Több mint másfél évszázada jelent meg Carlyé angol történésznek egy mára elfeledett, valamikor sokat emlegetett munkája, amely magyarul a „Hősökből Nyaklánc” címet viselte. Arról szólt, hogy létezik egy örök emberi típus, a hős, aki egyes korszakokban más és más formában jelenik meg. Hajdan félisten, azután próféta, uralkodó, katona, forradalmár, reformer, de bensőjében ugyanaz a történelmi szereplő, a „hős” volt. Valószínűleg nem a hős az egyetlen ilyen archetípusa az emberiségnek. Végigvonul a történelmen egy másik ilyen embertípus is, amelyet a XX. században bolsevistának neveztek el, de örökké létezett, csak a neve változott. Ők voltak az örök bolsevisták. Ők maguk is választottak néhány történelmi „hősi” előképet maguknak, akiket szabadsághőssé magasztosítottak, noha valójában csak rombolni és ártani tudtak zsarnokként, bolsevista módra.
d-y-ó
Ilyen volt az ókorban Spartacus, a lázadó rabszolga, de valójában ilyen volt a mi Dózsa Györgyünk is, aztán az erőszakos inkvizítorok, majd a kérlelhetetlen Robespierre. Nekünk jutottak példájuk követői: A bolsevik elnevezést halhatatlanná tevő Lenin és Sztálin, magyar klónjuk Szamuely, Rákosi, később Castro, Kadhafi. Ilyen volt Hitler és Himmler is: Mindannyiukat számos hívük követte és utánozta, csupa kis bolsevista, a maguk helyén mindannyi félelmetes és kegyetlen, minden gonoszságra képes bűnöző.
Olykor kegyes álarcban, többnyire, mint az emberiség jótevői, „felszabadítói”, akik valamilyen magasztos cél érdekében követték el önzetlenül, tiszta szívvel, egy szebb jövő érdekében gonosztetteiket.
Mindig voltak olyan ideológusaik is – szintén örök embertípusként -, akik maguk tettekre ugyan nem vállalkoztak, de megmagyarázták, hogy miért szükséges elkövetnie a tetteseknek mások ellen mindazt, amit elkövet.
Az örök bolsevistának számos közös tulajdonságát lehet megfigyelni. Legjellemzőbb vonásuk a gyilkolásra és a rablásra való hajlam. Nem minden gyilkos és rabló egyben bolsevista is. De az igaz bolsevista minden korban gyilkolt és rabolt – ha nem tettleg, akkor is jogosnak igazolta a gyilkos tetteket –. Gyakran céltalanul, csak az elv kedvéért, vagy természetes hajlamból pusztított el mindent önmaga körül. A bolsevisták útját mindig vér és tűzvész jelezte.
Az öncélú pusztítás iskolapéldája Hitleré.
Hitler, amikor már látta, hogy minden elveszett, parancsba adta, hogy pusztuljon el egész Németország, vele a német nép, mert nem érdemelte meg őt, méltatlanná vált az ő nagyszerű gondolatának, az Ezeréves Birodalom megalapítására. Közismert tény, hogy Hitler és Sztálin rokonszenveztek egymással a maguk módján, utánozták egymás viselkedését és példaként követték egymás gaztetteit.
De az önpusztító hajlam talán nem igazi bolsevik tempó. Ennél sokkal erősebb az ellenségkép gyártása és az így megteremtett ellenség elpusztításának kényszere. Ez mindig a kisebbrendűségre épített és mindig a nála értékesebb, a gazdagabb, a szebb, az okosabb, a jobb elpusztítására és értékeinek kisajátítására épített. Ezen az úton pedig nem volt megállás. A bolsevista, ha már nem talált a mesterségesen megteremtett és elpusztítható ellenséget sem, végül saját soraiban keresett magának és a felette állók ellen fordult. Megteremtette a belső ellenség képét, és azt kezdte pusztítani.
Ám, ha az „örök bolsevista” mindent túlél, nem pusztul el a pusztításban, hanem ha már minden ellenséget kipusztított és berendezkedett a hatalomban öregedni kezd. Ekkor újra feltölti emberbarát álarcát, konszolidálódik, nyugalomra vágyik és megpróbálja elhitetni emberarcúságát.
Ha valaki olyan szerencsés, hogy nem tiporta el őt is a bolsevizmus rövidebb vagy hosszú dühöngése, maga körül láthatja az emberarcot öltött egykori hóhérokat, vallatókat, inkvizítorokat, rablókat és gyújtogatókat, a szemrebbenés nélkül hazudozókat, uszítókat és rágalmazókat. Akikről, akár látta őket véresszájú és véreskezű korukban, akár nem, utóbb el kellene hinnie, hogy talán nem is igaz ez az egész bolsevizmus-mese a rémtettekről, aljasságokról! Furcsálkodva olvassa a rokonszenves, nagyműveltségű értelmiségiekről, hogy mániákus feljelentők és Péter Gábor ávós főnök besúgói voltak. Aztán eszébe jutnak az ifjú, bolsevista filozófus-tanoncok, amint tapsra, ritmusban követeltek kötelet hol Mindszentynek, hol Rajk Lászlónak, de mindig a reakciónak és különösen a fasisztáknak.
A konszolidálódó bolsevisták előbb reformerré, aztán emelkedett gondolkodókká, világpolgárokká, főméltóságokká, államférfiakká, tudósokká, médiacsászárokká, jogvédőkké, a másság apostolaivá lényegültek át a világ szemében, de elsősorban demokraták és antifasiszták voltak addig a pontig, amíg a zsákmányról nem kérdezik őket.
Akkor egy pillanat alatt elváltozik az arcuk a képernyő előtt, dühöngeni kezdenek, az emberi jogokat, az újraéledő fasizmust emlegetik, és kikérik maguknak, hogy őket zaklatni merészeljék. A „világhírű” filozófus egy pillanatra fúriává változik „szakmája védelmében”, amely szakma hosszú ideig a bolsevizmus igehirdetője volt és burkoltan az még ma is.
Csak most másnak nevezik, most nem ideológia, nem propaganda, hanem tiszta tudomány. A bolsevizmus korszerűsített tudománya ma is az ő tudományuk.
