoport a baloldalon belül maradt a pályán, akár külföldön asszimilálódott, akár itthon vészelte át – börtönben, szilencium után vagy menetből folytatva a rendszerhűséget.

Idővel ennek a baloldaliságnak árnyalatai is kifejlődtek. A játékszabályok szerint vitatkozni is lehetett mindenről, kivéve a rendszer alapjait: az egypártrendszert, a szovjet uralmat, és az urbánus mentalitás kizárólagosságát.

Az árnyalatok mentalitásból keletkeztek. A pártállami médiaértelmiség szellemisége két forrásból eredt: az ortodox bolsevistákéból és a libertariánus nihilizmusból. Mindkét mentalitás egyezett az izmusokban: a materializmusban, kozmopolitizmusban, amelyet internacionalizmusnak neveztek és az erkölcsi relatívizmusban. A különbség csak abban volt – és van a mai napig – hogy a libertariánusok ideológiamentesek, nem jelentett számukra problémát együttműködni az ortodox kommunistákkal mindaddig, míg biztosították számukra a baloldali rendszer szilárdságát, amelyben libertariánus lehetett valaki, de velük szembenálló, másként gondolkodó nem.

Amikor az egypárti uralom megrendülni látszott, a két csoport egymásrautaltsága is megrendült egy rövid történelmi időszakra, hogy aztán a két csoport ismét egymásra találjon. Az érdekütközés éppen a média feletti uralom ügyében éleződött ki. A demokrácia egyik ismérve a hatalomtól független – de feltétlenül baloldali – média létezése. Megszűnvén a párturalom, az erőviszonyok is megváltoztak. A pártállammal kollaborálók és a vele szembenálló kis csoport szabad libertariánus egyesült és sikeresen kezébe kaparintatta a média feletti irányítás javarészét.

Ez részben a privatizált, illetve friss tőkével alapított orgánumokból, részben a pártállami média közszolgálativá nyilvánított részéből állt. A maradékot: a direkt pártlapot és a helyi médiát kapták a szocialistának nevezett utódpártiak – nem tulajdonba, hanem az ottani párthű garnitúra helybenmaradásával.

Nem is lett volna más lehetőség. Vidéken sem liberális, sem jobboldali médiamunkás nem akadt volna az adott pillanatban.

A média birtokbavétele ugyanis nem csak tulajdon-kérdés volt. Talán ennél is inkább a rendelkezésre álló személyeké. Márpedig a rendszerváltást megelőző pillanatokban jobboldali újságírás nem létezett.

A későbbi szerveződésekből kiderült, hogy a médiában dolgoztak jobboldali, tehát nemzeti érzésű, keresztény meggyőződésű munkatársak is. Közülük a nevesebbek azonnal politikus szerepet vállaltak, de a modern média működésének és főleg működtetésének törvényszerűségeivel nem voltak tisztában. Sem ők, sem az alárendelt szerepet betöltő médiamunkatársak.

Az egykori ortodox kommunisták idősebb generációjának kiszorultával a média, a kulcspozícióba ülő, rutinos, üzleti szellemű neoszocialisták, és a kommunista álarc mögül kibúvó libertariánusok zsákmánya lett. És a mai napig is az maradt.