Az idegen országokhoz csatolt részekből az ottani magyar középosztály tömegei a megmaradt csonka országba menekültek, felduzzasztva az értelmiségi munkanélküliséget. A háborút viselt fiatalok középrétege az iskolapadból egyenesen a hadseregbe, a frontra került, ahol tiszti rangot kapott, de az országnak hadserege nem volt, a fiatal tiszteknek nem volt polgári egzisztenciájuk, szakképzettségük.

A háború és a forradalmak a polgári életet és a gazdaságot is militarizálták. Évekig az egész gazdaság a háborút szolgálta, a hadseregnek termeltek, a terményeket be kellett szolgáltatni, rendeletek, hatósági intézkedések úton-útfélen korlátozták a civil életet, még utazni sem lehetett úgy, mint régen. Aki útra kelt, egyre-másra addig nem létezett határokba ütközött, addig nem létezett útlevél- és valutagazdálkodási szabályokba ütközött, amelyek aztán lényegében hetven éven át tovább éltek. A háború és az azt követő évek megteremtették az addig ismeretlen feketéző, csempész, lánckereskedő, hadigazdag, valutaüzér, rémhírterjesztő, defetista, dezertőr, destruktív minősítéseket, az addig kialakult erkölcsi normák meglazultak és csak nehezen álltak helyre. Nem is beszélve magáról a trianoni békeszerződésről, amellyel értetlenül szembesült az egész magyar társadalom és senki el nem tudta képzelni, hogy ez így maradjon.

„Maradhat ez így? Nem, nem, soha!” Évtizedekig ez volt a jelszó és ezt szinte mindenki így is gondolta, ideiglenesnek tűnt az egyre hosszabban elhúzódó lassú stabilizálódás is.

A nemzeti-keresztény politikai rendszer eközben berendezkedett. A királyság államformáját megtartva ideiglenesen egy királyhelyettest választottak „kormányzó” titulussal, Hunyadi János és Kossuth Lajos hasonló megnevezésű ideiglenes megbízatását véve precedensnek. Ez a kormányzó, tisztjei erőteljes kardcsörtető támogatásával Horthy Miklós lett. Államfői jogkörét a királyéhoz képest erősen korlátozták, de maga a kormányzati rendszer a történelmi hagyományokat őrizte meg. Volt felelős kormány, amelyet a parlament választott és magát a parlamentet, amely először egykamarás volt, a pártok választott képviselői alkották, volt többpártrendszer is, csak a kommunista pártot tiltották be, és amelynek tagjait keményen üldözték. Léteztek a keresztény-nemzeti pártok mellett liberális, szocdem, és keresztényszocialista pártok is, az egyéni képviselői rendszer meglehetősen tarka összetételeket hozott létre. Az sem volt titok, hogy a kormány kemény kézzel iparkodott támogatóit bejuttatni a nemzetgyűlésbe.

A háború után számtalan, kisebb-nagyobb támogatottságú társadalmi szervezet jött létre, amelyek egymásra licitálva akarták megmenteni a hazát a kommunizmustól és a trianoni béke következményeitől. Ezek közül nem egy szélsőséges programot tűzött maga elé, félkatonai szervezkedéssé vált, vagy a pártok melletti korteskedés szélsőséges formáival próbálkozott. Jellemzőjük volt a nemzeti múlt addig inkább csak tankönyvekből ismert epizódjainak vállalása, vagy azok tagadása és addig csak különcnek tartott amatőr történészek fantazmagóriáinak felfedezése.

Nevezetes volt az EX, az Etelközi Szövetség, amely a szabadkőműveseket utánzó titkos társaság volt, bár titkait széltében-hosszában ismerték. Valójában katonai diktatúráról szőttek terveket, amelynek az adott helyzetben nem volt értelme, de tervezték egy pogány magyar vallás feltámasztását is, a tételes keresztény vallások mintájára, valamiféle ősmagyarnak képzelt mitológia alapján és iparkodtak a gazdasági politikai élet és a hadsereg kulcspozícióit megszerezni. Általában a pogány magyar múlt rekvizitumai abban az időben váltak kapóssá ezeknek a szervezeteknek a körében: kopjafa, rovásírás, regölés, táltos, fehérló-áldozás, Hadak útja, Csaba királyfi visszatérte, hun-magyar rokonság, csodaszarvas, ősi magyar névadás a keresztény szentek nevei helyett, na és a turulmadár, mindez menekülés volt a kőkemény valósággal való szembenézés helyett.

Ennek az illúziókergetésnek és a bűnbakkeresésnek egyik formája volt az az antiszemita hullám is, amely a háború után sok ember számára jelentett feloldozást és magyarázatot a másként nehezen érthető súlyos nemzeti problémákra, az új világpolitikai erőviszonyokra, a szegénységre, mellőzöttségre, sikertelenségre.

Ne szépítgessük, a háború utáni forradalmakban a zsidó értelmiségnek egy hangos és radikális része nagy, sőt vezető szerepet játszott. Egy másik, üzleti gondolkodású rétege alaposan kihasználta a háborús és későbbi gazdasági nehézségeket saját gazdagodására.

Hiába volt a zsidóság nagy tömege lojális a magyarsággal, katonaként éppen úgy kivette a részét a háborúból, számos hősi halottat áldozva, a zsidó polgárság nagyobb része hiába szenvedett maga is a kommunistáktól, az a kozmopolita, felelőtlen, Heczeg Ferenc által „lump entellektüelnek” nevezett réteg olyan általános ellenszenvet váltott ki, hogy nem volt nehéz az eredendően mindig, mindenütt fellelhető zsigeri antiszemitáknak a legegyszerűbb magyarázatot kínáló antiszemitizmust politikai programmá tenni.

Folyt. köv.