Sőt, a régi magyar határoktól messze húzódó birodalmi határokon belül sem. Magyarországot az osztrák császárság rész-országai övezték: csak Románia és Szerbia voltak ellenséges területek, mindkettőt megszállva tartották a német-osztrák-magyar seregek, mélyen benyomulva a Balkánra Olaszországba és Ukrajnába is. Az ország területén még saját csapatok is alig voltak fellelhetők, legfeljebb újoncok, sebesültek, idős népfelkelők. Magyar huszárok tartották megszállva Ukrajna nagy részét, majdnem olyan távol, mint a második világháborúban, és magyar tartalékosok állomásoztak Pristinában, Koszovó székhelyén – ahol ma a szerb-albán érdeke ütköznek. Budapesten a bosnyák alakulat adta a helyőrséget.

1918. szeptember végén Károlyi Mihály és apósa, Andrássy Gyula, a Görgényi havasokban szarvasra vadásztak, mit sem sejtve a közeli végről. Csak nehezen akadt rájuk egy futár a hírrel, hogy nagy baj fenyeget, és Andrássynak át kell vennie az osztrák–magyar külügyminiszteri tárcát. Károlyi, az ellenzék vezére, aki a háború előttről ismert néhány antant-politikust: Clemanceaut és Sonnio olasz külügyminisztert, úgy gondolta, hogy majd velük mindent elrendez, ha békekötésre kerül sor. Így látták a helyzetet a leginformáltabb és legbefolyásosabb politikusok. Egyedül Tisza István ismerte fel, hogy minden látszat ellenére összeomlott a régi osztrák–magyar birodalom.

Egyszerre és váratlanul tört rá az országra mindaz a rémség, amelyről ugyan sok szó esett, és amitől féltek, de aminek bekövetkeztében valójában nem hittek.

A súlyos gazdasági nehézségek és a háborús terhek után a forradalom és a felfordulás korszaka köszöntött be. Az ország területére, váratlanul, eddig nem létező államalakulatok katonái nyomultak be: csehek, akikhez szlovákok csatlakoztak, szerbek, akik a későbbi Jugoszlávia előfutáraiként horvátokkal erősödtek, románok, akikhez az erdélyi oláhok csatlakoztak. Hetek alatt új államok formálódtak, és nem volt, aki ellenálljon. A magyar katonaság messze idegenből, a teljes katonai összeomlás után lefegyverezve, menekültként szóródott szét, tetézve a felfordulást. Mindenféle ideiglenes kormányok váltották egymást rövid időközönként, nem működött a közigazgatás, önjelölt, magukat hatóságnak kinevezett ismeretlenek parancsolgattak országszerte. Hónapról hónapra változott a helyzet, teljes bizonytalanságban élt a lakosság. Közben idegen csapatok már az ország nagy részét megszállva tartották, előlük menekülők tömegei kerestek valahol biztonságot, menedéket. Vörös terroristák rendeztek vérfürdőket a meg nem szállt területeken, ellenforradalmi kísérletek torkolltak harcokba, miközben egy rögtönzött hadseregféle is összecsapott néhány fronton az új államok szerveződő seregeivel. Majd a vörös terror bukása után az ország különböző pontjain régi és új politikusokból ismét, ezúttal helyi kormányok alakultak, volt aradi, volt szegedi, volt pesti és volt emigráns kormány, szinte egyidejűleg.

Mindez az őrület, mindössze háromnegyed év alatt pergett le. A régi magyar birodalom északi részét a Duna vonaláig megszállták a csehek és a szlovákok. Erdélyt, a Bánságot, Partiumot és az Alföld nagy részét, sőt a fővárost is a románok. A szerbek Szegedig és Pécsig nyomultak fel, francia gyarmati csapatokkal közösen. A helyi kormányok gyakorlatilag idegen megszállás alatt szervezkedtek. A hajdani hadsereg tisztjeinek egy része szegeden gyűlt össze, talán a franciákban bízva. Hírét vette az alakuló szervezetnek Horthy Miklós altengernagy, a Monarchia hajóhadának utolsó parancsnoka, és sikerült Szegedre eljutnia. Ő a háború neves parancsnokai közé tartozott, egy tengeri csatába áttörte az Otrantói szorosnál az angol blokádot és személyes bátorságáról is nevezetes volt. Nála magasabb rangú és tekintélyesebb személyt nem találhattak volna az adott helyzetben, tehát őt bízták meg a szervezkedők a fővezérlettel.

A Szegeden összegyűlt tisztekből és önkéntesekből sikerült végre valóságos katonai alakulatot szervezni, sőt fegyverekhez is hozzájutottak, a franciák hallgatólagos tudtával. Ezeknek a csapatoknak a demarkációs vonalak között sikerül átjutniuk a Tisza partjáról a Dunántúl aránylag intakt részeire, ahol nem volt idegen megszállás és a kommunisták is csak ritkán jutottak el odáig. A csapatok felvették a Nemzeti Hadsereg nevet és Siófok székhellyel megszervezték a rend helyreállításához szükséges erőket.
 
Budapesten eközben a győztes hatalmak katonai missziói rendezkedtek be, és lassan helyreálla a rend a románok megszállta fővárosban. A különböző helyi kormányok politikusai is egyezségre léptek, nemzeti pártok alakultak, felvillant a normalizálódás reménye és az ellenforradalmárnak nevezett politikai erők várakozással tekintettek a Nemzeti Hadseregre.