Mikor Horthy egy-egy település határára érkezett, lelkes sokaság fogadta, élén a régi elöljárósággal, aztán a sorfalat áttörve egy díszmagyarba öltözött úrihölgy ragadta meg lovának kantárját, - Állj meg Horthy Miklós! – kiáltotta, hazafias szózatot intézve hozzá és az egybegyűltekhez. Ez a honleány Papp Mariska színésznő volt, Major Tamásnak a Nemzeti Színház majdani bolsevik igazgatójának és Major Ákos majdani hadbíró tábornoknak második világháborús bűnösök bírájának mamája. Ez a klasszikussá lett „Állj meg!” anekdota, mintha előre vetítette volna a következő száz év minden abszurditását.

Amikor Horthy Miklós bevonult Budapestre, az országnak nem volt államformája, államfője, kormánya, parlamentje, nem voltak határai, nem volt közigazgatása, nemzeti bankja, pénze, nem voltak külképviseletei. Egyetlenegy dolgot lehetett majdnem biztosan tudni, hogy visszanyerte azt, amiért évszázadok óta küzdött, a Habsburg-birodalomtól való teljes függetlenségét. Miután négy éven át emberfeletti harcot folytatott éppen ennek a nem kívánt birodalomnak a védelmében, amelynek sorsa végül is végzetesen összeforrt a szűkebb haza sorsával.

Egyetlenegy dolog volt biztos abban a pillanatban, hogy az első világháború valóban a magyarság élet-halál harca lett. De ezen az áron megszerzett teljes önállóságát és függetlenségét akkor senki sem érzékelte és senki nem vette semmibe.

Ebben a káoszban és ebben a pillanatban született meg a Horthy-korszak, amely pontosan huszonöt évvel később, ha lehetséges, még nagyobb káoszban ért véget.

A román csapatok csak a győztes hatalmak, elsősorban a franciák sokadik felszólítására, az utolsó pillanatban vonultak ki a fővárosból, miután néhány héttel korábban még arról volt szó, hogy az utódállamok, a „Kis-Antant” hadosztályai teljesen megszállják az országot rendteremtés céljából. A nagyhatalmak Horthyt afféle diktátorjelölt-felkelővezérként kezelték, csapatait Horthy-bandáknak nevezték, nem kisrészt a külföldre menekült, az előző mozgalmakban vezérkedő, a győztesek által demokratának képzelt demagógok és forradalmárok vádaskodásai alapján. A győztesek demokráciát hirdettek és erőszakkal akarták megvalósítani. A megbukott és elmenekült kommunistákkal, szocialistákkal és radikális liberálisokkal szemben állók viszont maguk is ellenforradalmárnak nevezték magukat, nemzeti és keresztény jelszavakat hangoztattak, így ragadt rájuk a keresztény-nemzeti és az ellenforradalmár jelző, mint szitokszó és a mai napig is világszerte.

Horthy becsületszavát adta a nagyhatalmak tábornokaiból álló katonai missziónak, amely az ország felett felügyelet gyakorolt, hogy rendet teremt, nem tűri az erőszakot és a bosszúállást. Ez azonban nem ment egyik napról a másikra, az országban többfelé volt katonákból, sérelmeket szenvedett polgárokból összeverődött rendcsináló csoportok, amelyek önkényes ítéleteket hajtottak végre, és később mindezt a kialakuló új rendszer számlájára írták az ország ellenségei.

A rendteremtés legfőbb feltételeként kormányt kellett alakítani, majd választást tartani, annak eredményeként legitim kormányzásba kezdeni, államformát, államfőt választani.

A miniszterelnök-választékban volt gróf, orvos, ügyvéd és katolikus kántortanító, a képviselőjelöltek között papok, katonatisztek, arisztokraták, módos parasztgazdák, szakszervezeti vezetők, és mindenféle keresztény-nemzeti pártok, egyesületek, ligák és szövetségek önjelölt vezérei.

A közhangulatra rányomta bélyegét a Párizsban folyó béketárgyalások híráradata. Alakulóban volt a később trianoninak nevezett, akkor még versaillesi békekötés, amellyel még Kun Béláék is szembe helyezkedtek rövid és dicstelen uralmuk alatt.

Mindezeken felül megosztotta a közvéleményt még a „király-kérdés” is. Károlyi Mihályék kikiáltották a köztársaságot, amely később tanácsköztársasággá vedlett, de az egész intézményrendszer az akkor kilencszáz éves királyság örökségeként működött úgy-ahogy. Száműzetésben élt a lemondott utolsó király IV. Károly, akit nem elhanyagolható tábora várt vissza, mint az igazi rend és törvényesség egyetlen biztosítékát és akinek néhány éve még esküt tett, a trónra lépéskor maga Horthy Miklós altengernagy is.

Folyt. köv.

d-y-ó