Függőben maradt az államforma és az államfő kérdése, illetve maradt a királyság, egy száműzött királlyal és egy fővezérnek nevezett kvázi-államfővel: Horthy Miklóssal, akit a Nemzeti Hadsereg politizáló tisztjei támogattak a mindenféle egyéb terveket szövögető civilbagázzsal szemben. Kezdetét vette az a korszak, amelyet akkor és még sokáig büszkén keresztény-nemzetinek, aztán azóta rosszalólag nemzeti-kereszténynek szokás nevezni. Mindkét szó külön-külön és összetettként valójában a forradalmak, a liberalizmus és a bolsevizmus szülöttje, következménye és ellentétje akart lenni.

A keresztény szó a pártok és civil szervezetek programjában azt akarta kifejezni, hogy a bennük tömörültek nem liberálisok, nem kommunisták, nem ateisták, nem zsidók, hanem igenis ők keresztények, akik elfogadják és védelmezik a hagyományos, akkoriban vallott keresztény gyakorlatot, az egyházak törvénybe iktatott jogait.

Maguk az egyházi intézményrendszerek, papság, szerzetesek, és a valóban gyakorló keresztények ezt a fajta, számukra felszínes és gyakran a tételes valláselvekkel ütköző gyakorlatot, „politikai kereszténységnek” nevezték és nem egyszer szólították fel híveiket arra, hogy mélyítsék hitüket, a puszta szavak és az a tény, hogy valakit egyszer megkereszteltek, és egy politikai szervezet tagja, kevés a keresztény léthez. Mégis sokakban rögződött és ez a tévhit még ma is tartja magát, hogy a Horthy-korszak politikai kereszténysége elég ahhoz, hogy valaki kereszténynek vallja magát, hogy ez még ma is élhető keresztény lét.

A hajdani „keresztény”, kezdetben keresztény kurzusnak is nevezett fogalom értelmezésénél is nehezebb körvonalazni a Horthy-korszak „nemzeti” ideológiáját a mai szófacsarások világában, noha ez a maga korában, teljesen tiszta és magától értetődő fogalom volt.

Annál is inkább, mert a végül győztes államok, amíg bajban voltak, háborús célként hirdették meg és ígérték, hogy a békekötésekben tiszteltben tartják a nemzetek önrendelkezési jogát, hogy minden nemzetnek joga van a saját maga által lakott területeken a saját törvényei szerint élni és államot alapítani. A békediktátumokból kiderült, hogy a nemzetiségi elvet eszük ágában sem volt betartani. Ezzel Közép-Európa minden népét és nemzeti kisebbségét, győztesét és vesztesét egyaránt megsértették és állandó, olykor a háborúskodás határát súroló elégedetlenséget váltottak ki. A főbűnös háborús nagyhatalom a soknemzetiségű Monarchia és Magyarország helyett sok kis, soknemzetiségű államot hoztak létre, amelyek napjainkig is küzdenek effajta létből adódó szellemi-erkölcsi-politikai nyomorúságukkal.

Maga a „nemzetiség” szó a magyar nyelvben eredetileg nem nemzeti kisebbséget jelentett, hanem a nacionalizmus szó megfelelője, vagyis a nemzeti öntudat és önállóság kifejezése volt. Ebben az értelemben használta Eötvös József a „XIX. Század Uralkodó Eszméi” című nagy művében, a szabadság-egyenlőség-nemzetiség hármasságát, mint a francia forradalom következményeként uralkodó eszmerendszert.

A nacionalizmus, a nemzeti gondolat egyáltalán nem az a szitokszó, amelyként ma használják. Ma a nacionalizmus fogalma alatt azt értik, amit a maga idejében, mikor a nemzeti türelmetlenség uralkodott, aovinizmusnak neveztek. A nacionalizmus szó sovinizmussá átértelmezése tipikus példája a kommunista-liberális nyelvpolitizálásnak, amikor számos közhasználatú szónak, más, rendszerint pejoratív értelmet adnak, aztán azokat, akik önmagukra nézve eredeti értelmében használják, a kifacsart szóértelmezéssel lebunkózzák.

A Horth-korszakban a hazájukat szerető, féltő, óvó, önmagukat büszkén magyarnak valló emberek bátran nevezték magukat nacionalistának, anélkül, hogy sovinisztának, vagyis idegengyűlölő, erőszakosan hódító, másokat elnyomó, üldöző szándék rejlett volna a meggyőződésükben. Aki agresszív nacionalista volt, azt általában sovinisztának nevezték. Mára ez a szó kikopott a közhasználatból, azért, hogy a tisztességes nemzeti érzelmeket valló, hazafias érzelmű személyeket lebunkózhassák. Ma a nemzeti érzésre nincs is megfelelő szó. A Kádár-korszakban Illyés Gyula megpróbálta meghonosítani a nacionalista szó helyettesítésére a patrióta kifejezést, vagyis azt a magatartást, amikor valaki „jogot véd”. A Horthy-korszakban a három típus: a patrióta, a nacionalista és a soviniszta, három külön magatartásfajtát jelentett, de közülük csak a soviniszta ítélhető el.

Az egészséges, tisztességes nacionalizmus ma is számos nemzetben élő, természetes emberi magatartás, tehát a Horthy-korszakra visszavetítve önmagában nem lehet elítélendő.

Más kérdés, hogy az a bizonyos keresztény-nemzeti világnézet – ahogyan akkor nevezték – alkalmas-e mai politikai alapelvnek?