A két világháború közötti időszak két legsúlyosabb problémája a szegénység és az elmaradottság volt. A kort előszeretettel emlegetik a „hárommillió koldus országának”. Valójában nem koldusok voltak ők, hanem nagyon szegény emberek, akik csak időnként jutottak munkához, a mezőgazdaságban. Társadalmi mobilitás szinte nem létezett, a lakosság elsöprő többsége abban a sorban halt meg, amelybe született. És nagyrészt a mezőgazdaságból élt.
d-y-ó
Éhínség és éhező ember‚ abban az időben nem létezett, a termények fölöslegét nagyon gyakran, különösen a nagy gazdasági válság éveiben, nem lehetett értékesíteni és pusztulni hagyták, csakúgy, mint – más körülmények között – manapság is. Enni tehát mindig volt mit.
Az ország, egészében falusias volt, az volt még a városok többségének perifériája is. Nem volt villanyvilágítás, vízvezeték, csatornázás, gázvezeték, járda, az utak földutak voltak, csak a nagyobb települések között volt kövesút. A legtöbb háznál még a városokban is állatokat neveltek, igen sokan szinte minden élelmiszerből önellátóak voltak. A ruházkodás igen egyszerű volt, sokan tavasztól-őszig mezítláb jártak. Rádió, könyv, újság csak a polgári háztartásokban volt. Csak kevesen és ritkán utaztak, a lovaskocsi volt a leggyakoribb szállítóeszköz még a nagyvárosokban is. Orvoshoz csak súlyos esetben fordultak, gyógyszert kevesen szedtek, a kórházi ápolás ritkaságszámba ment, legtöbben otthon születtek, betegeskedtek és haltak meg, a társadalombiztosítás és a nyugdíjrendszer fokozatosan alakult ki, legkésőbb a mezőgazdaságban.
Különösen elmaradott volt az alföldi tanyavilág, ahol a gazdák egymástól és a településektől távol saját néhány holdas birtokukon éltek és gazdálkodtak és ahol a felsorolt körülmények még fokozottabban nehezítették az életet.
Az iskolarendszert, különösen a hat osztályos elemi népiskolát nagyrészt a felekezetek működtették. A lakosság nagyobb része nem érezte fontosnak a tanulást és művelődést, ezért a falusiak többsége csak néhány osztályt végzett el és jó, ha írni-olvasni nem felejtett el. Bár az emberek nagyrészt vallásosnak számítottak, a legalapfokúbb erkölcsi és vallási magatartási szabályokat betartották, ez azonban inkább szokáson, mint meggyőződésen alapult. A hagyományos népi kultúra sok helyen már elkorcsosult és a helyébe nem lépett más.
Az elmaradottság legendásan nagy volt a társadalmi viszonyokban, a már demokratizálódni kezdő Nyugat- és Közép-Európa többi részeihez képest. Nagyon sokféle alá- és fölérendelt társadalmi réteg létezett, egymástól elkülönülten, ezek kapcsolatait és érintkezéseit bonyolult szabályrendszerek és íratlan illemtanok szabták meg, a megszólítástól és köszönéstől a viselkedésig és a munkakapcsolatokig, a jövedelmi és lakásviszonyokig. Ez a fajta viszonyrendszer az, ami talán a leginkább lehetetlenné teszi azt, hogy valaha is a Horthy-rendszerhez hasonló berendezkedés még egyszer létrejöjjön Magyarországon.
Ez a tekintélyen alapuló rendszer viszonylag könnyűvé tette a politika és a közigazgatás, a munkarend működését abban a világában. Az emberek megtanultak parancsolni, utasítani, végrehajtani és engedelmeskedni, vagyis olyan készségeket, amelyek a mai felfogás szerint nem férnek össze az emberi jogokkal és szabadsággal. A tisztázott alá és fölérendeltségi viszonyok között ugyanaz a személy egyszerre rendelkezhetett az utasítás és a végrehajtás képességével. Ezt nevezték fegyelemnek.
A fegyelmet, mint társadalmi követelményt nagymértékben elterjesztették az első világháború évei, amikor a férfiak nagy többsége katonáskodott, a civil életet pedig különböző kényszerrendszabályok korlátozták. A civil lakosság megtanult sorban állni, várakozni, tömeges utasításokra figyelni, azokat megtanulva betartani.
A Pál utcai fiúk és a cserkészek katonai játéka kényszerű és kelletlen időtöltéssé változott. Az új körülmények új viselkedési formákat alakítottak ki. A régi, patriarkális alapokon nyugvó alá és fölérendeltségi viszonyokat katonásabb magatartási követelmények és formák váltották fel, az iskolapadtól a felnőtt korig. Hozzájárult ehhez a terjedő sportolással járó fegyelem is , amely régebben ismeretlen volt.
A Trianoni békediktátum a független Magyarországnak csak igen kis létszámú és gyengén felfegyverzett katonaságot engedélyezett. Ugyanakkor az országban milliónyi háborúviselt ember élt, de a fiatal nemzedékek nem kaphattak katonai kiképzést. Ellentétben a környező, ellenséges magatartást tanúsító, erős hadsereggel rendelkező, militarista szellemű utódállamokkal. A fenyegetettség érzése és a kényszerhelyzet hozta létre a mozgalmat, a Vitézi rendet, a Véderő Egyletet, a Frontharcos Szövetséget és más félkatonai szervezeteket, amelyeket ma előszeretettel próbálnak „fasisztaként” kárhoztatni, noha valójában az önvédelem hívta életre őket és semmi közük nem volt a későbbi diktatúrák párthadseregeihez.
